Válaszút     Vélemény

Óvatos emlékezés

5.

Csak annyit tudtam, hogy a magyarok a faluban laknak, egy járványokkal zsúfolt, a köd alatti, viszonylag gondozott völgyben. Életükre szívesen húzták ezt a párás ködöt, nem akarták, hogy bármi és bárki is kilátszódjék belőle. Szorgalmasan és csendben éltek, de néhány pentaton ballada időnként felmorgott óvatosan a templom köré gyűjtött házaikból. Ilyenkor a cigánytelepi dombon szívesen hallgatóztak az emberek, hogy megtudhassák, másnap hova érdemes bekopogtatni, megsegítve éneküket néhány öregasszonynyal, esetleg hegedűvel is, cserébe fagyos krumpliért, borért és egy kis szalonnáért. A sorba rakott kőépítmények katonai erődítményként védelmezték őket. Udvaruk keskeny volt, de mérhetetlenül hosszú, az állatok szívesen éltek ott, de ők az agrár rendtartás, a zsellér biztonság miatt tűrték egykedvű életüket, ételüket. Asszonyaik súlyos, savanyú szagú ruhákat viseltek, talán az arcuk is el volt fedve a keresztény csador vastag posztójával, a homlokukra húzott, durva szövésű, mintázatlan kendővel. A kézfejükből származó ujjak kövérek voltak s rövidek, talán a sok-sok évszázad földműves kultúrgenetikája szakadt rájuk – bizánci krónikák szerint –, ránk pedig az édes vándorlás kriminálpora. Indiában van egy nép, törzs – gaudia-lohár –, akik mutatványosok is, de többnyire koldulásból élnek, s ennek hatékonyságát úgy fokozták, hogy a megszülető fiúgyermek térde alatt eltörték lábszárát, a hitelesség miatt, de amikor ezt betiltották – hódolva az angolszász lovaspóló előtt –, már nem lehetett így koldulniuk tovább, akkor is őrizték a fiúgyermekek nem létező seb díszét mint a törzs stigmáját. A magyarok ujjai közt épphogy elfért a krumpli és a Biblia, hasonlítható stigmaként funkcionált, mint a lohároknál az immár elérdektelenült seb – Kőrösi afelé kereste a magyarokat, itthon nem talált egyet sem, ugyanis –, a fölösleges vasárnapon bőgve énekelték a zsoltár szándékú, a jobbágy emlékű, profán mítoszt. A turulmadár alá szorulva később közösen káromkodtak, és cigarettáztak is talán a kijelölt helyen. Mi, a sok várakozás izzadságától, cigánnyá megbüdösödve, annyit zabáltunk madár korunkban, hogy a testünk kövér cimbalmos lett, elterebélyesedett, és nem fértünk be a templomokba, s többé elszállni se tudtunk a jeges pasztoráció elől. A rengeteg zászló eltakarta a falut, és hamis orvosok a szikszói zsinagógába csalogatták mind a nyolc zsidó családot, remélve, hogy az alsóvadászi krumpliból amszterdami gyémánt lesz nekik. Zúgtak a szép, népi, oda-vissza ritmusok. Bözsikét még sikerült anyáméknak kiénekelni az árvalányhaj tumultusból sétálva a háború szélén, s annak végéig kóser koszttal tartani a cigánytelep zugaiban.

Az emberiség előtti intelligencia suttogta, hogy ide nem szabad újabb nyomoréknak jönnöm, integrálódnom a törvényeknek megfelelően lakható rezervátumba, mert a völgyben lakók skanzenná álcázott lágerben élnek, a pityókás zsidó kocsmáros nélkül, rehabilitálva emlékét a snapszot utánzó féldecivel.

Csak annyit tudtam, hogy a cigánytelep fölött esténként több a csillag, és meleg ének szivárog, az asszonyok emlőjéből langyos, nyugtató tej vacog a számhoz biztonságosan. Az ismétlődő havazás megsejtette, hogy a térdem arca kérges, mint Van Gogh füle, s így lesz elég erőm visszahallgatni a kutyák zörejét, amikor ellopták lábam egy értéktelen részét (erre biztonsággal emlékszem), s amikor sikerül rekonstruálnom ezt a bizonyos zörejt, akkor visszapördülhetek hátamról a végtagjaimra, mint a kaffkai bogár, abban a bizonyos kastélyban. S így, személyes és történelmi helyszínre érkezhetek: a világot becsapó, tiszta s egyértelmű jogi és pszichikai viszonyok közé, itt még nem kell csalni kétes jövő miatt, mert a személyes karriert fölülírja a közösség érdeke, itt még nincs, s nem lehet individuális csip-csup tennivalója senkinek, mert a leves illata minden putriban észlelhető, magasztos eszmék itt még nincsenek, mert maga az itt-létezés magasztos, itt fölösleges verset írni, mert az élmény nem szorul írásos bizonyítékra. A cigánytelep közepén tartva, bemutatott a templomnak, a putrik lopott deszkáiból fellélegző katedrálisa alatt az én Piroska leánytestvérkém, a morgó, csadorig páncélozott ateisták számára a baktérium-Istennek. A logikát felbolygatja, érthetetlenné teszi az, hogy itt vagyok, indokolatlanul. Nagyanyám kiemelt, lábamat megvizsgálva átadott Girnya bácsinak – aki második éve, hogy kabátja zsebében tartotta kislányát –, s ő értve a közösség feladatát, sietett testemmel a dögkút felé, oly gyorsan, hogy a hatalmas zöld legyeknek kapaszkodniuk kellett lábamon, hogy el ne hulljanak.

Balogh Attila