Műút     Kiállításkritika

Leveles indák ölelésében

Az 1967-ben született festőművész első önálló kiállítása tavaly februárban volt a Balázs János Galériában, decemberben pedig a Magyar Nemzeti Galéria – korábban Kínában is járt – a magyarországi kortárs cigány képzőművészek munkáit bemutató, Az emlékezés színes árnyai című kiállításán szerepelt. Ám ezek a tárlatok talán túlságosan sokára érkeztek, nem feledtethették nehéz anyagi helyzetét, nem varázsolták szebbé a jövőt, nem mutatták meg az élet kedvezőbb és elviselhetőbb oldalát. A megkésett elismerés kevésnek bizonyult: Rudi Balázs Lajos már nincs közöttünk.

A Tavaszmező utcában látható több mint húsz festmény a Romano Kher Képzőművészeti Közgyűjteményéből származik, s elsősorban az utóbbi tíz év munkáit tartalmazza. A kiállított anyagból nehéz felrajzolni a művész pályaképét, mindemellett tisztán látható festői kézjegyének néhány jellegzetessége.

A 14 éves kora óta festő Rudi feltehetően a külső körülmények hatására és a szükségből erényt kovácsolva kialakított egy saját technikát; deszkára és bútorlapra készített festményeket. A fába előre kiégetett formák alapján diófapáccal készült művek tematikája Rudi gyermekkorából származik – szülei vályogvetők voltak, majd egy kisebb földön gazdálkodtak –, s a tradicionális mesterségek belső ismeretén alapul. A hagyományos munkák, a szegénység bemutatása azonban nem illusztráció, a képeken feltűnő alakok arca és testtartása személyes drámákat, történeteket idéz fel. A nagyméretű csíkos pulóverben a földön üldögélő kislány nem a Mosoly Albuma-típusú fényképeken látható vagy az etnográfiában is még mindig felbukkanó idilli állapotot mutatja; az elmosódó háttér előtt kirajzolódó gyerek fáradt, szinte fásult testtartása, a koravén szemekből áradó szomorúság a képcím (Gyere haza anya) ismerete nélkül is egy fájdalmas és boldogtalan állapot pontos lenyomata.

Rudi hagyományos technikával, olajjal, illetve farostra vagy fatáblára készült festményei is a portré és az életkép szoros kapcsolatát, egyfajta szimbiózisát mutatják, még akkor is, ha nincs kidolgozott háttér, vagy ha a képtér üres, szinte eseménytelen. Míg a vastagon felvitt, meleg színekkel és elkent, pamacsos technikával készült, frontálisan ábrázolt Cigány férfi, illetve párdarabja, az aprólékos ecsetvonásokkal, leheletnyi csúcsfényekkel megfestett Cigányasszony gyümölcskosárral (1999) az élet igenlését, a létezés szépségét és nyugalmát sugározzák, addig a nagybajuszú Pipázó férfi éles kontúrjai és színvilága (a kontrasztba állított vörös és kék szín, illetve a képet uraló hideg lilák) szürreálisan valós fenyegetettségre utalnak. Az egyszerűnek tűnő életkép mögül valódi sorsok bújnak elő. A Megélhetésünk (1997) című kép házaspárját egy szobabelsőben látjuk; a háttérben hegedű, az asztalon kicsi, megszegett kenyér, kés és néhány pénzdarab. A férfi büszkén, de óvón és nyugtatón simítja meg felesége karját, a nő kissé ijedt, bár inkább elégedetlen. Két ellentétes érzelmet, s egy bonyolult, az alá- és fölérendeltségi viszonyok változó egyensúlyát egyetlen pillanatban összesűrítő festményt, egy szimbolikus pillanatban kimerevített drámai helyzetet látunk.

A sorsesszenciák között külön csoportot alkotnak Rudi hármas portréi, melyeken szinte léséről lépésre bomlanak ki a szereplők közötti bonyolult kapcsolatok. A képcím néha igen beszédes, akad, amelyik szinte egy az egyben leírja a festményből a néző felé tekintő cigányasszony arcára kiülő érzelmeket: Már előre látom. Mögötte egy Krisztus-arcú férfi és egy fejkendős nő tekintete fonódik egymásba. Elszeretett férj? Már az első pillanatban tragikus végre kárhoztatott kapcsolat? Felesleges vágyakozás az elérhetetlen után? Bármelyik olvasat megengedett, biztosat csupán az élettapasztalatoktól kissé már megviselt, élénk és szuggesztív tekintetű asszony tudhat. Nagyon személyes és roppant megrendítő a 2007-ben keletkezett Bírálat című kép, melyen az előtér félprofilban ábrázolt, hatalmas és egyénített fejei mögött a háttérben feltűnik a festő apró alakja. Kezében egy festményt tart, arra várva, hogy műve felett ítéletet hirdessenek. Az alkotó szinte eltörpül ebben a helyzetben, megalázott és kiszolgáltatott a felsőbb hatalmaknak. Innen, az élők oldaláról ez a bújtatott önarckép még inkább szívbemarkoló: egy olyan, tépelődő, önmagával elégedetlen, a sikert nem ismerő embert látunk, aki nem kapott elég erős bátorítást a továbblépéshez.

A halál átértelmezte a szürreális, ágas-kacsos Életfa című képet is (2003). A három, egymáshoz fonódó meztelen nő lába a földben gyökeredzik, karjukból csupasz faágak sarjadnak. A kompozíció A háromágú tölgyfa tündére című mesét idézi fel, melyben a varázslattól megszabadított tündérek víz hiányában elpusztulnak. A festmény három nőalakja kihalt, kéken párálló mocsaras-vizes tájban áll; a vízből azonban nem sarjad élet, a faágak holtan hajladoznak. Az élet fája végérvényesen elpusztult, a halál jelképévé vált.

A kiállítás legkvalitásosabb festményén egy idős ember betegágyát látjuk, az előtérben kisebb asztalka, a háttérben egy ablak és egy váza (Balázs János betegen). A rózsaszín paplan alól felemelkedő férfi a virágok felé tekint, s e virágcsokorra, a természet egy kis darabjára rímel a takarón kanyargó, indás-kacsos zöld levelek motívuma. Az élettől búcsúzó férfi pillantása előtt a virágból a mindig megújuló természet, a nyitott függönyből a feltáruló csoda szimbóluma lesz. A leveles indák ölelése egyszerre halálos és hordozza a megváltás ígéretét is. Mert akinek a művei élnek, az nem hal meg soha.

Dékei Kriszta

Boldog cigány asszony

Balázs János betegen

Pipázó férfi

Gyere haza anya