Műút     Koncertkritika

Hogy kerül a mangó a gádzsi asztalára?

Mango Gadzi (F),

Kalengo Ethnic Groove, DJ Bekő

A38 Hajó, 2008. február 7.

Akár a szervezők találták ki, akár ők maguk, mindenképpen remek az ötlet: amennyire kézenfekvő, pont annyira szellemes is. A kocsmazene helye a kocsmában van, hol máshol. És igaz ugyan, hogy amit a Mango Gadzi játszik, az jóval több rétegű, mintsem hogy egyszerűen kocsmazenének nevezhetnénk – sőt kocsmatúrájuk a budapesti éjszakában később félrevezetőnek is bizonyult kissé, viszont a vendégek többsége számára váratlan felbukkanásuk jól feldobta a Szimpla, a Sirály, a Jelen és a Castro hangulatát. Néhány dalt, öszszesen húsz-húsz percet játszottak a felsorolt szórakozóhelyeken, és ezek a gyorsfellépések azt a benyomást keltették, hogy olyan zenekarról van szó, amely a mulatós lendületre, tagjai elfojthatatlan lelkesedésére épít, és nem törekszik különösebben valami sajátos, egyéni ízű zenei világ kialakítására. Ráadásul egyik húzószámuk a szintén francia Bratsch egy húsz évnél is régebbi Choubi (magyarán: Subi) című nagy slágere volt. Ez egy orosz cigány dalokat idéző darab, amit még el is nagyoltak kissé, eltűntetve a részletekben rejtőző finomságokat. Csak a vad hejehuja maradt, és ebből arra lehetett következtetni, hogy másnap, az A38 Hajón jól fogjuk magunkat érezni, fergeteges lesz a hangulat, de zenei csemege nem vár ránk. Igaz, nehéz is lett volna elképzelni másfajta ízelítőt kocsmazajban, erősítés nélkül.

Amikor aztán a koncert előtt leültünk beszélgetni Sofian Mejrivel, az együttes énekesével és szóvivőjével, hamar kiderült, hogy valószínűleg vár ránk némi meglepetés. Az említett dal például nem is lesz műsoron. Látszólag mellékes, de maga a névválasztás is árulkodik a zenéléshez, a közönséghez

való viszonyukról. Évekkel ezelőtt valami kelet-európai roma dallamot hallgattak, variálgatták, a szövegből nem értettek egy szót se. A „gádzsi” kifejezés előtt volt még egy-két szótag, amit kicsavartak, és így jött be „mango”: ezt a gyümölcsöt a franciák is ismerik, plusz jó a szó hangzása – meséli Sofian őszinte lelkesedéssel. A gádzsiból meg „gadzi” lett, mert így könnyebb franciául kiejteni. Egyfelől persze abszurd a történet, másfelől pedig jól mutatja, mennyire elhúzzák a zenét, a zenélést a racionalitás támasztékaitól, amelyek egyszersmind fogva is tarják az érzékeket a szavakba önthető dolgok fogalmi béklyóiban. Más értelmezésben persze ez az egész nem több, mint amatőr marháskodás – a koncert azonban szerencsére nem ezt bizonyította. Elmesélte Sofian azt is, hogy a dalszövegek szintjén sem izgatja őket a racionális közlés kényszere. A dalaik részben általuk teremtett, részben hozott/hallott motívumokból fejlődnek ki, alakulnak, változnak, végső formát sohasem nyerve, a szövegeket pedig gyakran szándékosan félrehallott, félreejtett szavak alkotják. A lényeg a dallamhoz, a megjelenítendő érzéshez illeszkedő hangzásuk.

A zenekar tagjai részben autodidakták, részben szabályos zenei tanulmányokkal a hátuk mögött jöttek össze évekkel ezelőtt. Grenoble-ban élnek – Sofian hangsúlyozza a Francia-Alpok tövében fekvő egyetemi város nyitott légkörét, kulturális sokszínűségét.

A Mango Gadzi maga is soknemzetiségű: a franciák mellett marokkói, algériai, spanyol származású tagokból áll, Sofian Mejri tunéziai családból való. A zenéjüket azonban nehéz volna ilyesfajta összetevőkre bontani.

A kitalált szavakon túl ebben is hasonlítanak kissé a náluk egy generációval idősebb Lo’Jo együttesre: annak a zenéjében is egységes, saját arculatú szövetté állnak össze a különféle eredetű alkotóelemek. És van még egy hasonlóság: a mezítlábas fellépés. Erről meg azt

lehetne gondolni, hogy nem más, mint természetességet mímelő modorosság, csak hogy az is épp ilyen jól elképzelhető, hogy a zokni és a cipő hiánya valóban egyfajta közvetlenebb kapcsolat érzetét kelti a környezettel, a közönséggel, segít kiszabadulni az egyéni végesség szűkös, nyomasztó érzetéből.

A zenekar egyik tagja viszont nincs mezítláb, sőt nagyon is látványosan csillogó, emelt sarkú fekete cipőt visel. Ő Jorge Diaz, aki különféle török pengetős hangszereken játszik, majd pedig a koncert első harmadának a végén flamencoszólót ad elő. Ráadásul nem abban a tisztán macsó, parancsoló, nemesen haragvó stílusban, amit hajlamosak vagyunk a flamenco kizárólagos változatának tekinteni. Sokkal inkább a szenvedély mélyén húzódó szenvedés, a küzdelem, egyfajta megsebzettség érződött a mozdulataiból, melyeket a társai nem egyszerűen alázattal kísértek, hanem valósággal szurkoltak neki, hogy győztesen kerüljön ki a gyötrelmes viaskodásból, a ki tudja, miféle külső vagy belső démonokkal. Mi pedig szinte katarzist érezhettünk a tánc végeztével, amit hegedű- és furulyaszólókra kihegyezett dalok követtek. Közben azért eluralkodott a tomboló derű is, ahogy az előző napi kóstolók sejtették. Mint ahogy nem először (tavaly már volt egy koncertjük Pécsett), remélhetőleg nem is utoljára hallhattuk Magyarországon ezt a rokonszenves, fiatal zenekart, a francia könnyűzene multikulturális gazdagságának újabb példáját.

KT

Fotó: Németh Dániel