Útkereszteződés     Interjú

„Annyi mindenről kellene még beszélni”

Varga Ilona szerkesztő-riporter

A Pannon Példakép Alapítvány immár tizenharmadik alkalommal adja át díjait, hogy a nyilvánosság erejével és anyagilag is támogassa azokat, akik értékteremtő tevékenységükkel mindenki számára követendő példát mutatnak. 2008-ban a több száz jelölt közül Varga Ilona, a Magyar Rádió immár Cigányóra című műsorának felelős szerkesztő-riportere lett Magyarország egyik új példaképe.

Csodálatos orgánumát, hiteles és igényes riportjait lassan húsz éve élvezheti a hallgatóság. Munkája mellett aktív tagja a roma közéletnek, és fontos szerepet játszik a beás nyelv emancipációjában is. A Háromfán – egy azóta megszűnt ormánsági kis beás cigánytelepen – született újságíró egyben szociológus, szótárszerkesztő, műfordító és az ország első beás tolmácsa is.

Két évtizede vagy a közszolgálati rádió munkatársa. Milyen szempontok domináltak abban, hogy annak idején belevágtál?

A történetet tegyük húsz évvel korábbra. Nagy rádióhallgató voltam annak idején. Általános iskolás korunkban a magyarórát hetente egyszer feláldozta arra a tanárnő, hogy a rádiót hallgassuk. A Miska bácsi levelesládája című műsor végén kérdések hangzottak el, és azt az izgalmat nem lehet elképzelni, mekkora versengés kerekedett, hogy melyikünk kap előbb választ a jó megoldásra. Nagyon jók voltak a rádióra feldolgozott színdarabok is, ültünk előtte és hallgattuk. Akkoriban a rádióhoz ennyi közöm volt.

Kétszáz ember lakott Zalátán, a faluban az összevont osztályokból négyen ballagtunk az általánosból abban az évben. Közülük két fiúval rivalizáltunk egymással azon, hogy ki kap előbb választ a rádióból. Aztán eltelt jó sok év. Pécsett érettségiztem, majd konyhalány, adminisztrátor, kesztyűgyári bérelszámoló lettem, s a munka mellett népművelő–magyar szakos tanári diplomát szereztem. Pécsett tanítottam, amikor megkerestek a rádióból. Egy cigány műsort szerettek volna indítani, és az elképzeléseinkre voltak kíváncsiak. Azért jöttem Budapestre, hogy elmondjam, mit szeretnék hallani a dobozból. Ötven embert hallgattak meg az ország különböző részeiből, ötleteltünk, aztán mindenki hazament. Egy hét múlva érkezett egy másik levél, egyrészt jónak találták és elfogadták az ötleteimet, másrészt szerették volna, ha én is dolgoznék a műsorban. Egy intenzív tanfolyamon kellett részt venni, és ekkor igencsak elgondolkodtam: ilyen vágyam, álmom soha nem volt. Hogy is gondolhattam volna egy apró falu cigány lányaként, hogy bekerülhetek a rádióba, és sokan hallani fognak, sőt hallgatni? Nem is tudom, mi volt a legfőbb ok, hogy elmentem erre a képzésre. Ha nem így döntök, ott lett volna a lehetőség, hogy maradok, tanulok és tanítok tovább. Másfél évig dolgoztam külsősként, hetente egyszer kellett a fővárosba utaznom. Szerencsés voltam, mert a Pécsi Stúdió lehetőséget adott arra, hogy ott készítsem el az anyagaimat, s csak műsort vezetni kellett feljönnöm Budapestre.

Meg tudtad valósítani az ötleteidet, a kezdeti elképzeléseket a műsorkészítés során?

Azt gondoltam, hogy elindul a műsor, heti fél órában, két-három adást megcsinálunk, és az egész ország érteni, szeretni fogja a cigányokat. Majd mi megmondjuk ott az igazságot, és mindenki számára tiszta és világos lesz, hogy nem kell tőlünk félni, és el lehet fogadni minket. Rá kellett jönnöm, hogy nem lehet a világot megváltani. Teltek az évek, és arra jutottam, hogy ha adásonként egy ember elgondolkozik azon, amit hallott, akkor már elérte a műsor a célját.

A televíziózásban erre nagyobb lehetőség van, hiszen több embert lehet elérni.

4-600 ezren hallgatják a műsort, tetszésindexe 78 százalékos, amiről tudjuk, hogy nem a cigányságra vonatkozik. Előnye a televízióval szemben, és amiért hatásosabb is, hogy itt egyetlen érzékszervedre van szükség, vagy befogadsz, vagy nem. Nem téríti el a figyelmet, amit látsz. Ilyen szempontból erősebbnek érzem a rádiót.

Akkor ez is szerepet játszott abban, hogy nem maradtál a Magyar Televízió Roma Magazinjánál?

A televíziónál az volt a bajom, hogy 1999-ben 1992–93-as régi kazettákra forgattunk, az eszközök nem voltak adottak, másrészt akkor már tíz éve rádióztam. Egészen más a légkör a televízióban, mint a rádióban. Itt, ha végigjössz velem az udvaron, akivel találkozunk, mindegy hogy takarító vagy adófőszerkesztő, köszönni fog. Amíg a tévében kilométereket mehetsz, mosolyogva köszönhetsz, nem köszönnek vissza. Itt mintha emberibbek maradtunk volna. Bár felkínálták a véglegesítést, három hónap után úgy döntöttem, hogy nem csinálom tovább.

A közszolgálati rádió megbecsült munkatársa vagy, idén karácsonykor lesz húszéves a műsorod, a rendszerváltást is itt élted meg. Mennyit változott azóta itt a hangulat?

Bárkit megkérdezel, azt mondja, hogy akkor milyen jó közösség volt, milyen jó légkör, anyagilag is jobban elismertek minket. Most már negyedik éve nincs béremelés. Aztán a tavalyi, több hullámban történt elbocsátások nagyon rányomták a bélyeget a hangulatunkra. Ha nem voltál benne az elsőben, még nem volt vége, jött a többi, és év végére mondhattad azt, hogy maradtam. Ez óhatatlanul feszültséget okoz, és akikről évekig úgy tudtad, hogy jó szándékú, szociális érzelmű emberek, azokat is megforgatta ez a hullám, egészen másként kezdtek el viselkedni. Ez a légkör a húsz évvel ezelőttihez nem mérhető, de ez nemcsak a rádióban van így.

Az átalakulás végül szerencsésen érintette a műsort.

19 évnyi félórák után idén már egyórás a műsor, és átkerült péntekről szombat délutánra. Egy decemberi hallgatottsági mérés szerint nőtt a hallgatottsága.

Harcolni kellett ezért, vagy az új vezetés részéről egyértelmű volt, hogy nem elég fél óra?

Én már nem is nevezem harcnak. Ahányszor új vezető érkezett a Kossuthhoz, az első héten küldtünk neki levelet: fél óra már nem elég! 18 éven keresztül ezt minden vezető megkapta, de érdemben senkivel nem tudtunk tárgyalni, ha mégis, az volt a válasz, hogy nincs pénz. Jómagam már nagyon régen nem tudom elfogadni, hogy ez pénzkérdés. Ez idő kérdése, mert ahol idő van, pénz is van! Mindenki a maga kis idejéért harcol, bárkitől veszik el, annak az érvágás. Az egész struktúra átalakult, így könnyebb lett időt kapnunk.

Mennyire szólnak bele a szerkesztésbe?

Teljesen önállóan végzem a dolgom, időnként érkezik egy-két kritika, hogy miért így, vagy nem így kellett volna. Felelős szerkesztőként egyedül döntök, mikor mi hangzik el. Persze ehhez a kollégák is kellenek, mert a Magyar Rádió vidéki stúdióiban dolgozóktól tudok anyagot kérni, s amikor nekik van szükségük rá, én is segítek. Nem a műsorhoz tartozó kollégákról van szó.

Egyedül vagy?

Igen, belsősként. A már említett kollégák jó esetben a cigány témát viszik a körzeti stú-

diókban. Nyolc éve van két cigány külsős munkatársam: Petrovics Erzsébet és Váradi Anna. A Rádió egyik jelszava: a külsősöket le kell építeni. Én viszont a végsőkig ragaszkodom mindkettőjükhöz. Több külsőst azonban nem visel el a rendszer. Ezért aztán, ha egy távolabbi helyszínen van olyan rendezvény, amiről fontosnak tartom a tudósítást, magamra vállalom az utat: rádiós autót kérek. Nem vagyok ugyanis annyira rutinos, hogy két-három órás vezetés után merjem vállalni az anyag elkészítését, majd a visszautat. Évente négy-öt alkalommal tudom ezt igénybe venni, de egyáltalán nem okoz gondot számomra az sem, hogy felüljek a vonatra.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a beás nyelv akkreditációját és a tízezer szóból álló beás–magyar szótárat is neked köszönhetjük. Hogyan jött az ötlet, hogy szótárt szerkessz?

1995-ben valaki úgy gondolta, szeretne beásból nyelvvizsgázni, de csak lováriból lehetett. Telefonált a vizsgaközpontba, ahol rácsodálkoztak: hát ez nem ugyanaz a nyelv? Nem értették, de most már tudják azt is, hogy különböző nyelvjárások vannak a cigány nyelvben. A Rigó utcai nyelviskola úgy ítélte meg, hogy nem tehet különbséget, ha létezik a beás nyelv is, akkor felveszik a lehetőségek közé. Megkérdezték ezt a jelentkezőt, hogy kiket tudna ajánlani vizsgáztatóknak, és köztük voltam én is. Mikor eljött vizsgázni ez a hölgy, nem tudott szótári segítséget használni, mert nem volt. Tanárként azt gondoltam erről a helyzetről, hogy ha én számon kérek valamit, az a minimum, hogy a kezébe tudok adni egy olyan anyagot, amiből készülni tud. Ekkor, 1995 őszén döntöttem el, hogy még egy ilyen helyzetet nem engedhetek meg magamnak, ha ezt a szerepet is felvállaltam. Elkezdtem szervezni a dolgot, és kerestem pár embert a munkához. Egy francia szótár magyar szavait néztem át, kiszedtem azt, amiről úgy gondoltam, hogy megvan a beás nyelvben is. Nagyjából a hetven százalékát tudtam. Aztán elmentem a Dunántúlon több helyszínre is idősebbekhez. Bár a fiatalok elég nagy szókincset megőriztek, de az a harminc százalék, hiába volt ott valahol mélyen a tudatomban, nem jött elő. Azt mondtam a néninek, hogy mondja például a koszorú szót, de nem tudtam „kihúzni” belőle, nem értette, mit akarok. Aztán váltottam, és azt kértem mondja azt, hogy kimentem a temetőbe, tettem anyám sírjára egy koszorút. Megvolt a mondat, és kivettem belőle a szót. Élveztem, imádtam ezt a munkát. Gyönyörűséget éreztem, amikor egy-egy szó előjött, és a bennem nagyon mélyen meglévővel összekapcsoltam. Nagyon jó érzés volt. Így állt össze a hiányzó rész, és ’96 őszén kész lett a szótár. Ezzel annyit kerestem, hogy egy hűtőt tudtam belőle venni.

De itt még nem ért véget a munka.

Amikor kiderültek a hiányosságok, technikai butaság miatt, a számítógépes rendezés során elvesztek sorok, körülbelül 200 szó maradt ki, úgy gondoltam, teljessé kellene tenni a szótárt. Kezdésnek fantasztikus volt ez a majdnem tízezer szavas szótár, de ez ma

már kevés, fejleszteni kellene. Az idősektől tudnánk még gyűjteni, de ma már tudom, hogy ez a munka nem egy hűtőt ér, tudom, hogyan kellene hatékonyan végezni, de nem várhatom el senkitől, hogy egy fillér nélkül segítsen. Az elején nem volt kérdés, hogy kapok-e rá pénzt, mert éreztem, hogy nekem ezt feltétlenül meg kell csinálnom. Arra várok, hogy a befektetett munkánk valahogy megtérüljön.

Nem tudsz az adott pályázati lehetőségekkel élni?

Próbáltam már, de erre nincs külön keret vagy nagyon kevés pénz van. Arra pedig nincs időm, hogy kilincseljek, lobbizzak. Én nem is tudok kérni… Arra kellett rájönnöm, hogy ha másról van szó, el tudok járni az ügyében, még magamra is rácsodálkozom néha, hogy mi mindenre képes vagyok ilyen esetekben másért, de magamért már nem.

De a mai napig aktívan fordítasz.

Fontos számomra ez a fajta munka. Havonta kérnek tőlem anyagokat, általában öt napom van ezekre a munkákra. Még aznap megcsinálom, ahogy megkaptam, aztán alszom rá egy-két napot, majd kijavítom. Imádom a fordítást, műfordítást. Ahogyan olvasom a mondatot, úgy írom máris be a fordítást, ha nem szakszövegről van szó. A Lungo Dromban jelennek meg rendszeresen a munkáim, a Kethano Drom most kér majd tőlem fordításokat. Havonta négy-öt anyag. Jó érzés.

Hogy állunk most idehaza a rromani és a beás hivatalos használatával?

Nyilván a közigazgatási nyelvhasználattal kapcsolatos igények korlátja lehet a helyi közigazgatásban és az oktatásban dolgozók nyelvismeretének hiánya. A pécsi romológiai képzés igyekszik ezen a hiányosságon enyhíteni. De az ő helyzetük is nagyon nehéz, hiszen hiányosak vagy hiányoznak az oktatási és kulturális intézmények. Kevés az anyanyelvi könyv, akár szépirodalmi műfordításra, akár a nyelvtanra gondolunk. Mindezek ellenére a nyelv használatát jelentősen előrelendíti a nyelvvizsga lehetősége.

Annyi mindent csinálsz, hogyan tudsz kikapcsolódni, mi az, amitől feltöltődsz?

Úgy igyekszem a munkáimmal, hogy a hétvégéből az egyik napot mindig a pihenésre szánjam. Van egy kis telkünk, és muszáj oda lemennem, érezni, hogy amíg tudok, a kezemmel a földbe túrjak. Ettől egész hétre fel tudok töltődni. A mindennapokban pedig a főzés során tudok kikapcsolódni, levezetni a feszültséget.

Szerettél vidéken élni. Megszeretted a fővárost is?

Mikor ’88-ban elkezdtem a rádióba járni, már a metrózástól iszonyatos fejfájást kaptam. Igazán nem is szeretem Budapestet. A munkahely és az otthon közti távolságot elfogadtam, de a mai napig nem ismerem jól a várost, és ha valamit nem ismerünk, attól félünk, így van ez a cigányokkal szemben is.

A műsorban elég sűrűn hangzik el oktatással kapcsolatos hír, riport, és ilyenkor még a rád nem jellemző módon véleményt is nyilvánítasz.

Szükségesnek tartom, hogy minél többet beszéljünk ennek a fontosságáról! Ez rá is nyomja a bélyegét a műsorra, amit vállalok. Az első pillanattól úgy éreztem, muszáj pozitív példákat bemutatnom, hogy borzasztó körülmények közül is, nagy elszántsággal, lemondással el lehet érni valamit. Mi a Dráva mentén laktunk, évente elöntött minket a víz. Föl lehet kapaszkodni! A hatvanas években nem volt ennyi lehetőség, támogatás, mint amire ma okkal, móddal szert lehet tenni. A szülők jó, ha hallják ezeket a példákat. Nem szoktam véleményt nyilvánítani a műsorban, de ha erről van szó, mindig elmondom, hogy a tanár felelőssége e téren hatalmas – és nem csak a cigány gyerekeket illetően –, mert ott dől el minden. Elég későn, hatévesen tanultam meg a magyar nyelvet, előtte csak beásul beszéltem. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél a tanár. De az nagy szerencse volt, hogy olyan emberhez kerültem, aki csodát művelt velem, mert nem buktam meg elsőben.

Munkám során sok emberrel találkozom, a magaméhoz hasonló sorsú gyerekekkel is. A magyart nem feltétlenül értik meg, ahogy annak idején én sem. Iskolaérettségi szintet mérnek, és kiderül, hogy a cigány kicsik nagy része nem éri el azt a szintet, amivel mérik őket, mert a mércét nem rájuk találták ki. A szókincsük másban szebb és több, mint amit az iskolaérettségi vizsgálat kér. Mindez azt tükrözi, hogy nagyon sokan használják még otthon a nyelvet. Csak jóval később, mikor már magam is tanítottam, jöttem rá, hogy varázsló volt az a pedagógus.

Nem tudom elfogadni a pedagógusok részéről azt a panaszt, hogy sok az adminisztráció vagy sokan vannak az osztályban. Tudomásul kell venniük, hogy mekkora szerepük van a gyerek sorsát illetően. Ha annak idején a tanárnőm nem sugározza felém, nem mondja, hogy képes vagyok rá, akkor nem mentem volna gimnáziumba, főiskolára, egyetemre. A különböző iskolatípusokban, ahova jártam, mindig volt a 8-10 tanár között egy, aki miatt érdemes volt tanulni: ő úgy gondolta, hogy képes vagyok rá, én pedig meg akartam mutatni neki, hogy valóban meg tudom csinálni.

De a belső igénynek is meg kellett lenni a tanulásra.

Igen. Aztán jött a bizonyítási kényszer. A rádióban azt gondoltam, ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy helyem van itt, nem elég egy diploma, még egy kell. Ez volt a média-szakemberi főiskolai diploma. Miután a szociológiai tanszéken belül volt ez a képzés, még két évet kellett tanulnom, hogy megszerezzem az egyetemi végzettséget is. Gondoltam, ha már ott vagyok, elvégzem a szociológiát is…

Nyilván a környezeted is többet várt el

tőled.

Nem igazán. Belülről érezzük azt, hogy nekünk egy kicsit többet kell letennünk az asztalra, hogy pont ott legyünk, ahol a nem cigányok. Nekem azt mondták, hogy ez már túl sok lesz.

Márciusban a kuratórium által több száz jelölt közül kiválasztott három legkiválóbbnak ítélt Pannon Példakép Díjas egyike lettél, amire sokan odafigyelnek.

Igen, de azt hiszem, a mai napig a Táncsics-díj a legfontosabb. Cigányok közül nem kapott még ilyet senki, és ennyi a díja számszerűleg sincs mindenkinek a rádióban. Szakmailag érzem fontosnak ezt a díjat. Ezt pedig, hogy példakép, még emésztem és megpróbálom elrakni a megfelelő helyre. Nekem példakép volt az a tanár, akiért elkezdtem tanulni. Elveszítettem, azóta sem találom, Kapes Klárának hívták. Nem tudtam megmondani neki, hogy ezt ő indította el bennem. Nem tudom, hogy én az életem során elindítottam-e ilyen folyamatot valakiben, vagy valakinek a példaképe vagyok-e, ez csak akkor derül ki, ha ezt visszajelzi felém, ami fontos. Mikor a Táncsics-díjat kaptam, felhívtam életem meghatározó tanárait és elmondtam nekik, hogy benne vannak a díjamban.

Van még kihívás számodra a szakmádban?

Gyakorlatilag igen, mert hiába csinálom ezt húsz éve, minden ember más és más, a helyzetek is változnak, ezt nem lehet megtanulni. Annyi mindenről kellene még beszélni a műsorban, ez az egy óra is kevés. A plusz fél óra tíz éve korrekt lett volna. Most azt kéne még elérni, hogy egy másik napon legyen még egy óra.

Van-e időd és lehetőséged arra, hogy a többségi médiában torzan megjelenő, romákkal kapcsolatos sztorik után menj, és objektíven bemutasd azokat?

Amit tenni tudok – a székesfehérvári gettó ügyében például –, az az, hogy folyamatában mutatom be az eseményeket. Amivel nem foglalkoztam, az az olaszliszkai tanár esete, mert mélységesen elítélem, ami ott történt. Ott elszakadt valami, leginkább az újságíróknál, ott elkezdődött a cigányozás, ami megbocsáthatatlan, és azóta iszonyatos súllyal nehezedik ránk. Nem tudom, ezt mikor sikerül feloldani, ha sikerül egyáltalán, mert ott elszabadult a pokol. Nem régi hír, hogy egy polgármester a mellett kardoskodik, hogy vissza kellene hozni a halálbüntetést. Azt gondolom, ez onnan indult el. Vagy ott a tanárt bántalmazó diák esete, ekkor is feltétlenül fontosnak tartotta közölni a sajtó, hogy roma gyerekről van szó, noha nem a származása, a viselkedése volt elfogadhatatlan. Ha az, aki eddig még tehetett valamit ez ügyben, az újságíró társadalom is így áll hozzá, akkor nagyon rossz irányba haladunk.

Horváth Marianna

Varga Ilona nyomtatásban megjelent művei

Mese a telepről

Gyökerek

A cigány közösség hatása a tanulóra

Motiváció

Személyiségfejlesztés

Életük egyfajta bizonyítás

Válogatás magyar szerzők cigány tárgyú írásaiból

Válogatás a világirodalom cigány tárgyú írásaiból

Beás–magyar / Magyar–beás szótár

Kik is a cigányok?

Válogatás a kortárs cigány irodalom alkotóinak írásaiból

Hanglenyomatok

Varga Ilona 1960. április 11-én született egy azóta megszűnt ormánsági kis beás cigánytelepen, Háromfán; gyerekkorát Zalátán töltötte. Az általános iskola után egy pécsi gimnázium tanulója lett. Majd munka mellett a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Tagozatának népművelő–magyar szakán szerezte meg első diplomáját. A főiskola elvégzése után hat évig tanított egy pécsi diákotthon kisegítő iskolájában. 1989-ben a Magyar Rádió szerződést kötött vele, és a Cigányfélórát (ma: Cigányóra) alapító csapat munkatársa, szerkesztő-riportere lett. Az első magyarországi cigány televíziós műsor – az MTV Pécsi Körzeti Stúdiója által készített Figyelj rám! (Bágăm Számá! – Asun Kathe!) – alapító műsorkészítője. 1991-ben újságíró oklevelet szerzett a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémián, később 1992-től előbb az ELTE média szakán, majd a szociológia szakon szerzett újabb diplomákat.

1999-ben a Magyar Televízió Cigány Magazinjának felelős szerkesztője, éveken át a Petőfi Rádió Szálkák című roma és Segíthetek? című karitatív műsorának szerkesztője, az MTV Sorsfordítók című portrésorozatának szerkesztő-riportere. Emlékezetes rádiós sorozata a kórházi kiszolgáltatottságról és orvosi helytállásról szóló Kórterem, a kéregető utcazenészekről, illetve a vakokról készített műsorai, de a Kossuth Rádióban futott Nincs egyedül című, a különböző hátrányokkal élő társadalmi rétegeket érintő műsorfolyama is ezek közé tartozik.

Mindemellett Európa első cigány nemzetiségi középiskolája, a pécsi Gandhi Gimnáziumot létrehozó Gandhi Alapítvány egyik alapítványtevője, a Gandhi Közalapítvány és a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, valamint az állami gondozott gyerekek örökbefogadását elősegítő Fészek Alapítvány kurátora, a Kisebbségi Jogvédő Iroda Felügyelő Bizottságának és a Filantróp Társaság vezetésének is tagja, a Tegnapután Országos Cigány Kulturális Egyesület elnöke.

Közben 1996-ban az Idegennyelvi Továbbképző és Vizsgaközpont az ő vezetésével akkreditálta a beás cigány nyelvet az állami nyelvvizsgarendszerbe, ahol azóta nyelvvizsgáztat is. Az első Beás–magyar/magyar–beás szótár elkészítéséért 1998-ban a Union Chamber Hungary neki ítélte azt az ifjúsági díjat, amelyet annak idején a fiatal Kennedy és Kissinger is megkapott. A Magyar Rádió kétszeres Nívó-díjasa, kétszeres Tolerancia-díjas, Pro Humanitas díjas. 2003 márciusában Táncsics Mihály-díjjal, 2006-ban Kisebbségekért Díjjal tüntették ki. 2007-ben neki ítélték a Jó Ember Díjat.

Amikor tudtára jutott, hogy a magyar nyelvben kevéssé járatos cigány emberek a bíróság előtt ugyan kérhetnék, hogy anyanyelvi tolmács segítse őket, ám ilyen engedéllyel rendelkező szakember egy sincs az országban, felsőfokú tolmácsvizsgát tett: ő az ország első beás tolmácsa. Részt vett a cigány kulturális alaptanterv kidolgozásában is. Különböző folyóiratokban (Világunk, Barátság, Lungo Drom, Khetano Drom) rendszeresen jelennek meg műfordításai, interjúi.

Fotók: Borsos Mihály