Műút     CD-kritika

Egy selymes hang a múltból

Gabi Luncav: Sounds from a Bygone Age – Vol. 5.

Asphalt Tango Records, 2008.

Aligha gondolhatta mondjuk tíz évvel ezelőtt az immár hetvenesztendős énekesnő, hogy hamarosan nyugat-európai világzenei kiadók jelentetik meg újra a felvételeit. Márpedig ez történt: korábban egy francia kiadó, most pedig a berlini Asphalt Tango hozta ki 1956 és 1978 között készült archív felvételeit. Gabi Luncă, egy tizenkét gyerekes falusi cigányzenész lánya az ötvenes évek elején tűnt föl egy vidéki tehetségkutató dalversenyen: hatalmas sikert aratott, és innentől nyitva állt előtte a pálya: lemezfelvételek, televíziós szereplések. Az utóbbiak ki tudja, honnan előbukkant részleteiből újabban az interneten is megtalálhatunk néhányat. Ezeken nem azt a Gabi Luncăt láthatjuk, aki a lemez borítójáról mosolyog ránk jellegzetes, ötvenes évek végi-hatvanas évek eleji hajviseletben, hanem egy érettebb, platinaszőke hölgyet, aki hol a kor nálunk is bevett, borzalmas (és kínosan szimmetrikus) díszletei előtt felvett esztrádműsorban, hol étteremben lép fel, meglehetősen nagy zenekarral a háta mögött. A hangja kicsit érdesebb már, mint a lemezen, de még mindig ott van benne valami abból a selymes, párás fátyolosságból, ami annyira különlegessé teszi előadásmódját.

A romániai „lautárok” zenéje a Ceausescu-rendszerben háttérbe szorult azzal a kiagyalt mű népzenével szemben, amely a hagyományos motívumokat hangzatos, a diktátort éltető zengeményekbe erőltette bele. Kétségtelen, hogy mindenki utálta azt a zenét, amelyhez képest a lautárok autentikusabb muzsikája valóságos felüdülést nyújtott. Ez a fajta átélhető, feloldódásra késztető zene jelenthette a kevéske, belül és titokban őrzött szabadság egyik külső támaszát, amelyre a kor román átlagemberének olyan nagy szüksége volt. Gabi Luncă dalai abban különlegesek, hogy többnyire egyfajta szomorkás, vágyakozást, elvágyódást sejtető hangulatuk inkább a csendes odafigyelésre, nem pedig a táncos vidulásra csinál kedvet a hallgatónak. Kár, hogy a borító nem tünteti föl, van-e a dalok között ősi, eredeti népdal, vagy pedig csak a hagyományos motívumok felhasználásával, de újonnan íródtak. Mint ahogy hiányzik a felvételek idejének megjelölése is, márpedig ez tenné lehetővé, hogy megfigyelhessük, van-e, és ha igen, milyen elmozdulás érzékelhető az énekesnő repertoárjában. Megtudhatjuk viszont, hogy férje, a nagyszerű harmonikás, Ion Onoriu állandó zenei partnere volt, és hangszeres kísérői között gyakran ott volt Toni Iordache is, egyes vélemények szerint minden idők legnagyobb cimbalmosa. (Iordache felvételeiből már korábban kiadott egy gyűjteményt az Asphalt Tango, ugyanebben a sorozatában.) Minthogy azonban a zenekart Onoriu vezeti, a hangszerelésben a harmonika dominál. Az említett videófelvételekből pedig kiderül, hogy a nagyobb létszámú zenekarokban akár három harmonikás is helyet foglalt a szimfonikus zenekari méretű vonósszekció mellett. Egy ilyen népes zenekar kellett alighanem ahhoz, hogy hangsúlyozni lehessen azt a lüktetést, amely a dalok lendületét adja.

Az összeállítás szerencsére pontosan a hangszerelést tekintve elég változatos ahhoz, hogy a némileg hasonló dallamvilágban mozgó darabok ne váljanak unalmassá. Klarinét, trombita hangja hallatszik olykor, és Gabi Luncă szomorkás, merengő énekhangját jól ellenpontozzák a nagyszerű, precíz és feszes hangszeres futamok. Furcsa zenei egyvelegben van részünk: hol egészen hétköznapian sláger ízű, elringató dallamíveket hallunk, hol már-már szvingelni kezd a ritmus a háttérben, és néha mintha dzsesszes megoldásokkal kacérkodnának a muzsikusok. Közben pedig folyamatosan benne maradnak abban a jellegzetes dallamvilágban, amelyet eddig leginkább talán a Taraf de Haidouks zenéjéből ismerhettünk. Ez a muzsika az évek során átlépte a határokat, s a kelet-európai világzenei összefonódások és kölcsönhatások egyik kedvelt alkotóeleme lett. A lautárok persze egyébként is képesek voltak rá, de természetesnek is vették, hogy hangszeres és énektudásukat bármilyen műfaji keretek között hasznosítsák – hiszen megélhetésüknek, a vendéglői, lakodalmi zenélésnek ez az előfeltétele. Gabi Luncă is egy közülük, de annyira népszerű volt egy időben, hogy valószínűleg nem kellett a közönség kegyeit keresni. Azt is tudni lehet róla, hogy nem rohant a divat után, és talán épp ez tette lehetővé, hogy vegyes műfajú dalaiból egyfajta veretes, tradíciókat idéző tartás sugárzik. Ettől érezzük a dalait időtlennek és emelkedettnek.

K. T.