Utolsó út     Nekrológ

Kemény István

(1925–2008)

Ma már persze végképp nevetségesen hangzik ez, de az ötvenes években Magyarországon a pártállami vezetés „imperialista áltudománynak” nevezte a szociológiát. A megbélyegző kifejezéssel azt állították, hogy a társadalmi folyamatok és az emberek társas viselkedése a „szocializmus építésével” párhuzamosan a lehető legjobb irányba, a közjó kiteljesedése felé tart, ha pedig ezzel ellentétes jelenségek bukkannak föl, az csak a pártos lendület hanyatlásának, az ellenség „aknamunkájának” köszönhető. Ez a légkör Kemény István számára is lehetetlenné tette, hogy társadalomtudósi pályára lépjen, miután a háborút követően filozófus-közgazdászként diplomázott. Pedig ifjúkorától kezdve a társadalmi egyenlőtlenségek problémája foglalkoztatta. Egy ideig a george-isták szűk köréhez tartozott, akik Henry George 19. századi amerikai közgazda nézetrendszerét követve azt vallották, hogy egy új alapokra helyezett, egyszerű és méltányos adózási rendszer egyszerre szolgálná a gazdaság fellendítését és a társadalmi igazságosság érvényesülését.

Az ötvenes években tanárként dolgozott, 1956-ban ő is a változásokat sürgető értelmiségiek közé tartozott, amit a hatalom börtönbüntetéssel torolt meg. 1958-ban szabadult, de azután is kitartott a nézetei mellett, ami nem könnyítette meg a további sorsát. Miközben fordítóként is dolgozott, először az Országos Széchényi Könyvtárban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban sikerült elhelyezkednie, ahol végre a társadalmi folyamatok vizsgálatának a közelébe került. A hatalmat ez nem érdekelte, de kollégái és a szakmai környezete is tudta, hogy hatalmas elméleti felkészültséggel rendelkező ember, akinek az ismeretei csak a hasznára válhatnak bármiféle empirikus kutatásnak. Ezek a konkrét problémákat vizsgáló felmérések lassan elindultak a hatvanas évek második felében. Addigra már felismerték a hatalom egyes köreiben, hogy mégiscsak szükség volna pontosabb ismeretekre a társadalom állapotáról, hiszen csak így lehet kiteljesíteni azt a megbékélési politikát, amelynek keretében a Kádár-rendszer a személyes jólét mézesmadzagjával édesgette maga mellé a levert forradalom dermedtségéből lassan kikászálódó társadalmat. Kemény Istvánnak persze 56-os múltjával reménye sem lehetett arra, hogy hivatalosan és formálisan olyan állást kapjon, amely nyilvánossá teszi és elismeri társadalomtudósi képességeit, viszont ilyen-olyan szerződésekkel, mintegy rejtőzködve részt vett egy sor szociológiai vizsgálatban, amelyeknek például a szakmunkások munkahelyi érdekérvényesítése vagy a vállalati középvezetők magatartása volt a témája a gazdasági mechanizmus reformjának a jegyében.

Fő kutatási területe azonban egész életében az elesettek, a hátrányos helyzetben élők, a szegények, a cigányok életviszonyainak a feltérképezése volt. Mivel utálta a hazugságot és az öncsalást, nem volt hajlandó részt venni abban a játékban, hogy elfogadja az „alacsony jövedelmű” kifejezés használatát a „szegény” szó helyett, így aztán egy szakmai előadásával magára haragította a hatalmat, amely képtelen volt szembenézni a ténnyel: hiába „épül a szocializmus”, Magyarországon igenis élnek szegények. Akkor már a nemrégiben létrehozott Szociológiai Intézet munkatársa volt, de nyílt beszéde miatt pártutasításra elbocsátották.

De már túl volt az első cigánykutatás kezdeti munkálatain, és a rendszer kétszínűségének élő példájaként úgy lehetett a szellemi irányítója ennek a nemzetközi viszonylatban is kivételes vizsgálódásnak, hogy közben eltiltották a publikálástól, olykor még a saját kutatásai alapján készült elemzéseit is mások – barátai és tisztelői – nevén juttatta el az elé az igencsak szűkkörű nyilvánosság elé, amely ezekhez az ismeretekhez egyáltalán hozzáférhetett.

Tisztelőinek köre egyre bővült, tanítványai alapvetően a vizsgálataiban résztvevő fiatalok közül kerültek ki. Egyetemen természetesen nem oktathatott, de szűk körű magánszemináriumokon megoszthatta a tudását mindazokkal a fiatalabb kutatókkal, akiket az eltitkolt társadalmi igazságtalanságok foglalkoztattak. Remek emberek nevelődtek ki a környezetében, olyanok, akik az elsők között értették meg, hogy a cigányság megoldatlan, elnyomott helyzete, kiszolgáltatottsága az ország legfontosabb problémái közé tartozik. Csalog Zsolt, Solt Ottilia neve kívánkozik ide, hogy csak a sajnos már halottakat említsük.

De hiába vette körül szellemi pezsgés, hiába tülekedtek újabb és újabb generációk, hogy tanulhassanak tőle, tudományos karrierjének kilátástalansága végül emigrációba kényszerítette. Párizsba ment.

1977-et írtunk ekkor, én magam úgy három évvel korábban ismertem meg, és a jó szerencsém úgy hozta, hogy egy időben rendszeresen tölthettem estéket a társaságában. Így derült ki, hogy az addig általam messziről tisztelt tudós milyen természetes derűvel és türelemmel osztja meg a tudását – és persze függetlenségét, a rendszerrel szemben álló elkötelezettségét – bárkivel, aki tanulni szeretne tőle. Pár évvel később én is az emigrációt választottam, így aztán egy időre még közelebb kerülhettem hozzá a francia fővárosban. Kutatói állást kapott, könyvvé formálhatta magyarországi empirikus tapasztalatainak egy részét, de arra nem nyílt lehetősége, hogy ismereteit újabb tanítványokkal oszthassa meg. Közlésvágyát hónapokon át többek között azzal igyekezett kielégíteni, hogy magánszemináriumot szervezett néhányunknak, fiatalabb emigránsoknak. Hatalmas elméleti tudását igazából csak ekkor ismertem meg, a demokráciával, a piacgazdasággal kapcsolatos társadalomfilozófiai fejtegetésein keresztül. Hogy Párizsban nem igazán találta meg a helyét, az is jelzi, hogy a rendszerváltás után rögtön hazatért. Ekkor már értékén kezelték, az újabb kori magyar szociológia megteremtőjeként. Lehetősége nyílt arra, hogy megismételje a cigányság helyzetét tanulmányozó 1971-es vizsgálatot, először 1993-ban, aztán 2003-ban, részben a régi munkatársaival, részben fiatalabb kutatók társaságában. Ezekben az években már nem találkoztam vele, pedig biztosan örömmel fogadott volna.

És immár nem láthatom többé.

Kovácsy Tibor

Főbb művei:

Parasztságunk útja (1947),

Társadalmi rétegződés Magyarországon (Mód Aladárnéval, Ferge Sándornéval és Láng Györgynével, 1966),

Elméletek a társadalmi rétegződésről (1969),

A gazdasági vezetők magatartása (1970),

A szexuális élet szociológiája (szerk., 1972),

Az alacsony jövedelmű népesség életkörülményei Magyarországon (1972),

A magyarországi cigány lakosság (1976),

Ouvriers Hongrois (1985),

Magyar munkástanácsok 1956-ban (1986),

Velük nevelkedett a gép (1990),

Közelről s távolból (1991),

Vagyongazdálkodás, városrehabilitáció és lakáspolitika (1991),

Szociológiai írások (1992),

Cigányok Magyarországon (szerk., 1999),

A magyarországi romák (szerk., 2000),

A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság (szerk., 2000),

Cigány gyerekek az általános iskolában (társszerző, 2002),

A magyarországi cigányság 1971–2003 (társszerző, 2004).

Kemény István a Cséplő Gyuri című film forgatásán

Fotó: Jávor István