Útravaló     Novella

Szécsi Magda

Időtépő

– részlet –

1926-ban a cigánykaraván a Felvidéket járta, de már nagyanyám nélkül, aki végleg ott marad évekkel ezelőtt a Tulipán-kanyarban, nagyapával.

A szekerek kopottak voltak, a lovak öregek, és az eladnivaló áru sem volt olyan sok és fényes, mint régen. Csak szegedi papucsok, birgeri csizmák vártak eladásra, amiknek árából egy fél lovat sem lehetett venni. De dédanyám bízott a szerencséjükben, ami soha nem hagyta el őket.

Énekelve járták a síkságot, és rácsodálkoztak a föld alól előtörő füstre, bár tudták, hogy a föld alatt emberek élnek, akik valami régi félelem miatt nem mernek házat építeni a felszínen. Mogorva, maguknak való emberek voltak ezek. A karaván soha nem állt meg itt, de hangosabban énekeltek, hogy tudassák, nem rossz szándékú emberek ők. A faluban, ahová igyekeztek, sokféle nép élt: szerbek, szlovákok, románok, horvátok, svábok és magyarok. A falu elöljárója Baranity József volt, aki magyarosabbnak akart látszani a legmagyarabbnál is. Éjjel-nappal nemzeti színű kokárdát viselt, Vörösmarty kötettel a kezében intézte a hivatali ügyeket, és ágya fölé nem szentképet akasztott, hanem gróf Széchenyi Istvánét, mert őt imádta úgy, mint egy szentet. Így érthető, hogy egyenrangúként kezelte a cigányokat is, és betű szerint betartotta a törvényeket.

Egy csizma ára került a községi pénztárba, ennyiért engedélyezte a két havi letáborozást dédanyáméknak, szigorúan a falun kívül. Ez méltányos ár volt, soha nem is kellett civódniuk Baranity Józseffel az engedély miatt. De idén mégis minden máshogy alakult, mint ahogy Zsigmond Sára tervezte. Azzal kezdődött, hogy Baranity József fejbe lőtte magát szerelmi csalódásában, mert Lugossy Margit, a tehetős özvegyasszony sok évi ígérgetés után kikosarazta, és kezét Sapelneczki Frigyesnek nyújtotta, akit a bíró soha nem állhatott amúgy sem, és csak „Kossuthistá”-nak nevezett. Baranity József halála után lúgot ivott Somogyi Ilka tanító kisasszony, és napra, órára ugyanakkor Sapelneczki Frigyes angyal arcú cselédlánya is, Karikás Örzsébet, ami felkavarta a falu nyugodt életét. A halálesetekre az tett koronát, hogy ellopták a falu összes lovát, de még dédanyámék négy öreg igását is a táborból. A csendőrök hiába lepték el a falut kutakodva, a lovak nem kerültek elő. Így hát ki-ki úgy dolgozott a földeken, ahogy tudott, de dédanyámék nem tudtak sehogy, mert ugyan mit is foghattak volna a nehéz szekerek elé, tán kecskét: Mert abból volt elég a faluban, és a parasztok nem átallották munkára fogni őket. „Na ja! A szükség nagy úr” – mondta az új bíró, Kerék Mihály, amikor dédapámék felkeresték, hogy most aztán mi legyen ővelük lovak nélkül, élelem nélkül.

– Életünk sincs, ha lovunk nincs, nem hogy hasznunk! – nézett rimánkodva a bíróra Zsigmond Sára, ami mindig hatással volt az emberekre.

Kerék bíró hümmögött, homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy segíteni akar, de úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, mivel a falu érdeke mindennél fontosabb volt számára. Hát azt találta ki, hogy mivel egy árva ló sem maradt a faluban, álljanak be a cigányok a lovak helyére, és forgassák ők a kődarálót élelemért és némi pénzmagért. Dédanyám a szívéhez kapott, ahogy ezt meghallotta, de dédapám olyan kilátástalannak látta a családjuk helyzetét, hogy igent mondott a bíró ajánlatára.

– Mert élni kell! – morogta később a tiltakozó fiainak, akik erre megjuhászkodtak, mert apjuk szava szentírás volt számukra. Így hát az öt legény két hónapon keresztül eljárt a szárazmalomba, és dolgoztak vakulásig a lovak helyett.

Egyszerre három kő darálta a lisztet, a korpát és a kukoricát.

A gazdák reggeltől estig hordták a darálni való terményt, ők meg 9-10 mázsát tudtak ledarálni naponta. Mindenki elégedett volt velük, csak Zsigmond Sára könnyei hullottak, mint a záporeső, ha fiai holtfáradtan estek összes estére. Még enni sem akartak, csak aludni, mint a barmok, mert a munka elszívta minden erejüket. A falu becsületesen ellátta őket élelemmel és bőségesen kaptak a lisztből is, a krumpliból is, a borból is, de egy szerb család megajándékozta őket Rózsival, a fekete orrú kocával is, mert Terezica olyat jósolt nekik, amiből valóban nagy hasznuk származott. A szegedi papucsok is mind elkeltek, de a birgeri csizmáknak abban az évben nem volt keletje. Zsigmond Sára mégis elégedett volt, mert nagy csoda történt velük az utolsó napon, amikor szedniük kellett a sátorfájukat a paszszus szerint. Egyszer csak megkerültek a lovak. Nemcsak a falu lovai, hanem az övéké is, mind a négy. Ráadásul kiderült, hogy a kanca mégsem olyan öreg, mert hasasan került elő. A lovak megjelenése mögött dédanyám nagy disznóságot sejtett, és megfogadta, hogy soha, míg él, nem jön erre a vidékre többet. Betartotta a szavát. Egy hónappal a felvidéki út után (halál)táncot járt az esővel, és agyoncsapta a villám nagyapáék kunyhója előtt…

*

1960-ban nagyapa leült a templom lépcsőjére, és búsan nézett maga elé. Ignác atya leste egy darabig a tér másik oldalán lévő paplakból, aztán kíváncsian odament hozzá.

– Mi a bajod? Mit ülsz itt, mint az uralkodó politikai osztály a pokol tornácán? – súgta a fülébe.

– Tisztelendő úr! Manapság kenyér-e a kenyér? – kérdezett viszsza nagyapám.

– Mintha az lenne…

– Az egyenlőség ma egyenlőség?

– Mintha az…

– A szabadság manapság szabadság?

– Mintha…

– Hát ez az! – sóhajtott fel nagyapa –, ez egy ilyen ország… egy ilyen minthaország! Én is mintha csak itt ülnék, de nem ülök itt – mondta csendesen, és 2 napig fel sem kelt a lépcsőről. Soha nem tudtuk meg, miért.

*

1952-ben szabotázs címén halálra ítélték a kuláknak minősített Kovács Áront, akinél három budapesti internált lakott, és nem jelentette, hogy hivatalos engedély nélkül elutaztak a fővárosba.

– Hiába bizonygatta, hogy ő erről semmi sem tudott, hát nem börtönőr ő, az ítéletet kihirdették – magyarázta a gyógyszerészné a kocsmában, amikor szódavízért állt sorban.

Galambos Gergely, akit szintén kuláknak minősítettek és nagyapám egyszerre mondták elképedve, hogy „a kurva anyjukat!”

A sarokban iszogató körzeti megbízott ekkor felüvöltött.

– Mi volt ez?!

– Szellemi nász, mi más! – mondta villámló tekintettel nagyapa a rendőrnek, aki értetlenül bámult rá. És hogy baj ne legyen, Galambos Gergely kivitte nagyapát a kocsmából.

– Ezek nem szaroznak, pajtás – figyelmeztette nagyapámat az óriás termetű magyar ember halálsápadtan, akit aztán évekig nem lehetett látni se a kocsmában, se a környéken. Azt hitte, így megússza. Tévedett. 1954-ben saját ágyában verték agyon a be nem szolgáltatott kukorica miatt.

*

Egyszer azt álmodtam, hogy nagyapát elhívták kaszálni a Retkesi dűlőbe, és minden kaszasuhintás után vérvörös tulipánok nőttek ki a földből. A végén már egy hold tulipán virított Bözsi néni földjén.

– Ezt meg hogy csináltad, te cigány? – kérdezte Bözsi néni csodálkozva.

– Csak odagondoltam – vont vállat nagyapa.

– Hát miért nem kenyeret és szalonnát gondoltál oda? – csapta össze kezét az öregasszony.

– Azért, mert ez csak egy álom, az unokám álma – nevetett nagyon nagyapám, mire felébredt.

Nagyapa éppen akkor lépett be a kunyhóba, egyik kezében nagy csokor vérvörös tulipánnal, a másikban kenyérrel és szalonnával.

– Nem tudom, mi ütött ebbe a magyar asszonyba! A Retkesi Bözsibe. Hát nem rám tukmálta ezt a sok szépet meg jót?! – nevetett rám nagyapa csillogó szemekkel, én meg csak bámultam rá, mint borjú az új kapura.

Büdös Zsuzsinak 1973-ban volt két nyula, amiket csak azért etetett, hogy egyenek, mert enni jó, és eszébe sem jutott, hogy levágja őket. A nyulak szabadon rohangáltak a kunyhójában, de még az ágyában is. Büdös Zsuzsi, mióta fia, Elemér Pestre járt dolgozni, nagyon egyedül érezte magát, és furcsa szokásokat vett fel: állva hugyozott, mint a lovak, derékig fölkapott szoknyában, visítva, hogy „porzik még a föld is, ha én kiengedem…”, éjszakánként leskelődött a kunyhók között, és ha ráköszönt valaki, akkorát sikított, hogy majd kiesett a telep agyveleje a rémülettől. Egyre gyakrabban emlegette a Szöges Katit is, akit az oroszok agyonlőttek ’45-ben a Tiszaparton, és akinek egyik szeme visszajárt kísérteni a cigánytelepre azóta is. Legújabb szokása ez a két nyúl lett, amit a faluban kapott valakitől. A szürkét „Múltam”-nak hívta, a még szürkébbet „Jövőm”-nek, vagy ha elfelejtette a nevüket, egyszerűen csak elküldte őket a tetves picsába, amitől épp úgy odaugráltak hozzá, mintha szépet mondott volna.

Egyszer épp Múltamnak és Jövőmnek szedte előttünk a kákicsot, amikor nagyapa kint pipázott a kunyhó előtt. Csendesen figyelte, hogy roppan össze Büdös Zsuzsi keze alatt, fehér tejet fröccsentve szerteszét a kákics.

– Jaj, Istenem! – sóhajtott fel nagyapa.

– Mi a rosseb van?! – kapta föl a fejét ijedten az asszony.

– …csak arra gondoltam, hogy még a növény is érzi, ha eltapossák az életét, csak a cigány olyan, hogy nem veszi észre, ha fejére lépnek – mondta csendesen nagyapa.

– Maraggyán! – legyintett Büdös Zsuzsi, és tovább szedte a kákicsot.

Pedig nagyapának igaza volt, ez kiderült a rendszerváltás után, amikor a cigányok visszasírták a régi „szép” időket, mintha úgy éltek volna, mint a gazdag elvtársak, pedig ahogy mondani szokták, „Még kenyérből sem laktak jól!”… csak elfelejtették…

1961-ben egy idegen ember a körzeti orvosra és a központi rendeletre is hivatkozva Amodent fogkrémet osztogatott a cigánytelepen, amit végül csak anyám használt rendszeresen. A többi cigány gyanakvóan az ingyenességtől, hiszen soha semmit nem kaptak ingyen, feldobták a tubust a szekrények tetejére, és továbbra is a megszokott szódabikarbónát használták. A foguk ettől is ragyogó fehér és egészséges tudott maradni, nem úgy, mint anyámé. Az ő fogai hosszában repedezni kezdtek, az ínye begyulladt, az arca feldagadt, rossz volt ránézni! Végül ki kellett húzatnia több fogát is. A cigányok innentől kezdve úgy féltek a fogkrémtől, mint a tűztől. Sajnálkoztak anyámon, de ennél többet nem tehettek érte. Nem úgy bolond Juli, aki azzal vigasztalta anyámat, hogy „ez meg sem történhetett volna veled, te szerencsétlen, ha 1894-ben nem hal meg a Kossuth Lajos!” Ezt hallva, hogy megjött a Juli hangja, meg hogy Kossuth talán még fogorvos is lehetett volna, akkorát röhögtek a cigányok, hogy fetrengtek a hasukat fogva. Anyám fogai meg csak hulltak, hullogattak, minta a hó a cigánygyerek meztelen lábaira…

*

Egyszer a cigányok már megint úgy elbúsultak a sorsukon, hogy a cigánytelep földje hatalmas, kövér asszonnyá változott, és magába ölelte őket kunyhóstól, mindenestől, és fülükbe súgta, hogy semmi nem segít rajtuk ezen a világon, csak ha nagyon okosak…

Amikor a telep kicsavarodott a földasszony óvó öleléséből, izgatottan tárgyalni kezdték azt, ami megesett velük. Arról, hogy mit súgott a fülükbe, megoszlottak a vélemények. Volt, aki azt mondta, nem is súgott semmit. Volt, aki szerint állattartásra bíztatta őket, volt, aki úgy hallotta, hogy ami az enyém, az a tied is, de egyik sem hallotta a valóságot, hogy okosnak kellene lenniük.

Nagyapám minderről semmit sem tudott. Ült a kocsmában, és éppen azt olvasta az újságban, hogy Kádár János és elvtársai kiszabadultak a börtönből. 1954-et írtak ekkor, mert nem írhattak mást, ha egyszer 1954 volt…

*

Nagyapa a halála előtt nem sokkal egy aranyórát kapott tőlem ajándékba a születésnapjára. Nem örült neki, és az idő sem érdekelte, de néha úgy nézegette, mint egy gyerek. Ha látni akarta, úgy kérte: „add ide az időt…”

Ez volt élete utolsó mondata is.

A könyv a Széphalom Könyvkiadó

gondozásában jelent meg 2006-ban, a szerző grafikáival.

Részletünket is e grafikák illusztrálják.