Útvonal     Tudósítás

Az Arcus színei

6. nemzetiségi színházi találkozó

Hatodszor rendezték meg a Szivárvány Fesztivált – hivatalos (latin) nevén az Arcusfestet, a nemzetiségi színházak találkozóját – 2008. február 23. és március 2. között Budapesten.

Az adatok imponálóak: a tizenhárom magyarországi nemzetiség közül tizenegy képviseltette magát; tizenkilenc színházi műhely huszonkét előadást tartott tizenegy különböző nyelven

(feliratozással, magyar kísérőlappal vagy szinkrontolmáccsal) és magyarul. A bő egy hét alatt négy roma társulat szerepelt a Thália Színház – ezúttal kevésbé közhelyesen hangzó, bővebb jelentéstartammal bíró – „világot jelentő deszkáin”, és a fesztivál történetében most először láthatott a közönség rromani nyelvű előadást a Karaván Színház jóvoltából.

A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány által szervezett fesztivál célja elsősorban az volt, hogy megmutassa a nagyközönségnek, és ezáltal támogassa, fejlődésre ösztönözze a nemzetiségek színházait, színpadi műhelyeit. Hogy szükség van efféle kezdeményezésre, ahhoz kétség sem férhet – elég csak ismerni valamelyest a színházak műsorát. Mert ha rápillantunk az Arcusfest (egyébként ugyancsak igényes kivitelezésű) műsorfüzetére, nem sok előadás címe fog igazán ismerősen csengeni. Ha van is lehetősége némely műhelynek állandóan, normális körülmények között játszani, egy Thália Színházhoz mérhető nagyságú és „jelentőségű” – nem mellékesen budapesti – helyen egyikük sem tud fellépni.

S bár a budapesti Roma Parlament egy évtizede helyt ad színházi előadásoknak, a Karaván Színház pedig állandó játszóhelyének tekintheti a Pinceszínházat, a roma színházra is igaz mindez – már csak az oly sokszor felemlegetett tény, a kőszínház hiánya miatt is. (Hogy csak egy aktuális példát említsünk: hiába a Pinceszínház nyújtotta lehetőség, a Karaván nem tudja ott játszani a fesztiválon úttörő előadását, a Sakko shimijako kamel o shajtót – a korábbi előadás, a Minden egér szereti a sajtot rromani nyelvű változatát –, mert az nem volna rentábilis.)

Szép esténk lesz?

A teltházas, elsöprő sikerű nyitóelőadás a Jónás Judit nevével fémjelzett Duende Színházi Társulás Hol nem volt című meséje, egy kedves és kissé furmányos Milne-regény színpadi átirata, melyet e hasábokon nemrégiben már méltattunk (Guargumiarábia gyermekei, Amaro Drom, 2007. december).

Február 26-án a Thália apró Régi Stúdiójában Tóth Géza rendezésében volt látható a rromani nyelvű Minden egér szereti a sajtot, a Karaván gyerekszínészeinek – szó szerint – tolmácsolásában. Urbán Gyula klasszikusának megértését a nyelvet nem beszélők (vagy az előadást korábbról nem ismerők) számára a történetet igen szűkszavúan összefoglaló kísérőlapocska volt hivatott segíteni – ám ennek alapján legfeljebb nagy vonalakban lehetett követni, hogy pontosan mi is zajlik a színpadon. Ám szerencsére a gyerekek nem bízzák a füzetkére magukat: játékuk oly szuggesztív, hogy látszólag rendet tud teremteni a bábeli zűrzavarban is. A közönség pedig együtt él a darabbal: a poénok ülnek, a kellő helyen és időben mindig felhangzik a kacagás. A fesz-tiválzsűri nem véletlenül ennek az előadásnak ítélte „a fiatalok nemzetiségi anyanyelvi színjátszásáért” díjat.

Csemer Géza Reneszánsz Roma Műhelye másnapra hirdetett darabja, a Horváth Jenő zeneszerző életét megéneklő Szép esténk lesz... az utolsó pillanatban jogi akadályokba ütközik, s menten el is süllyed. De a mentőhajó gyorsan érkezik: előveszik helyette Tersánszky Józsi Jenő (szintén) zenés darabját, a Szidike lakodalmát (zenéjét Szakcsi Lakatos Béla szerezte). Az operettre hajazó dalmű részlet a századelő kissé iszákos, de jólelkű polgárainak életéből, pontosabban a fiatal prímás, Dongó Daniéból (Habány Tamás), és Áskárát, a jóarcú segédprímást körülvevő szerelmi vívódásokból és intrikákból, sok nótával és zenével, melyet a színpadon Johan János és cigányzenekara szolgáltat. Nemcsak Danival, de Szidikével (Czövek Zsuzsa) is ketten szeretnének közelebbi viszonyt ápolni, de hiába próbálják szétválasztani az ifjú párt, a happy end elkerülhetetlen. Az előadás teljesíti, amit vállal: az egyszerű nótákat lelkesen adják elő, melyhez az élő zene csak hozzátesz. A színészek nagyrészt komédiai zsánerkaraktereket alakítanak, de mivel ritkán szólnak darabok cigányprímásokról és segédzenészeikről, akad némi nóvum is. Ennél azonban nem nyújt többet – talán nem is várja senki(?) –, a dramaturgia kiszámítható, a történetfolyam néha kicsivel terjedelmesebb, mint indokolt lenne. Ám Szidike lakodalma színre vitelének elsődleges célja alighanem a pillanatnyi szórakoztatás volt, s mint ilyen, nem akadt vele probléma.

Az idei év szökőnapjának roma vonatkozású előadása a csaknem húszéves múltra visszatekintő Hókirálynő Meseszínpadé, Szécsi Vilma és Csemer Géza társulatáé. Szécsi Magda és Sebestyén Gábor gyerekdarabját, az Esőkirály Bohócországbant adják elő a Thália Nagyszínpadán nagy seregnyi óvodásnak és általános iskolásnak. Az előadás ezúttal nem (csak) átvitt értelemben szólítja meg a közönséget: a színészek folyamatos dialógusban állnak a gyerekekkel, amelyhez talán jobb közeget szolgáltatna egy kevésbé katedrajellegű játszóhely. Szerencsére ez csak a kritikus észrevétele, és semmiféle problémát nem okoz az „interaktivitásban”: olyannyira nem, hogy talán még (a Szidike lakodalmában és itt is főszerepet játszó) Habány Tamás is meglepődik azon, milyen hamar – azonnal – egy hullámhosszra kerülnek a gyerekek az Esőkirály könnyeinek elapadásáról szóló előadással. Persze a hangsúly nem a könnyek elapadásán van, inkább az (öröm)könny-fakasztáson: hiszen Esőkirály azért megy Bohócországba, hogy ott feleségül vegye azt, aki igazán meg tudja nevettetni, és ketten együtt újra öntözni tudják a már kiszáradófélben lévő földeket. A Kövesdi László rendezte előadás végig jól hat a közönségre, s nem is túl hosszú, így a legkisebbek is „kibírják” – és alighanem egy kedves élménnyel gazdagabban térnek haza.

A fentiekből látható, hogy idén a roma repertoár inkább felszínközelben maradt, s nem szállt alá nagy mélységekbe – félreértés ne essék, nem beszélhetünk semmiféle esztétikai rangsorról, mely szerint értékesebb volna egy Schiller- vagy egy Krleža-darab egy könnyedebb előadásnál; nem is beszélve arról, hogy mennyire fontos szegmense a gyerekszínház a kultúrának. Azonban ha már lehetőség van ilyen – relatíve – sok, más és más szempontból jelentős roma előadás bemutatására a fesztiválon, örömteli lett volna egy előadással a hallgató mélyet is szóra bírni. Talán jövőre.

Utak, kiutak

Ahogy Lásztity Péró, a fesztivál egyik szervezője mondta, nem elég, ha az Arcusfest „pusztán” előadások bemutatásából áll, beszélgetésekre is szükség van a résztvevők között mindazon problémákról, melyek egy ilyen találkozó kapcsán felmerülnek. Így került sor a nemzetiségi színházi műhelyek szakmai beszélgetéseinek sorában február 27-én a Magyarországi Roma Parlamentben a cigány színjátszás fő kérdéseiről rendezett kerekasztal-beszélgetésre, amelyen Jónás Judit és Werner József, a Duende Színházi Társulás két alapítója; Zsigó Jenő, a Roma Parlament elnöke; Pánczél Orsolya, a Hol nem volt egyik alkotója; a Karaván képviseletében Balogh Rodrigó, továbbá Várhegyi Attila és Lásztity Péró, az Arcusfest munkatársai, illetve Lakos Anna dramaturg és műfordító, a zsűri tagja, a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának elnöke vettek részt. Werner József az első percekben meg is indokolta, miért fontos a beszélgetés: Sa roma színházaknak, legyenek bár egy „egységben” a nemzetiségek között, közeledniük kell egymáshoz.

A kerekasztalnál – természetesen – felmerült a kérdés: mitől lesz cigány a cigány színház? Feltétlenül roma téma, színészek, sőt nyelvhasználat kell hozzá? Zsigó Jenő a kérdésre reagálva úgy vélte, mindaddig, amíg olyan erőteljes élményt nyújtó előadások születnek, mint amilyeneket az utóbbi években láthatott, mindezek másodlagos kérdések. Ráadásul lehet úgy is cigány színházat csinálni, hogy el se hangozzék benne a „roma” szó – lásd a Hol nem voltot. Balogh Rodrigó Nyári Oszkár (a Karaván színház alapítója és vezetője – a szerk.) szavait idézte, aki szerint a mentalitás, a gondolkodásmód az elsődleges szempont e kérdés eldöntésekor.

Zsigó Jenő többször utalt a függöny másik, hasonlóan fontos oldalára, a közönségre is. Elmondta: rendkívül lényeges tulajdonsága a színháznak a közösségteremtő erő is – épp ezért, ha az állam több pénzt csoportosítana a kultúrára a romáknak szánt összegekből, annak értéke meghatványozódna. Hiszen nem is túl nehezen megvalósítható, ám annál jelentősebb feladata a színháznak a jövő közönségének kinevelése. Jónás Judit erre reagálva kifejtette, a gyerekelőadások bemutatásakor fontos lenne, hogy a nézőtéren ne csak a gyerekek, de a szüleik is jelen legyenek. A közönség egyébként – tette hozzá külföldi és fordítóként szerzett tapasztalataira hivatkozva Lakos Anna – nem is kell, hogy feltétlenül romákból álljon: maga is meglepődött, amikor francia színházakban azt tapasztalta, mennyire meg tudja szólítani egy látszólag specifikusabb közönséget célzó darab a szélesebb rétegeket is. Egyetértés fogadta azt a megállapítást is, hogy nagyon fontos az átjárás létrehozása a színház és az oktatás között, többek között a már említett közönségnevelés miatt, de egyszerűen azért is, hogy hírét vigyék egy-egy előadásnak vagy magának a cigány színháznak.

Az Arcusfestről szólva Zsigó felvetette: jobb volna, ha a mostani rendszer helyett – melyben pályázathoz kötött a színházi műhelyek részvételének lehetősége – például a Pécsi Országos Színházi Találkozóéhoz hasonló lenne a válogatás, vagyis a szervezők megnéznék a szóba jöhető előadásokat, és ennek alapján döntenének, továbbá szorgalmazni kéne, hogy a kormány pályázatokat írjon ki roma színdarabok írására. Ehhez kapcsolódva Lásztity Péró kifejtette, úgy véli, a nemzetiségi színházak mostani támogatási rendszere nem megfelelő, mert a pályázatok modelljei a profi (kő)színházak – holott a nemzetiségi műhelyek esetében ritkán beszélhetünk ilyenről. Lásztity, aki a többi nemzetiség kerekasztalain is részt vett, végül megállapította: a megemlített kérdések, problémák a cigány színházról beszélve ugyanazok, mint a többi nemzetiség színházi műhelyeié.

***

Mindenképpen sikerként könyvelhető el az idei Arcusfest. Nem elhanyagolható az sem, hogy nem fogadták kongó házak az előadásokat – persze elbírna még több reklámot a rendezvény. Hiszen a többségi társadalomban egyértelműen érezhető az igény más kultúrák megismerésére, de egész egyszerűen nagy erő rejlik egy-egy struktúrán kívüli előadás puszta tényében is. S ha netán akad egy-egy húzónév is – Yasmina Reza Művészet című darabját például, melyet a fesztiválon a Budapesti Német Színház adott elő, évekig telt ház előtt játszotta a Katona József Színház –, akár a fesztiválra mint olyanra fittyet hányó színházjárók is az Arcusfest közönségéve válhatnak. És ott vannak az olyan egyszerű, de nem jelentéktelen tényezők is, mint például a nyelvtanulás vagy a kőszínházi gyerekelőadásokat már megunó családok... Egyszóval a fesztivál keretei még bővíthetőek – a színvonal adott, miért ne lehetne akár már elővételben teltházas, akár a „nagy” színházi találkozók?

Kovács Bálint

Fotó: Amaro