Műút     Filmkritika

Markovic-rajongóknak

Nem tűnik túlontúl nagy talánynak, mennyire is gondolták komolyan a Guca! készítői – köztük természetesen, noha csak sokadik producerként, Emir Kusturica – az egész vállalkozást. Alighanem annyi volt mindössze a cél, hogy Boban Markovic (no meg fia, Marko) és az általuk szélesebb körben is megismerhetett zene rajongói rászánjanak másfél órát az életükből arra, hogy képi segítséggel megtámogatva hallgassanak némi trombitaszót, ami nyilván úgyis jobban csúszik, ha valami halovány utánérzés hatására nosztalgiázni is lehet kicsit azon, milyen jó is volt annak idején a Macska-jaj. Ha ugyanis ennél többre tartották produkciójukat, nagy okuk volna a csalódásra – egyébként a fent vázolt kórisme produkálásához nagyjából rendben is van a Guca!

Azért csak nagyjából, mert égetően hiányzik belőle többek közt az idol, Kusturica egyik legnagyobb erénye, a humor. Anélkül pedig, valljuk be, elég nehezen tolerálható az egyébként nyilván jó szándékkal (a mindenkori előítéletek lerombolása, a zene hatalma etc.) megálmodott sztori. Klasszikus Rómeó és Júlia-parafrázisról van ugyanis szó: itt éppen a fehér zenészcsalád fejének, a messze földön híres trombitás Satchmó (az alkotók igencsak belecsaptak a lecsóba, amikor nem érték be kevesebbel, mint Louis Armstrong ragadványnevével!) lányába szeret bele a fiatal, ám zsenge koránál – és amúgy nagyjából a fél világnál – tehetségesebb cigány konkurens. A délszláv konfliktus kirobbanása óta a volt Jugoszlávia etnikumai előszeretettel nyúlnak Shakespeare örök toposzához – hogy itt csak Kusturica legutóbbi bosnyák történetét (Az élet egy csoda) és a macedón Eső előttet említsük –, ami egyfelől érthető… Másfelől egyre kínosabb, mert esetünkben a téma feltűnő gyakorisága mellett az egy az egyben való, szolgai adaptáció is az önálló gondolatok hiányára utal. A hősök neve egészen egyszerűen Romeo és Julijana, de van itt más is: Romeo és legjobb barátja beszökik Julijana családjának ünnepélyére („Ne álcázzuk magunkat valahogy?” – kérdezi ráadásul Mercutio, vagyis pardon, az a név csak az eredetiben szerepel), de idővel a gerlepár még titkos eljegyzésre is adja fejét; Julijana a papnál keres lelki társat, satöbbi, satöbbi – mintha nem volna nyilvánvaló ezek nélkül is, hogy miről van szó.

De mivel a musicalbe hajló romantikus filmhez nem illenék a tragédia, feloldás is szükségeltetik: Satchmo kijelenti, hogy ha Romeo elnyeri előle a gucai fesztiválon az Arany Trombitát, megkaphatja lányát. („Nem vagyok rasszista, hiszen Louis Armstrong is fekete volt!” – jelenti ki az ádáz családfő; no persze ha nem volna az, a film se nagyon jöhetett volna létre.) Igen ám, de Gucába se juthat el akárki, és ott is csak egyvalaki nyerhet. Van tehát min izgulni. Legalábbis elméletileg: épp az veszi el ugyanis a film savát-borsát – ha már a párhuzam Shakespeare-rel semmi titokzatosságot nem enged meg –, hogy a legegyszerűbb romantikus és komédiai zsánerek mellett semmi okunk nincs az izgalomra nemhogy a film végét, de még az éppen következő öt percet tekintve sem. S Milic még e zsánereket sem használja túl élvezetesen, rendkívül zavaró például, hogy Romeo és Julijana minden egyes csókja a vászon mértani közepén esik meg, miután a két szerelmes feje a két oldalról beúszott odáig; s a háttérben ráadásul mindeközben legtöbbször épp tűzijáték vagy hullócsillag látható.

A zene viszont – bár ez borítékolható volt – remek, Marko Markovic sokat tanult apjától; s amint ezt karaktere, Romeo is szorgosan hangoztatja, hajlamosak vagyunk úgy vélni, a Guca! nem más, mint valamiféle beavatási aktus, mielőtt Marko átvenné Boban trombitáját. Ám ennek szívesebben lennénk tanúi egy koncertturné keretén belül, vagy akár egy lemezen – mert a Guca! nemigen tud más erényt felmutatni, mint ami ezek(b)en is megtalálható volna: a színtiszta, mindig élvezetes zenét.

Kovács Bálint