Válaszút     Vélemény

Óvatos emlékezés

6.

A részeg férfiak és az elszomorodott nők szerettek csupán, az ő státuszuk a cigánytelepen mindig is kétséges volt. A férfiakban lelassult a mezők hajzata közé szorult, ehető gombák megkeresése. És amikor egyikőjük ügyetlenül, de nyilvánosan meg-megkótyagosodott, öreg énekének zöreje alól kimerészkedett ingyen és ránctalanul az érvényes alfahím, a számára előnyös, a májusi esőbe kódolt generációváltás fényességét megsejtve. És mint rangidős fiú, az ábrahámi bot politeista tüzeket átvészelt, monoteistává szűkült, a mankóvá rongyolódott bottal, szégyellve ugyan, de meggyőződésből összezúzta az aranyborjú totem-alkoholizmusát. És igenis átvette a közösség előtt, a ceremóniásan agyonvert apjától, a nézelődés, a csecsek és a lusta pinák megfogdosásának olcsó, de aktuális jogát. Az asszonyok pedig kikapálóztak finnyásan a hebehurgya, a már ártalmatlan, a hasukra települni

készülendő, a pityókás-gömbölyödésű szőrzés alól. És emiatt úgy elszomorodtak, hogy csak a mások gyermekeinek tudtak örülni, kétségbeesetten és a havazás idején igazán. Hozzájuk kerültem. Anyám értem jött, nagyanyám idevonatkozó sáros köhögéseit megtűrve az életrevalóságról, hatalmas, arcomat időnként betakaró cicijén. A tajgetoszi sietség, sürgősség mint kiválasztódási, evolúciós utasítás, a tér, az idő és a gravitáció fizikai dogmáit ügyetlen kezemhez lecsupaszította, és rám ruházta, méltósággal megengedve, hogy a csendnek általam is megbabrálható, kémiailag megfejthető szaga legyen. Az állatok nem szóltak hozzám, néhány ismerős kutyának a kitágult pupillája, mint kiégett villanykörte, szótlan fényként tudatta velem, hogy a dögkútban vagyok. Igazán elégedett lehettem, itt már nem bánthatott senki. Először éhes emberek jöttek, tolták maguk előtt alibiből az alperes éneket, számítva a lebukásra, de önző tüdőm fölrobbant, és a felperesség szigorú sikításával riasztotta el őket a véglegesnek tetsző hazám kifosztásától. Büszkén körülnéztem és megállapítottam, hogy ez az otthonom, itt kell élnem, itt kell megszámolnom a teheneket, az elgázolt malacok lábát, s ehető részét kidugnom az éhező gyakorisággal titokban érkezőknek. A Margó nővér igazán örülhetne számtani szorgalmamnak. Gyakran, sőt szívesen beszélgetek magamban, azóta is, rendszeresen, amikor takarítok. Tudtam, hogy ha itt és most nem rakok rendet, akkor úgy végzem, mint Kubus Attila, akinek Klára nővér nem talált tetűt kicsi fütyijének gyökerénél, és bosszúból hatalmas fasszá simogatta, a csak virágokra és meleg, kakaós süteményre vágyó eszét, és amikor a suttogó folyosókon ez kiderült, teljesen magára maradt, Klára nővér pedig tovább magasodott hátunk mögött. Ott, lent a dögkútban eszmékhez savanyodva igazán nem volt időm magammal és undorítóan csüngő végtagjaimmal törődnöm. A kórházi szisztéma szerint csoportosítottam az állatokat, egymankós, kétmankós, tolókocsis és fekvő betegekre, utána fajtájuk és méretük szerint, a nyuszikkal kivételeztem, őket még színük szerint is elkülönítettem, de szemükkel már nem tudtam mit kezdeni, mint a betört ablaküveg szilánkjai, felkarcolták idegrendszerem vékony hártyáját, és a repedéseken elszivárgott maradék tervem. Körülnéztem, az állatok, mint véres ikonok a keleti templomokban, pont úgy ragyogtak a fehér gödörben.

Anyám leeresztette a létrát s egy időtlen asszony lépkedett le hozzám, ismeretlen nyelven, hosszasan morgott és fölvitt. Alaposan tisztogattak, de a bűnös étel savanyú szagára a cigánytelep gyermekei durván fogdostak, a férfiak árulónak tartva elfordultak tőlem, az asszonyok pedig annyira vihogtak, hogy már a halott arca melletti siratóhoz hasonlított hangjuk.

Csak az időtlen asszony és anyám mormoltak jövőt büdös fülembe.

Balogh Attila