Műút     Koncertkritika

És a roma gyökerek?

Ahogy a számítógép meghajtójába helyezem az Oláh Kálmán Trió tavaly megjelent „Always” című lemezét, a Media Player máris megtalálja internetes adatbázisában a lemez borítóját és a kompozíciók címét. Nagyobb dolog ez, mint a zongoristára szórt mindenféle díjeső, hiszen azt láthatjuk, hogy a lemez a nemzetközi köztudatban van, olyan kiadó és forgalmazó gondozza, amely ügyel a részletekre, és hajlandó értékén kezelni az anyagot. Aztán itt volt a hazai bemutató, amin a közönség elolvadt; pedig a népszerű, könnyen élvezhető elemeken túl van jó néhány olyan vetülete is Oláh Kálmán munkásságának, amely valódi okot szolgáltat arra, hogy a mai magyar dzsessz egy kézen megszámolható reményteli tehetségei között helyet foglalhasson.

Reményteli tehetség alatt azt értem, hogy nem áll egy helyben, mindig keresi a bejárható utat, amely természetesen nem a kiindulási ponthoz vezet vissza. Ilyen értelemben Oláh már régen kinőtte eredeti formációját,

a Trio Midnightot. A Midnight remek klubzenekar, a figyelmes menedzsmentnek köszönhetően még a dzsessztörténet egyik meghatározó szereplője, Lee Konitz is szerepelt lemezeiken, ám az 1990-es megalakulás óta megjelent, többségében koncertfelvételeket tartalmazó öt lemezük nem nevezhető tendenció-zusan felépített zenekari életműnek. Valójában a tagok (Oláh mellett a bőgős Egri János és a dobos Balázs Elemér) saját nevén futó külön projektjei sokkal markánsabb arcélet kölcsönöznek mindhármuknak. Oláh Kálmán ebből a körből kezdte a kiemelkedést. Összefonódása a klasszikus muzsikával tagadhatatlan: a Művészetek Palotájában megtartott szerzői est után a kritikus már-már odáig jut, hogy az egykor mainstream dzsesszpianistaként megismert főszereplőt modern-kortárs szerzőként hangsúlyosabban értékelje, mint dzsesszmuzsikusként. A koncert első felében a „Versenymű szimfonikus zenekarra és dzsessz együttesre” című művét hallhattuk a Miskolci Szimfonikus Zenekar és öt dzsesszzenész közreműködésével, Kovács László vezényletével. A mű nem új keletű, már 2001-ben bemutatták a Magyar Rádióban, igaz más hangszerelésben: akkor egy big bandet egészítettek ki klasszikus fafúvó-

sok. 2004-ben a Miskolci Szimfonikusok kérésére a szerző megfordította az arányokat, és egy teljes nagyzenekar mellé rendelt egy zongora, trombita, bőgő, dob, valamint egyéb ütősökből álló kombót, és így megalkotta a modernkori concerto grossót: két más irányból érkezett zenekar(típus) áll egymással szemben, illetve mellett. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy Oláh első számú erénye az utolérhetetlen hangszerelési készség, aminek már a 2000-es „On track” című, kibővített felállású Trio Midnight lemezen tanúbizonyságát adta. Értelmezésében a szólamok együtt képezik az egységet, könnyűszerrel felfedezhetjük, hogy eredendően zongorista tollából származik a kompozíció, hiszen a rendkívüli előadói apparátus mellett is úgy szólal meg a mű, mintha egy szólista művész játszana hangszerén. A fagott nyitó ostinató témája órányi hosszúságúra bomlik ki, és bár a műbe gyúrt hatalmas magyar népzenei hagyatékkal is meg kell birkóznia a zenészeknek, a dzsesszre utaló lüktető motívum is párhuzamosan jelen van. Igaz, a hangvétel korántsem modern, egyértelműen – vélhetően az Oláh által – bálványozott szerzők jellegzetes vonásai sejlenek fel, úgy mint Sztravinszkij, Bartók, Debussy, de én belehallok a nagy keringős kitérő miatt némi Sosztakovicsot és a látens anakronizmus nyomán egy kis Sibeliust is (tudniillik Sibeliust gyakran ostorozták idejétmúlt stílusa miatt, mégis maradandót alkotott, sőt nemzeti zeneszerzővé vált). Nehéz klasszikus zenét dzsesszel ötvözni, mert valahol mindig kilóg a lóláb. Ennek szemléltetésére kiválóan alkalmas az e típusú ügyködésbe belefáradt Jacques Loussier átiratait elővennünk, és máris tudjuk, miről van szó. Szerencsénkre Oláh Kálmán döbbenetes erejű Bach újragondolásai (Goldberg-variációk és Cselló szvitek) elkészítésekor és azok megjelentetésével olyan tapasztalatot szerzett a kenetteljes modorosság kerülése terén, hogy immár bizonyosak lehetünk abban: ha klasszikus anyag kerül is keze közé, az dzsesszbe mártva mai értelemben is nemes szövetet hoz létre. Természetesen mindehhez kellett a dobos Jack DeJohnette, aki Kovács László mellett mintegy második karmesterként is szerepet vállalt; már itt (nem csak a második részben elővezetett hagyományos dzsesszprogram közben) kiderült, hogy nem véletlenül tartják a dzsessztörténet ma élő egyik legjelentősebb alakjának. A dzsessz együttesben Ron McClure bőgőzött, Gerard Presencer trombitált és Dés András játszott egyéb ütősökön.

A szünet után a kombó maradt színpadon, helyesebben a lemezen is játszó trió (Oláh, DeJohnette és McClure), akiket a második számtól kezdve Presencer is támogatott. A lemez intelligens hangzásvilága élőben is tetten érhető volt, de meg kell állapítani, hogy az „Always” sokkal lassabban szólalt meg, a „Polimodális Blues” húzása pedig közel sem érte el a stúdiófelvétel erejét. Az album repertoárja valójában az „Always” című kompozícióhoz szolgáltat alapot, amely a Washingtonban megrendezett Thelonious Monk Nemzetközi Jazz-zeneszerzői Verseny fődíját nyerte el 2006-ban, amikor is Jacky Terrasson, John Patitucci és Terry Lyne Carrington szólaltatta meg. A többi darab vagy korábbi, vagy standard, mai szemmel az átható előadás, semmint a távolba mutató szándékok dominálnak. A koncerten Presencer hol trombitán, hol szárnykürtön húzott plusz ívet a számok fölé – számomra kissé feszesen a többiek könnyed eleganciájához viszonyítva. DeJohnette amúgy egy csoda, főleg tetszik, ahogyan a „Hungarian Sketch”-ben a „Felszállott a páva” parafrázisát (ami egyébként lehetne a „Megrakják a tüzet”, sőt, a Seres-féle „Gyere, bodri kutyám” is) megtöltötte egyfajta dzsesszes rubatóval – ha van egyáltalán ilyen. Hogy DeJohnette képes volt az alkalmi formáció mögé teljes valóját besűríteni, hogy gondolkozott a darabokon, azt mutatja, hogy a nemzetközi dzsesszvilág is nagy előadóként és szerzőként tekint a még csak 38 éves Oláh Kálmánra. Hogy újra lehessen egy Szabó Gáborunk, egy világszerte jól ismert dzsesszmuzsikusunk, arra vélhetően már nem kell sokat várnunk! Oláh Kálmán ott áll a kapuban, és Magyarországról talán jelenleg nem is alkalmasabb erre senki más.

A karrier egy itthonról fontosabbnak tűnő oldaláról azonban még lyukas: Bach, Sztravinszkij és a dzsessz nagy ikonjai mellett joggal várhatjuk, hogy egyszer a roma gyökerek is helyet kapjanak ebben a most íródó csodás pályaműben.

Végső Zoltán

Fotó: Németh Dániel