Útinapló     Riport

Szepesi József:

Putrik és paloták

Lapunk volt munkatársa idén lenne hatvan éves. Alábbi, 80-es években született írásával rá emlékezünk. A riport a Putrik és paloták című 1996-ban megjelent kötetéből való.

Nógrádmegyer a Cserhát északi részén, Salgótarjántól húsz kilométerre fekszik. Lakóinak negyven százaléka – mintegy ezer fő – romungró cigány: zenész, kovács, kereskedő ősök leszármazottja. A hagyományos kovács mesterség 1951-ben a kisipari termelőszövetkezet létrehozásával gazdasági termelőtevékenységgé szerveződött, megalapozva az itt élő cigányok anyagi gyarapodását, tudati fejlődését, társadalmi beilleszkedését. Eredményeképpen a hatvanas évek elejére megszűntek a putrik. A legtöbb család leköltözött a hegyről a faluba, építkezni, gazdálkodni kezdtek. Bár a ktsz hírneve az idő múlásával fokozatosan megkopott, a fejlődés tovább folytatódott, mert a többet akarók új, jobban fizető munkahely után néztek. Volt is erre lehetőségük a salgótarjáni Síküveggyárban, az Öblösüveggyárban, az Acélgyárban, az BRG-ben. Akiknek még ez is kevés volt, zöldséges, kereskedő, vendéglátós vállalkozásba kezdtek, gmk-t szervezetek. Az eltérő jövedelmi viszonyokat jól tükrözi a községben uralkodó sajátos társadalom hierarchia.

A legszerényebbek, körülbelül tizenöt család, a putrivilág őrzőiként fennmaradtak a hegyen. Apró szobácskáikban hat-nyolc gyereket nevelnek, ízületeiket szaggatja a repedéseken besüvítő hideg, vödrökben hordják a vizet, lavórban mosnak, tisztálkodnak. Ők alkotják a ktsz-ben a dolgozók zömét. Kihasználják előnyeit, hogy helyben vannak, s hogy néhány napos hiányzás esetén nem adják kezükbe a munkakönyvüket. Cserébe igen alacsony bérért dolgoznak. Önhibájukon kívül, például anyaghiány miatt, fizetésük esetenként a létminimum alsó határát sem éri el.

Így van ez. Rácz Jánoséknál is.

– Sok cigány családnak – akik ugyancsak a hegyen kezdték életüket – sikerült beköltöznie a faluba. Emeletes házban laknak,

autójuk, színes televíziójuk van, szép ruhákban járnak, utaznak, világot látnak. Maguk miért nem iparkodnak jobban, miért kell itt élniük a hegyen?

Bangó Erika, a feleség kényszeredetten elmosolyodik.

– Nem tudom. Ezen már én is sokat gondolkodtam. A férjem és én tizennégy éve egy helyen, a kisszövetkezetben dolgozunk becsülettel. Négy gyermeket nevelünk, nem iszunk, egyetlen költséges szórakozásunk a cigaretta. Akiknek „sikerült”, azok nem a ktsz-ben gazdagodtak meg. Lehetőségük volt más munkahely után nézni, de minket kötnek a gyerekek. Kilencéves Kató lányomnak csecsemőkorában eltávolították a rossz veséjét, Brigitta a bal fülére süketen született, Izabella jobb keze egy csúnya törés után rosszul forrt össze, most alig tudja mozgatni. Sajnos a férjem és én vesebetegek vagyunk. A család egyetlen egészséges tagja a négyéves kisfiúnk, Jancsika.

– Nézze! Itt ezen a hivatalos papíron az áll, hogy az egy főre jutó átlagkeresetünk tizennégy munkában töltött év után ezernégyszázhatvanhárom forint… A nyugdíjminimum alsó határát sem éri el. Szerencsére a tanács ennek alapján megítélte a nevelési segélyt. Gyermekenként ötszáz forintot fogunk kapni.

– Itt csak három gyermekről van szó, a negyedik nem magukkal él?

– De igen. Csak amikor a kérvényt beadtuk, még nem született meg… Ennek már négy éve.

Bár Erika kilátástalannak látja a jövőt, mosolyogva öleli magához iskolából hazatért nagylányát. Nagy kincs birtokosai ők – a szereteté, amely a betegség és a szegénység ellenére összetartja a családot.

Akármerre fordulunk a faluban, lépten-nyomon a cigányszövetkezet árnyékába botlunk, melyről csupa jót nyilatkozik Botos Attila elnök. Pár éve még háromszázhatvan embernek adott kenyeret az 1951-ben alapított kis üzem. Eleinte az otthonról hozott szakértelem mellé az ugyancsak otthonról hozott szerszámok is kellettek, de aztán fokozatosan gépesítettek, bővítették a létszámot is. Fali gázmelegítőket, boylereket is gyártanak a hagyományos termékek mellett. A tavalyi száztíz helyett azonban most nyolcvanhatan dolgoznak itt – köztük hetvenhét cigány.

Rácz Tibor párttitkár szerint a szövetkezetnek meghatározó szerepe van a cigány lakosság fejlődésében a jövőt illetően. A tervezett termékszerkezet-váltás megvalósulása után ugyanis új beruházásokra nyílik lehetőség, így több cigány munkást tudnak majd foglalkoztatni, remélhetőleg nőket is. A dolgozók évi hatvanezer forintos átlagkeresete azonban kevesebb, mint máshol. Ennek ellenére itt maradnak, sőt mind többen jelentkeznek felvételre.

Választ a miértre Bangó Nándortól, a sajtolóüzem egyik dolgozójától kaptam: próbált már elhelyezkedni máshol, de nem alkalmazták. Pedig az itten munkájával elégedetlen. Mint mondja, legalább nyolc alapműveletet kell végeznie egy csatornatartó szerkezeten, s műszakonként több mint nyolcszáz darabot kell abból előállítania, hogy valamit keressen. Nyolc óra alatt a normát – főként az alapanyag-ellátási zavarok miatt nem lehet teljesíteni, ezért gyakran már hajnali négy órakor kénytelen megkezdeni a műszakot.

Problémájával nincs egyedül; a kovácsolóüzem sínszögkovácsai is panaszkodnak: az elavult gépek, légkalapácsok gyakran meghibásodnak vagy alkatrészhiány miatt leállnak, ezért sokszor a normát ők sem képesek teljesíteni. A fali gázmelegítő szerelés pedig jelenleg alapanyaghiány miatt szünetel.

– A gépeink valóban elavultak – bólogat a termelési csoportvezető. – Különösen a kovácsolóüzemben és a bádogműhelyben. Én örülnék a legjobban, ha végre ki tudnánk cserélni őket. Az alapanyaghiány is valóban létezik. De azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez nem csak a szövetkezet hibája. Nagyobb baj az, hogy ezekben az esetekben sajnos csak személyi órabért tudunk fizetni ami köztudottan nem a legmagasabb nálunk. Egyébként épp a panaszkodókkal van a legtöbb problémája a szövetkezetnek, főként az igazolatlan hiányzások és munkahelyi fegyelem terén.

A párttitkár véleménye: a megyeri cigányok igényei egyre növekednek. A kétszintes családi ház, a színes televízió már nem újdonság számukra. A régi putritelepet még a hatvanas évek elején felszámolták. Akik elmaradtak, a saját hibájukból maradtak el.

Egy ilyen „elmaradott” Rácz Emil huszonkilenc éves szövetkezeti segédmunkás, aki hetedmagával él a régi putritelepen, amit a párttikár szerint szanáltak. A rozzant vályogviskó egyetlen földpadozatú, nyirkos-penészes helyiségből áll; berendezése három rozoga fekvőalkalmazottság, füstös sparherd és egy szekrény. A csupasz, hasított akácfahusángokból eszkábált mennyezet megsárgult hüllőcsontvázra emlékeztet…

Rácz Dezső bácsiék is sokáig éltek a hegyen. Öten voltak testvérek. Apjuk kovácsként kereste a család kenyerét. Télen a gyerekek éhen, rongyokba csavarva vacogtak a huzatos szobában. Alig cseperedtek fel, iskola helyett munkába kellett menniük. Dezső bácsi tizenkét évesen kondás, majd gulyás lett a szomszéd faluban. Fizetség fejében búzát és napi kosztot kapott. Hetente csak egyszer mehetett haza. De azért arra jutott idő, hogy apjától ellesse a kovácsmesterség csínját-bínját. Alapító tag volt a kisipari termelőszövetkezetben, ahol mint kovács harminc évig dolgozott egyhuzamban. Munka mellett feleségével, Berkil Máriával – a kisgéci cigánylánnyal – kézikaszával aratást vállaltak minden nyáron. Küzdöttek a szegénység ellen. Szép nagy házat építettek a faluban – négy iskoláskorú gyermeküket egy időben taníttatták. A gyerekek felnőttek, szakmát szereztek, leérettségiztek, s továbbhaladtak a szülők által kitaposott úton. Közben Dezső bácsi megöregedett, eltemette öccsét, a legendás hírű ktsz-elnököt és sorban a többi alapító tagot, alig érték meg az ötven évet. Már csak négyen maradtak, valamennyien rokkantnyugdíjasok – tüdő- és szívasztmások –, a szén-monoxid és por könyörtelenül nyomot hagyott szervezetükben.

A falu egyik gyönyörű kétszintes házában lakik Rácz Jolán, családjával. Férje, Bangó Nándor, maszek zöldséges. Két üzletük van. Az egyik Nándi nevén Karancskesziben, a másik Jolánén itt helyben. Az árut heti egy-két alkalommal a közeli falvakba is eljuttatják Barkas kocsijukon. Nándi éjjelente ingázik Budapest Bosnyák tér és Nógrádmegyer között. Napi három-négy órát alszik. Így megy ez 1981 óta, amikor különböző munkahelyi próbálkozások után úgy határoztak, hogy leszámolnak a szegénységgel. Meglevő házukat eladták, kölcsönnel építkezni kezdtek. Mára az utolsó szög is a helyére került. A kétszintes kis palota teljes díszben pompázik. A négy tágas, ízlésesen berendezett szoba, a két konyha, a fürdőszoba, a plafonig csempézett vécé, a lambéria, a faragott korlátok, falépcsők, kikészített kutyabőrök, hatalmas csillárok, színes tévé, autó, mind azt bizonyítják, hogy a vállalkozás sikerrel járt. Lányaik, Ágnes és Szabina jól tanulnak, s ha az itthoni zöldségesbolt forgalma beindul, és párhuzamosan a többi kötöttség megszűnik, talán egymásra, az életre is több idejük marad.

Rácz Mihályék az Orgona utcában laknak. A kétszintes házak itt is egymást érik... Egy cigány, egy magyar lakos, megkülönböztető jelek nincsenek. A nappali szoba falán az édesapa nagyméretű fényképe. Rácz Béla, a ktsz első embere ötvenegy éves korában halt meg. Nagy elhivatottsággal foglalkozott a nódrágmegyeri cigányokkal. Összefogta, irányította életüket. Cigány tánccsoportot szervezett, amely részt vett az 1966-os Ki mit tud?-on is, kulturális esteket, cigánybálokat rendezett, emberi öntudatra, kitartásra nevelte őket. Ha nem használt a szép szó, fizetésnapon, szükség esetén néhány jól irányzott pofonnal térítette a hazafelé vezető útra a családfőket... Fia, Mihály kereskedelmi szakközépiskolát végzett. Külföldön is dolgozott, próbálkozott zöldségesbolt kiépítésével, majd Mátraverebélyen nyitott üzletet. Az elmúlt évben pedig itthon, a ház egy részének kiépítésével akart presszót nyitni. Félmillió forintot fektetett a vállalkozásba, de csak szeszes ital nélküli cukrászda üzemeltetését engedélyezték. Mihályt infarktussal kórházba szállították, minden összeomlott... A gyógyulás után elképzelésüket a lehetőségekhez igazították, s a presszóból vegyesbolt lett, egyelőre igen szűk vevőkörrel.

Mihály a megyei cigányügyi koordinációs bizottság alelnöke volt, de munkáját eredménytelennek vélte, ezért lemondott. „Széllel szemben nem lehet...” Csalódott ember, kilépett a pártból is. Senki nem kérdezte meg tőle, miért.

Gyorsszolgálat GMK

Nógrádmegyer

Malom u. 2. 8272-370.

E felirat Gáspár Győző harmincöt éves nógrádmegyeri gmk-vezető bélyegzőjén állt. A vidám, folyton mosolygó fiatalember nemrégiben még a salgótarjáni bányagépgyár segédmunkása volt. S mint mondja, havonta mindössze háromezerkettőszáz forintot keresett. Munkaköre ma az egész ország területére kiterjed, sőt külföldön is köthet szerződéseket. Hogyan jött rá, hogy a törvényszabta lehetőségek keretén belül, becsületes munkával több pénzt is lehet keresni? Nagyon egyszerűen – mondja mosolyogva. Gondolkozni kezdett, majd hasonlóan gondolkodó embereket keresett. A többi már ment, mint a karikacsapás. Jogászhoz fordultak, aki megadta a kellő felvilágosítást. A működési engedélyt 1985-ben kapták kézhez a tanácstól, azóta együtt dolgoznak négyen, esetenként a családtagok is besegítenek. Munkatársai magyarok. Az egyik főiskolát végzett, a másik kettő szakmunkás. Ő maga csak általános iskolába járt, szakmája nincs. Szervezőkészsége viszont – talán épp ezért? – félelmetes. Mindenféle munkát vállal, legyen az épületkarbantartás, épületbontás, takarítás, csomagolás vagy ablaktisztítás. Ennek ellenére úgy érzi, mégsem szívesen foglalkoztatják őket a megyében. Igaz több, hasonló gmk működik, de a vezetője egyiknek sem cigány.

Botos Nándor érettségizett üvegipari szakmunkás, középfokú politikai végzettséggel rendelkező párttag, a ktsz termelési-szállítási ágazatvezetője, munkavédelmi elnök. Édesapja a kisszövetkezet alapító tagjai közül az egyik, bátyja, Botos Attila az elnök.

– Miért lépett be a pártba?

– Ajjaj, ezt már sokan kérdezték tőlem... Engem az késztetett erre, hogy én mindent, amit elértem, ennek a rendszernek köszönhetek. Nem mondom, hogy nincs isten, nem mondom, hogy van – szerintem isten maga a természet. Amikor idealizmusról tanultunk, nekem nagyon tetszett, amit Hegel mondott a forgásról... Szerintem a forgás, a változás az, ami odavitte a cigányságot, hogy felemelkedett... Hogy én is tanulhattam. Még ma, harmincöt éves koromban is szívesen tanulnék – szeretnék elvégezni egy könyvelési-statisztikai tanfolyamot. Bár én sokáig voltam fizikai munkás, egyre szívesebben végzek szellemi tevékenységet.

A község cigány lakosai három családnév – Rácz, Botos és Bangó – mögött sorakoznak fel. A névazonosság nem minden esetben jelent rokonságot, még kevésbé azonos helyet a társadalmi rangsorban. A gazdag és szegény családok megkülönböztetésére gúnynevek szolgálnak: Tonyi, Bakro, Mali, Kacsko, Hakis, Jónás. A két nagy vetélytárs, a Botos (Tonyi) és a Rácz (Bakro) család. Közülük kerülnek ki évtizedek óta a cigány közösség elöljárói. Hatalmuk, befolyásuk a különböző társadalmi-történelmi helyzetekben változó. A napi robot, házépítés, gyarapodás következtében nemcsak kiléptek rossz szociális környezetükből, de a község legjobb módú polgáraivá váltak. Személyes boldogságukon munkálkodva észrevétlenül elveszítették etnikai hovatartozásukat. Cigányságtudatuk maradványa – szeretik a cigányzenét... Talán Montesguieu híres mondását követik? „Véletlenül vagyok francia, szükségszerűen ember.” A versengésre képtelenek, sorsuk korlátaiba zárva tehetetlenül cipelik magukon a cigánylét minden negatívumát. Ők a Kecskék, Malik, Khakisok – a Rácz, Bangó, Botos család szerényebb sarjai. Ám Nógrádmegyer jövője rajtuk is múlik: putriból lesz-e több, vagy emeletes házból?

Képünk illusztráció

Fotó: Amaro Archív