Műút     Filmkritika

Harmadik típusú találkozások

Bereczki Csaba: Életek éneke

dokumentumfilm, 2007., 100’

Biztonságra törekvőbb kezdést filmnek el sem lehet képzelni: kisgyerek az udvar porában, körülötte talán nadrágszárak, a kezében a vonó majdnem akkora, mint önmaga meg valami majdnem hegedű. Aztán keveredik valahonnan egy kósza dallam is… képzelhetik. Na, jó, ne essenek túlzásba, asztalnál (még) meghalna, de a mozdulat (már) épp olyan, mint az „igazi muzsikusoké”. A vékony hangocska pedig „egy az egyben” ismétli a hallottakat. Meg kell zabálni – ugye? Gyerek, kutya, fóka mindig biztos siker a moziban, tartja a régi közhely.

Kockázatosabb kezdést egy erdélyi (magyar, román, cigány) zenészekről szóló filmnek el sem lehet képzelni: nagyon nehéz a látottak hatása alatt nem gondolni ugyanis Hofi Géza, khm, „klasszikussá nemesedett” viccére, ami körülbelül maga a rasszizmus, biztos emlékeznek: „mindegyiknek azért mégsem vehetünk hegedűt”. Mindezzel csak azt kívánom jelezni, hogy Bereczki meri a merhetőt, mondandójáért (de főként annak hatásos elővezetési lehetőségéért) veszi a bátorságot a teátrális gesztusokhoz is.

Tehát Erdélyben járunk, épp meghalt valaki, Fodor Sándor, Neti, a híres cigányprímás, szerte a vidékről gyülekeznek sírjához a kollégák, mindenféle, mégis egyivású népség, muzsikusok, akik valaha vele együtt húzták (többségük mestereként tekintett rá) – kézenfekvőnek látszó az ötlet, játszanának már valamit. Ja, valami szépet. Ha a hely, ha a sztori ismerős lenne, az sem véletlen, a Duna Televízió kétszer is leadta az azonos című kilencrészes tévésorozatot, ami a Partiumtól Csángóföldig, faluról falura bejárta a zenei tájat, hosszabban is elidőzve Kalotaszegen, Magyarpalatkán, Nagybányán; Zerkula János-Fikó Regina házaspárnál, akik egész zenekart tesznek ki ketten, vagy a kis Szászcsáváson, amely méretét meghazudtolóan több bandát is kiállíthat tehetséges zenészekből. A sorozat alapján készült a magyar filmszemle terminológiája szerint „kreatív dokumentumfilm”. „Hm, lehetne ebből egy jó kis mozit csinálni” – csaphatott a homlokára Bereczki; az alkotók előszeretettel hasonlítják munkájukat Wim Wenders híres filmjéhez, a Buena Vista Social Clubhoz, melyben veteránképű kubai taták tolják ezerrel, van is valami ilyen alcíme: Transylvania Social Club, ami azért túlzás, bár az feltétlenül kiderül belőle, hogy a világsiker van itt megcélozva általa. Mondjuk ezt akkor, amikor a Heti Hetes közönségének a moziba csalogatása egy széles (szakmai) körben elfogadott és (államilag is) támogatott hozzáállás, derék célkitűzésnek minősíthető. E tájon, a világsikerén keresendő a film alapötletének (ha már összejöttek a zenészek, akkor játszanak) kibontása, mesévé gyúrása is. Legyen az övék akár egy fejlődésregény, a helyi lagzik pálinkafesztiváljairól jussanak együtt a csillagokig, a (már akinek) tényleg világot jelentő deszkákig, Párizs „legnagyobb színpadáig”. S míg eljutnak olyan messzire (naná, busszal), valljanak be mindent az ő nehéz életükről, de legalább a csajokról. A Hagyományok Háza e területen kétségkívül otthonosan mozgó vezetője, Kelemen László (mint szerkesztő-riporter) kalauzolásával tesszük meg magunk is ezt az utat – esetleg a szereplőkhöz fogható gyorsasággal és természetességgel haladna a néző is, ha nem firtatná annyit a megjelentek nőügyeit és alkoholfogyasztási hajlandóságukat, szokásaikat: a moziváltozat 100 perc lett, ha esetleg 90, észre sem vesszük, hogy eldobtak belőle pár litert vagy néhány vad asszonyt.

De végül is 100 vagy 90, egyre megy, mert Bereczki biztosan választott: hősei olyan, moziban ritkán látott természetességgel viszik el az egész balhét, hogy mire észbe kapunk, vége is a filmnek. Mert hiába feltűnő, hogy az egyik (egyébként román) szereplő már másodszor vagy harmadszor kezd bele élete roppant szomorú (kitalálták: sokat ivott, otthagyta az asszony vagy fordított sorrend) történetébe, ha a zene oly könnyeden löki aztán tovább a dramaturgiát.

Ám a lendületes mesén, a fantasztikus zenéken túl van az Életek énekének „eszmei mondanivalója” is – e pontján szoktak behalni az efféle próbálkozások, amikor alkotó el akarja mondani a tuti frankót a felmutatott világról (Berecki mellesleg kipróbálhatta már az efféle kudarcokat, hiszen rendezőasszisztense volt Tony Gatliff mélyen átélt és nagyon ostoba Gadjo Dilójának). Itt az a nagy szerencsénk, hogy a rendező arra bízza az üzenetét, amire csak utoljára gyanakodnánk. A háttérre, a mögöttesre. A szereplők ugye megteszik a magukét, muzsikálnak együtt és külön, ahogy a csövön kifér, a kellő pillanatban meg belezokognak a kamerába (jaj, a család – nem mondom többet), legalább nincs idejük felmondani a leckét. Megteszi helyettük, de akár a szerkesztő vagy a rendező (de akár a néző) helyett is a látvány, az a valami, ami épp az orrunk előtt pereg (nem egészen történet, inkább a valóság egy cafata). Tudniillik, hogy mégis érdemes. Mármint élni. Akár éppen Erdélyben is. Mert mindig lesz egy következő szám.

Egy következő, ami ugyanolyan magától értetődő a mellettem élő, egészen másmilyen embernek. Nekem semmiség, leckefelmondás (épp ezt oldja meg az Életek élete a legkevesebb tolakodással): együtt húzza itt magyar, román és cigány – jó lenne, ha ehhez tartanánk magunkat, és akkor vidáman röhöghetünk bele a kamerába, háttérben a Notre Dame-mal, mert mienk lesz a világ, az egész földkerekség. Vagy csak a hóna alá csap és elvisz oda valaki, mint tanyasi Elvist. Megmutatni. S ha elég ideig látszunk, pláne olyan helyen, ahol sokan hozzánk férnek, ím ilyenek vagyunk, nagy baj már nem lehet: előbb-utóbb mindenki észbe kap, s meglátja milyen jók vagyunk – épp mint ő.

De ez csak a duma, ha akarom, törődöm vele, ha akarom nem. Hiszen az Életek éneke legfőbb erénye mégiscsak az, hogy ízig-vérig zenés film, a „műfaj” összes követelményének játszin megfelelő. Akinek nem dobog a lába utána még a villamoson is, nyugodtan menjen és kérje vissza a jegy árát.

Turcsányi