Műút     Filmkritika

Féltőn őrködő hagyomány

Átmeneti rítust követ nyomon Bódis Kriszta új filmje: részletesen dokumentálja azt a folyamatot, melynek során a nagylány asszonnyá avatódik egy békési oláh cigány közösségben. A lovárik és másárok csoportjában a rituális átlépést egy másik életszakaszba hosszas előkészületek előzik meg: a cigány lányok csak akkor nyerhetik el a menyasszonyi koronát, ha makulátlanul tisztességesen viselkednek, és nem hozhatók hírbe – és erre a cigánytörvény szerint gyerekkoruktól készülniük kell.

A rendező vállaltan gender dokumentumfilmet készített, amelyben a nemi szerepek felől közelít rá a közösség belső társadalmi törvényeire: a nők szemszögéből láttatja a hagyományt, akik a közösségi létnek alárendelten élnek. „A férfi más, mint a nő” – hangzik el már a film legelején a tézis, és az alkotás 45 percének minden egyes képkockája ezt az állítást látszik igazolni. Mivel a másság dokumentálásáról van szó, és olyan szokásokról, amelyekről egy csoporton kívülinek nem sok fogalma lehet, nevezhetnénk a filmet egzotikusnak is, kuriózumnak: de nem marad meg ezen a szinten – egyetemes női problémákat feszeget, az egyenjogúság problematikáját.

Kétségtelenül antropológiai dokumentumfilm: az interjúalanyok maguk mondják el, hogyan maradhat egy lány tisztességes a közösség előtt, hogyan érdemelheti ki, hogy lakodalma legyen, hogy boldog élete legyen egy férfi oldalán. Az alkotók értelemszerűen főleg női interjúalanyokkal dolgoznak, de a nagycsaládi kupaktanácsok alkalmával egy-egy férfi is szóhoz jut. Az alig néhány interjú is képes reprezentatív mintát képezni: aprólékosan körüljárják a témát, bemutatják a nő helyzetét a hagyományos cigány társadalomban. Párhuzamos képsorokon a lánykérés, az esküvői készülődés, a menyasszony-öltöztetés, a násznép vonulása, a lakodalmi vigasság, a menyasszonytánc látható – az esküvő körüli momentumok mindegyike megtalálható a dokumentumfilmben, megalkotva a beavatás ívét. A boldogságba való beavatás is lehetne mindez – de a közbeékelt interjúkból világossá válik, mi előzi meg a „beavatást”, és az is, milyen következményekkel jár. Így a film sokkal inkább arról szól, mit kell vállalnia (és elviselnie) egy nőnek, hogy lakodalma lehessen, hogy a menyasszonyi koronával kitüntessék, milyen szerepeket szab ki rá a cigánytörvény mind a mai napig. Valóban ez lenne a boldogság? A női interjúalanyok igyekeznek a hagyománnyal magyarázni mindazt, aminek elébe néznek az esküvő után: racionalizálják a helyzetüket (például: „A nő ad eszet a férfinak.”). A beszélgetés kulcsszavai: a nő helye a cigány közösségben, tradíció, tisztesség, szüzesség, lánykérés, párválasztás és szempontjai, lányszöktetés – ez utóbbi, mint kitudódik, a cigánytörvény szerint a lakodalommal azonos társadalmi elfogadottsággal bír a közösségben, ugyanolyan „szerződés”, mint a házasság.

A történet elmondja önmagát: a rendező nem avatkozik közbe látványosan, inkább csak finoman sejtet, az interjúk, képek egymás mellé szerkesztésével irányítja a befogadást. A film éppen az értelmezés irányításának érdekében címkéz. Már a hármas té-makörből (Báriséj – Nagylány – Nőszerepek) is kiderül, mit feszeget a film. Aztán jön a mottó: „A hagyományaink őriznek minket.” (Bari Károly) És még minderre a címkézés: a rendező fejezetekre tagolja munkáját, amelyet egy-egy interjúból kiragadott fontos idézettel fémjelez. Ezt a módszert a némafilmek használták anno (de megtalálhatjuk Paradzsanov szimbolikus pantomim-fantázia filmjeiben is). A címkézés, az idézetek tulajdonképpen a befogadás folyamatát segítik, a dramaturgiát támogatják meg – ebben a filmben is nagyon tömény az információ, amely valósággal rázúdul a gyanútlan nézőre. A címkézés itt valamiféle tematikus felosztás, a film kulcsszavaihoz rendelhetően, nem szigorúan, inkább csak érintőlegesen, jelzésszerűen: nagyjából mi köré is fognak csoportosulni a következő rész beszélgetései. Mégis túlbeszéltnek és főleg túlbiztosítottnak érzem mindezt, akárcsak a film alcímét: sokszorosan kijelöli az a valóságszeletet, amely felé a befogadást irányítaná. A képsorok egymás mellé szerkesztése bőven elvégezte volna ezt a feladatot: hiszen a filmnek pontosan kirajzolódó íve van, a történet „kiáll” magáért. Mintha valahogy attól tartanának az alkotók, hogy félreérthető lesz a mondanivaló: a film minden eszközével pontosít, ahelyett, hogy a befogadóra bízná a munkát.

Kinek az igazsága mondódik itt ki?

A film csupán azoknak a nőknek az életébe nyújt betekintést, akik a 21. században is viszonylag elzártan élnek, a hagyományuk kalitkájában; egyszerűen bemutatja a kortárs cigány valóságnak ezt a részét – vagy titokban, lappangón kitörésre lázít? Már a mottó üzenete is kettős – már ott érezhető, hogy valami készülődik. A rendező azonban nem ítélkezik: hiszen ez antropológiai film, amelyben a történet mondja el önmagát, vonja le a következtetést belőle ki-ki maga. Mégis gyakran találkozhatunk olyan utalásokkal, amelyek mindenképpen tükrözik a cigány valóság mellett a rendező (csoporton kívüli) igazságát is. Nevezetesen azokat a benyomásokat, amelyek egy másik kulturális szférába szocializálódott egyénben lecsapódhatnak a hallottak, látottak fényében.

Külön kiemelendő az operatőri munka: hihetetlen érzékenységgel reagál a résztvevők arcjátékára, gyors változásaira – nem ritka, hogy a lendületes beszélgetések ad hoc átcsapnak heves nagycsaládi vitává, amelyeknek minden rezdülését képes mégis pontosan nyomon követni. Van a filmben néhány képsor, amely kimerevítve önálló antropológiai fotóként is nagydíjra esélyes lenne – például a lakodalomban a fóliasátor mellett felsorakozott, unatkozó kislányokról. Ez a kép a nézőt cinkosává teszi – mivel már ő tudja, amit a kislányok talán még nem: hogy milyen sors vár rájuk.

Kihallatszik valamiféle véletlennek nem mondható, finom irónia is a képsorok és az interjúszövegek egymásra tevődéséből: például az egyik női interjúalany egy olyan konyhai falvédő előtt beszél arról, hogy miért kell a nőnek mindent eltűrnie az urától, és megmaradnia mellette minden körülmények között, amelynek ez a felirata: „Ne hagyd el ki téged szívből imád”. Az egyik férfi egy olyan falvédő előtt fogalmazza meg monda-tait a férfiember szabadságáról és másságáról, amely leginkább az ezeregyéjszaka meséinek holdfényes, buja helyszíneit idézi. De a leghangsúlyosabb utalás a filmben mégiscsak az a szerkesztés, amellyel a rendező végképp eldönti a befogadás irányát: a lakodalom forgatagának zajos-mozgalmas eseményeire az eredeti hang helyett egy bús hallgatót kever rá, több ízben megismételve. Következtetést von le, amely szavakkal kimondatlan marad, melyre csak a „sorok között” olvasó néző figyel fel: a lakodalom lehet szomorú esemény is, amely megpecsételi a cigány nő sorsát.

Kali Kinga

Képünk illusztárció

Fotó: Konka Péter

A kép a film egy jelentét ábrázolja