Válaszút     Vélemény

Óvatos emlékezés

4.

Szándékuk szerint az arcom gödréből szivárgó sziszegés üzenetét akarták betakarni. De végül is a derekam köré tekerték a pokrócot – jobb, ha a seggem van eltakarva, gondolhatták –, és ismeretlen, bonyolult mozdulatokkal kiemelték a mentőautó melegéből, a karácsonyt sejtő fűre, az immár diszkrét testemet. Gondosan megvizsgálták a lázamat mérő üvegpálcán az elfogadható mértéket, és a biztonság kedvéért nekitámasztottak egy masszívnak feltételezett bokornak, de látták, hogy állva, a térdem hajlatánál összecsuklom, mint a baltával virágot kereső értelemfogyatékos, hoztak egy újabb pokrócot, és rövidke ügyeskedéssel, már statikusan ülhettem, s így ott hagyhattak bátran, a számukra is ismeretlen cigánytelep szélén. De hasmenésem bizonyítékát eltakarítani visszajöttek, és sejtve, hogy dokumentálhatóan, bosszúból rondítottam szét a nyomorék gyerekekről szőtt, cukrozott álmaikat, emléküket, a durrogó autó kereke alá szorították fejemet. Nem tudtam és nem is akartam védekezni, szégyelltem a bepiszkított ülepem. Szégyelltem, hogy e miatt vissza kellett jönniük, és csak ezért nem kapálóztam. Rájuk való tekintettel engedelmeskedtem, még bénábbá szimuláltam az egyébként is együgyű végtagjaimat: ugyanis logikus sorrendben lógattam törzsem alatt.

Vicces volt, amikor a sofőr bácsi szemüvege lecsusszant, egészen az orra hegyéig, a gázpedál megnyomásakor. Kár volt reagálnom erre egy hanyag és felelőtlen, a röhögést helyettesíthető rugdalódzással. Büntetésből az autó ismét hátra tolatott, majd előre indult, s megint a kerék alá szorították a fejemet, pedig én igazán szégyelltem és bűnbánó voltam a szaros seggem miatt, arról pedig igazán nem tehettem, hogy a kövérke bácsinak ilyen rosszul rögzített szemüvege volt.

Ekkorra már annyira érzékeny lett a csontozat az arcomon, hogy nem tudtam visszatartani, és undorító pofámból végre kiszakadhatott a hosszú ugatás, amit egy jól kitervelt sóhajjal sikerült ugyan mérsékelnem, de csak annak a reményében, hogy így talán nálam felejthetnék a második pokrócot.

Gonosz számításomat észrevették, de elegendő büntetésnek látták, hogy az ismeretlen sötétben, majd négykézláb kell felcsúsznom a készülődő havazás alá görnyedő, agyagos emelkedőn, valamelyik sárkunyhóig, a cigánytelephez.

Nemcsak a sötétségtől féltem, de nem tudtam terveim közé illeszteni ennek a csendnek az idegen zaját, nem tudtam, hogy melyik hang honnan jön, és hogy hol van a forrása. A kórházban ekkortájt már kaptunk vacsorát, s világított a lámpa Erzsébet nővér szobájában, sőt volt, aki, ha ügyesen becsúszott, még el is tudott csenni egy szeletke kenyérkét a szunyókáló Erzsébet nővérke asztaláról. Mindig volt egy kis étel az asztalán, mert katonatiszt férjének, mielőtt ötvenhatos dolgai miatt kivégezték volna, ő vitt utoljára élelmet. De itt, ebben a helyzetben, járógép, mankó és a kórházi kivilágítás nélkül, fölöslegesen rekonstruáltam túlélési stratégiám vívmányait, emlékeim kimerültek abban, hogy a Póta Pali, a vécéig köhögő halálának a felfedezéséért, másodszor is kértem jutalmat a nővérkéktől, amit meg is kaptam egy injekció kíséretével.

A kórházban lehetett csalni, de itt, ezen a sáros ösvényen nincs térkép, amely egyik infúziótól a másikig elvezethetne, ebben a sötétségben nincs ajtó, amit ragyogóan ránk nyithatnának, hogy valóban alszunk-e, élünk-e egyáltalán, a lámpa eloltása után. Itt már nem tudom olcsó trükkökkel megjátszani a bénaság fokozatait, mert most ellenőrzés nélküli, valós, konkrét nyomorék lettem, becsapható, átléphető kategóriák nélkül, úgy, hogy még nem is voltam cigány. De oda, abba az irányba kellett felcsúsznom, mint az ökológiai menekültnek, a Vezúv morgása elől, a beszélgető bokrok közt, a mellkasomra ült sötétség szikláival az éjszakának, és annak minden élőlényével.

Balogh Attila