Műút     Könyvkritika

Nő ezernyi alakban

Időtépő

Széphalom Könyvműhely, 2006. 216 oldal, 2200 Ft

Cigánymandala,

Széphalom Könyvműhely, 2007.

372 oldal, 2800 Ft

Szécsi Magda Ferenczy Noémi-díjas képzőművész nemcsak festményeiről, grafikáiról és könyvillusztrációiról ismert, hanem jelentős írói életművéről is, amelynek éppúgy része a szomorkásan csillogó mesekönyv és a szerelmes verseket tartalmazó lírai válogatás, mint a felnőtteknek szánt elbeszélés, novella és kisregény. Az ezredforduló után megjelent két önálló kötetét (Szia, Frici!, Töredéklét) kisebb kihagyás (és kiadóváltás) után két újabb prózakötet követte: tizenötödikként a 2006-os Időtépő és a tavaly kiadott Cigánymandala.

Szécsi prózájában egyesül a mesebeli elemeket és a „valóságot” ötvöző, fantáziadús képzőművészi látásmód: az erőteljes, néhol látomásosan szárnyaló vizualitás és a kegyetlenül kemény cigánysors mindennapjainak belső ismerete. De felfedezhetjük könyveiben a lírai szemléletet és az önmagával meg a világgal perlekedő kritikus értelmiségi attitűdöt is: azaz a művészt magát. Ennek megfelelően hihetetlenül erős a prózanyelve, az egyes szám első személyű elbeszélői pozíció meghatározta beszédmód igen kevert: része a hol öncélú, hol nagyon is indokolt trágárság („másnap olyan táviratot küldtem, olyat, amitől kifeküdt a postáskisasszony, és hónapokig szatírokkal meg kígyókkal álmodott: Egyszer kiszívom belőled az összes gecit, aztán emberesked-hetsz!!!”), a brutalitás („a placcra gyakran kijön hozzánk egy lány, a Cili, aki egy hónapig volt a Robi rabszolgája, de nincs arca, csak égett húscsomókból a hegyek és a völgyek mutatják, hogy volt arca valaha. Ő feljelentette a Robit. Ezt kapta cserébe.”), vagy a szörnyűséget eltávolító és egyben kiemelő víziók szerepeltetése („Amikor egy nap a faluban halálra rugdosták a mindig jókedvű Lakatos Palit, csak úgy, mert nem volt jobb dolguk a parasztoknak, a cigányok felrepültek 5 percre a holdba bánatukban, és holdkővé váltak, hogy csak egy kicsit ne kelljen cigánynak lenniük.”). A novellákban felszínre tör az aktuális politikai botrány: szó szerinti, jelzett idézet olvasható az Amaro Drom 2006. októberi számából, ahol a rendőrség belső csevegőlapján található, a cigányokra vonatkozó kifejezések – például genetikailag szoláriumozott, identitászavaros gangeszvidéki, fostalicska vagy réti néger –, minősíthetetlen jelzők és szókapcsolatok szerepeltek. Az író nem kíméli a roma politikai „elitet” sem: „Fájdalmas volt számomra a rossz felé átalakuló cigánytársadalmat figyelni, mert ha feltűnt hat erőszakos romavezető, ebből négy biztos, hogy primitív állat volt, akik kívülről jövő támogatással bontottak építés helyett, az ötödik meg örült, hogy lyuk van a seggén és csendben felveheti a fizetését, a hatodik kivárta, míg vevő érkezik rá, aztán mind eltűnt a sülylyesztőben, és jött sokszor hat cigányvezető, és minden kezdődött elölről.”. Olvasható egy korábbi interjúban még finomabban megfogalmazott művészi hitvallás is: „Nem szorulok rá arra, hogy egy hülye azt mondja, erről vagy arról fessek képet […] Bizonyos témákra meg kell érni, nem lehet siettetni és belehajszolni a művészeket abba, hogy történelmi festményeket fessenek […] Műkedvelőket lehet manipulálni, ezért van annyi fos a vászonra kenve.”. A művekben ott lüktet az elérhetetlen szerelmes iránti vágyakozás – „a szerelem a legmagasabb rendű fájdalom, s van, aki meg sem tud szólalni tőle” –, de a szeretettel teli, noha abszurd humor is: („Le-föl járt az a kis hegyes álla, én meg izgultam, nehogy kiessen a foga, mint a múltkor, amikor moziban voltunk, és tüsszentett, tarkón találva az előttünk két sorral odébb ülő Vadász urat, akihez hetente egyszer lejártam szólni, hogy halkabban hallgassa a hatvanas évekbeli mozgalmi dalokat, mert éjfél elmúlt, és nálam amúgy se kóser se a szöveg, se a hangszerelés, mire mindig ordított egy nagyot, hogy »hálátlan cigány kurva, már nem is élnél az oroszok nélkül, de jön még a kutyára dér, Helén…«. Itt szünetet tartott, mert én következtem a magam szövegével: »Vadász úr, én Angéla vagyok, szegény anyám 21 éve meghalt, hát nem maga talált rá a lépcsőfordulóban, amikor szívrohamot kapott?« […] A moziban nem tudtuk a szerepünket, hát hallgattunk, bezzeg Margó néninek megjött a hangja: »Azonnal adja vissza a fogamat« – sipákolta, mire kitört a röhögés, Vadász úr meg úgy dobta hátra az öregasszony fogsorát, hogy Margó néni úgy harapott a karomba, hogy nem is tudott róla.”)

A szerzői (és nem az elbeszélői hanghoz illő) kiszólások még az amúgy kompakt családregény (Időtépő) vagy fejlődésregény (Ködkígyósi hétköznapok) formát is gyakran megtörik, és inkább az esszéregényre jellemző jegyek (a cselekmény menetébe ékelődő reflexiók, a szereplők szájából elhangzó filozófiai, erkölcsi és politikai kérdések) kerülnek előtérbe. Nagyobb probléma viszont, hogy a (leginkább) női elbeszélők mögül sokszor kilép a szerző: a novellák különböző „hősei” (Regina a Cigány-

mandalából, Anna a Ködkígyósi hétközna-pokból vagy Angéla a Tükörtangóból) ugyanazt a nyelvet beszélik – ez főként akkor zavaró, amikor egyes szereplők, bár csak említés szintjén, de megjelennek a másik „főhős” történetében. Nem mintha Szécsi ne tudná a más nyelvi szinteken beszélő (például tanulatlan vagy részeg) alakok nyelvezetét imitálni, azaz a hiteles hangot megteremteni – inkább úgy tűnik, hogy nem akarja az ellenállhatatlanul előtörő tudatfolyamot felülírni. Ezzel ellentétben a gyereknyelv hangszínét magabiztosan intonálja: talán nem véletlen – és egy interjúban korábban el is ismerte –, hogy azonosul például a kiskamaszkori nehézségekkel küszködő, az intézeti és nevelőszülői kegyetlen bánásmódot levélregény formában megíró narrátorral (Szia, Frici!), hogy a sajátja a sokszor naiv, a felnőttek „furcsa” cselekedeteit (öngyilkosságot, nemi erőszakot, bántalmazást) értelmező gyerekhang. Az énformájú perszonális elbeszélést erős szubjektivitás jellemzi, a legtöbbször fiktív naplóbejegyzésekből és levelekből álló szöveg stílusa kötetlen, mondatszerkesztése laza: szinte az olvasóra ömlenek a szózuhatagok. A meghitt, személyes hangvételt erősíti, hogy a levélformát imitáló monológoknak gyakran pontos címzettje is van: a Cigánymandalában négy levelet olvashatunk, melyekből három Reginához, míg Regina levele Matadorhoz szól; a Ködkígyóson tartózkodó Anna naplót vezet, és nem elküldésre szánt leveleket ír egy Ádám nevű férfinak; Angéla Zénónak számol be mindennapjainak részleteiről. A novellákban felbukkanó párok mindegyikére jellemző, hogy bár értelmiségiek (van köztük tanárnő, festő, egyetemi oktató, régész) és vállalják roma származásukat, mégis egyfajta köztes térben „lebegnek”: társadalmi státuszuk ellenére a „gyönyörű Magyarország” fehér bőrű lakói leginkább csak „rohadt, kinyírandó cigányoknak” tekintik őket, a nőket pedig még külön is sújtja a roma társadalom férfiközpontúságából adódó alávetett helyzet. („Már megtanultam, mikor nem szabad zavarni a cigány férfiakat.”) A mindennapokat átható előítélet és rasszizmus rákényszeríti őket, hogy identitásuk részévé tegyék nemzetiségüket, még akkor is, ha elsősorban például gondolkodó nőknek vagy művésznek tekintik magukat. („Már anyám hasában is tudtam, hogy cigánynak születek. Meg is fulladtam ettől a tudattól vagy kétszer a magzatvízben, de aztán úgy döntöttem, hogy feltámadok. Gondoltam, cigánynak lenni sem nehezebb, mint a világ folyásának, majd csak átevickélek az életen én is, mint a többi cigány.”) Érdekes, hogy az író a vágyakozás lázában élő, egyedülálló női szereplők közül éppen az identitását a faluvégi cigánytelepen kereső Annát („Nem a rasszjegyeim miatt akarok cigány lenni, vagy nem lenni! Azt akarom, hogy a cigányságom saját érzésként és saját igazságként tudatosuljon bennem, de előbb meg kell élnem.”) ajándékozza meg a beteljesült szerelemmel.

A 2006-ban megjelent kötet címadó kisregényében az elbeszélő az anyja méhében évekig időző és megszületni nem akaró lány, aki ebből a – hol az éhségtől keserű, hol a külvilágtól védett – pozícióból szemléli családja és a cigánytelep lakóinak múltját és életét. Anyja hasából nézelődik, itt-ott felüti a történelmi képeskönyvet, látja a mitikus hős dédnagymamát, a vándorcigány életet erős kézzel vezénylő, esőben táncoló „férfierejű tigrisasszonyt”, átéli az Auschwitzban elpusztult nagymama utolsó perceit, meglátogatja apját a börtönben, beszélget a nagypapával, látja Büdös Zsuzsi agyagszobrait, hallgatja Bolond Juli kárálását, miközben fel-felvillan előtte a telep és a falu lakóinak XX. századi közös története, a háború, a szegénység, az ötvenes évek, az erőszakos fertőtlenítés, az esküvők és a rendőrség által levezényelt kollektív verések, a mindenre rátelepedő kiszolgáltatottság. A nem lineáris időszerkezet („széttéptem neked az időt”) mégis gondosan megszerkesztett, a valós eseményeket körbefonják a képzelet virágai („anyám hasában kinyíltak”, majd „elhervadtak a sárga liliomok”, „kivirágoztak az almafák”), az embertelen valóság feloldódik a játékos álomvilágban. A kisregény 2007-es párdarabjában – amely leginkább fejlődésregénynek tekinthető – Szécsi jóval realistább hangot üt meg. A történetmesélés folyamatos, a szereplők a jelenben élő hús-vér, de egyben tipikus alakok: az agyonhajszolt Cérnás Erzsi és a „félrekúró” férje, Béla, a szemet szemért-elvet vállaló, családja halálát gyilkossággal megtorló Tata, a telep mögött a gyerekei ételéért strichelő Paca, a modellt ülő Lacika, aki a kukorica mellé rögtön egy „minden fölösleges holminkat a szegényektől loptuk” feliratú pólót is csen, vagy a szépséges Miska. S a misztikus jelenés, Fűrézi szellemalakjának beemelése a történetbe is inkább kompozíciós elem: felbukkanása előre jelzi az elbeszélés drámai végkifejletét, Paca sorsát, aki hiába nyeri el a szebb élet és boldogság ígéretét, tragikus halála megfosztja attól, hogy végre megismerhesse a békés és gondtalan földi mennyországot.

Szécsi nem langymeleg pitypangmezőn vezeti végig az olvasót, hanem a véres és kiábrándítóan keserű valóságon. A két kötet kisebb novellái között megrázó sorsokat, megtaposott, kihasznált, megalázott emberek életét követhetjük végig. Erős, autonóm nyelve, belső nézőpontja, szenvedélyes szókimondása egyedülálló a magyar irodalomban – talán nem véletlen, hogy a női testet középpontba állító Szomjas oázis (2007) antológiában megjelent novellája keltette a több mint harminc írás közül a legnagyobb irodalomkritikai visszhangot. Az ábrázolási sablonok tagadása, a műfaji kánonok felrúgása, a fantasztikumot és realitást ötvöző történetszövés mellett a szokatlan és pőre kitárulkozás, az igazi és hiteles érzelmek megrajzolása teszi Szécsi prózáját megkerülhetetlenné. E két könyv minden problematikussága mellett is letehetetlen, gyomorszorító és felemelő. Nem „csupán” cigánypróza, hanem valódi irodalom egy független, „szépségre vágyakozó” írónőtől.

Dékei Kriszta