Útjelző Hírháttér
A romák helyzete Koszovóban*:
Túl egyszerű, vagy túl bonyolult?
Miközben a nemrég függetlenné vált Koszovó a címlapokon szerepel és a szerb-albán ellentétektől hangos a világsajtó, mindenki megfeledkezni látszik arról, hogy az új országban más kisebbségek is élnek. Például romák. Írásainkban az egykori szerb tartomány történelméről, a válság előzményeiről és a mai helyzetről olvashatnak – különös tekintettel a koszovói cigány kisebbségre.
A romák koszovói jelenlétéről az első írásos emlék az 1523-ban készült török népszámlálás, de valószínűleg már jóval korábban éltek itt romák, mint ahogy a környező országokban is. Harmonikus viszonyt ápoltak az albánokkal, szerbekkel, törökökkel és más kisebbségekkel – legalábbis a családok közötti viszálykodás nem függött a nemzetiségi hovatartozástól.
A második világháború után, az albánok arányát csökkentendő, Dél-Szerbiából szerb és roma családokat telepítettek Koszovóba, ahol cserébe különböző előnyöket élvezhettek. Ennek ellenére a status quo fennmaradt egészen a 20. század utolsó évtizedéig, a romák többsége pedig tiszteletnek örvendett és jólétben élt. Elsősorban kézművességgel és kiskereskedelemmel foglalkoztak, de az állami szektorban is vállaltak állást, valamint az ingatlanjaikból is származott jövedelmük. Miután 1986-ban Milosevics megvonta Koszovó autonómiáját, számos roma (akik a népesség ősi rétegéhez tartoztak) együtt tüntetett albán barátaival, de mindhiába. Ezzel egyi dőben egy maroknyi önjelölt „roma újságíró” albánellenes propagandát folytatott minden lehetséges fórumon. A romák többségét azonban egyszerűen nem érdekelték ezek a vélemények, hiszen az évszázadok során hozzászoktak, hogy az embereket ne származásuk, hanem családjuk és személyiségük alapján ítéljék meg. Az etnikai konfliktust teljes egészében művinek tekintették.
Amikor az albánokat eltávolították az állami állásokból, a helyükre sok esetben romákat ültettek, ami a médiában megjelentekkel együtt számos albánban ellenérzést keltett. Meglovagolva ezt a tendenciát, egyes politikusok feltűnően támogatták a romákat, Arkan például az albánok szeme láttára vitt lisztes zsákokat roma családoknak. Az ilyen és hasonló trükkök ellenére az etnikai hovatartozáson átívelő szolidaritás fennmaradt a NATO-bombázások alatt – legalábbis az első hetekben. Mindenki emlékszik az albánok tömött soraira, amint hivatalos és nem hivatalos szerb erők felügyelete alatt menekültek a szomszédos országokba. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy április 14-én a mitrovicai Fabrička-telep romái is hasonló bánásmódban részesültek – azzal a különbséggel, hogy ők visszatérhettek a házaikba, miután egy éjszakát a Topola sportközpont projektorai alatt töltöttek a bombázók csalétkeként, szerencsére hiába, ugyanis a NATO a második világháborúban bevett katonai gyakorlathoz híven nem bombázott kivilágított objektumokat.
Ebben az időszakban a Ni környéki szerbek bizonyos csoportjai – köztük néhány romával – az albán menekültek elhagyott házait fosztogatták. Bizonyított tény, hogy csak egy maroknyi helyi roma vett részt a fosztogatásokban, és őket is általában megfenyegették a szerb paramilitáris erők. Az egyik komoly konfliktus abból adódott, hogy egy mitrovicai muszlim sejk feltűnően nagylelkűen látta vendégül a házában a szerb csapatokat. Majd, a bombázásnak véget vető Kumanovo-egyezmény keretében hazatérő albánok kapcsán, erős nyilvánosságot kapott az a szerb propaganda, miszerint a hazatérő albánok bosszúból mindenkit megölnek majd. A mitrovicai sejk megrémült, és kijelentette, hogy volt egy álma, ami arra készteti, hogy Bukarestbe meneküljön. Vallásos befolyása következtében pár nap alatt az egész telep felkerekedett, és a visszatérő albánok üresen találták a gazdag roma házakat. A mitrovicai albánok mellett a környékbeli földművesek is itt gyűltek össze, mivel a falvaikat felperzselték, a humanitárius segélyeket pedig a városokban osztották szét. Az elhagyott házakat „bosszú” címszó alatt alaposan kifosztották.
Ezek után a nemzetközi erők egy sor komoly hibát követtek el: a Mitrovicába vezényelt francia rendfenntartó erők azt a parancsot kapták, hogy védjék meg a romákat, akiket „vándoroknak” hívtak (gens du voyage, ami egy eufemizmus, hiszen Franciaország nem volt hajlandó elismerni a roma kisebbséget); a katonák azt jelentették, hogy „erre nincs szükség, mivel a környéken nem láttak nomádokat”. Bernard Kouchner ENSZ-különmegbízott pár hónappal később azt nyilatkozta: „ő nem ad igazat a bosszúállóknak, de megérti a szenvedő albán nép érzéseit”. Ezzel a kijelentésével tulajdonképpen bátorította a fosztogatókat és erőszaktevőket.
A kevésbé körültekintő újságírók (mint Hervé Brusini) olyan álhíreket terjesztettek, mint például hogy „álarcos cigányok” zaklatják az albán lakosságot. Ez olaj volt a tűzre az etnikai tisztogatást támogató személyek szemében.
A legkomolyabb problémát mégis az okozta, hogy a nemzetközi szervezetek – beleértve az ENSZ-missziót (UNMIK), az Európa Tanácsot és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet (EBESZ) – szisztematikusan figyelmen kívül hagyták a roma lakosság erőfeszítéseit, amiket a társadalmi és etnikai stabilitás érdekében tettek. Az olyan javaslatok ellenére, mint például az 1999 decemberi, senki se tett semmit, hogy ellensúlyozzák az etnikai tisztogatások támogatóit. Csupán pár macedón és szerb székhelyű civilszervezet – amelyek a nacionalista albánellenes politikai törekvéseket támogatták, de véletlenül sem a roma közösségek érdekeit szolgálták – kapott lehetőséget arra a nemzetközi szervezetektől, hogy hangot adjon véleményének. A roma közösségek öregjeit, akik évtizedekig irányították a békés mindennapokat, nem engedték a politika porondjára. Ebből kifolyólag nem került sor párbeszédre az albán hatóságokkal, hiszen nem szólalhattak fel a saját nevükben nemzetközi beleegyezés nélkül. Ráadásul a szláv nacionalista civilszervezetek az albánokkal való párbeszéd puszta gondolatát is árulásnak tekintették, mivel az ő szemükben minden albán terrorista és bűnöző. Francia, német és belga roma szervezetek több projektjavaslatot is benyújtottak az EBESZ-nek, mindhiába. Nicolae Gheorghe, a romák akkori összekötője az EBESZ-nél, minden egyes találkozón arra biztatta a romákat, hogy állítsanak össze egy javaslatcsomagot, de soha egyetlen javaslatra se válaszolt, ami eljutott a varsói irodájába. Ez igaz arra a projektre is, ami a Mitrovica-telep fizikai és társadalmi helyreállítására vonatkozott. A címe „Régi otthonok, új remények” volt, és magába foglalt egy részletes környezettanulmányt, egy akciótervet, a házak tervrajzait, és még sok mást, amiket mind rendre figyelmen kívül hagyott, miközben egy dán alapítvány minden előzetes tanulmány nélkül felhúzott négy tucat házat, amelyeket (nagy felhajtás mellett) átadott egy szomszédos menekülttábor romáinak (Nem elegendőek az új házak, Amaro Drom, 2008. január). Fennáll a veszély, hogy ezeket a házakat eladják tehetősebb albánoknak, és így lehetetlenné válik a környék helyreállítása.
Ez idő alatt a nemzetközi szervezetek mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék a romák helyzetének javítását, pedig ezrek senyvedtek „enklávéknak” nevezett menekülttáborokban, és nemcsak Koszovóban, hanem a környező országokban is, ahol egyre ellenségesebben kezelik őket. Bizonyos politikusok egy hétszáz fős csoportot Skopjéból a görög határon fekvő Medetlijába vezettek, hogy így feszegessék az Európai Unió rácsait – bár a cél csupán annyi volt, hogy az ügy politikai visszhangot kapjon. Végül ez se bizonyult elég hatásosnak, ugyanis nyolc hónapnyi sínylődés után a senkiföldjén, mind visszatértek Macedóniába. Az egyetlen alkalom, amikor a nemzetközi szervezetek tettek valamit, akkor volt, amikor a Treça bányákhoz közeli táborban ólommérgezés veszélye lépett fel. Ekkor is inkább a várható jogi problémák miatt léptek és nem az emberek egészsége érdekében.
Ez idő alatt a szerb és macedón média azt harsogta, hogy az albánok mind bűnözők, ami sok menekültet elriasztott attól, hogy hátrahagyja a nyomorúságos macedón és szerb menekülttáborokat, és visszatérjen Koszovóba. Az illetékesek szinte semmit nem tettek azért, hogy csökkenjen a cigányellenes hangulat. Azt azonban meg kell említeni, hogy például Kelmendi asszony (a Legfelső Bíróság elnöke) és Demaçi úr (az egyik legnagyobb köztiszteletnek örvendő szabadságharcos), valamint az értelmiségiek többsége elítélte a cigányellenességet, illetve támogatta a koszovói romákat, de ennek a média sose adott hangott. Sőt, a nemzetközi szervezetek se említették meg különösebben. Ennek, valamint a többéves agymosásnak a következtében a szláv nacionalisták által meglovagolt félelem valódi, objektív tényezővé lépett elő, amivel mindenképpen számolni kell, mielőtt bármilyen kísérletet is tennénk a társadalom helyreállítására.
Ez alatt a koszovói parlament benyújtott egy „alkotmányos csomag”-tervezetet elismerve Koszovó négy etnikumát: az albánokat, a romákat, a szerbeket és a törököket. Ezt a dokumentumot azóta referenciaként használják a helyi minisztériumok, bár a nemzetközi szervezetek figyelmen kívül hagyják, és úgy tesznek, mintha Koszovóban csak két nép létezne, az albán és a szerb, hasonlóan polarizálva, mint Macedóniában az albánok és macedónok, nem számítva bele az összes többi etnikumot. Az Ahtisaari-terv (lásd keretes írásunkat) is negligálta a romákat, illetve törököket, és valószínűleg az Alkotmányba végül ez fog bekerülni (az albán fölényt favorizálva), és nem az első tervezet.
Még egy ide kapcsolódó probléma: ahelyett, hogy különbséget tennének a romák, illetve a balkáno-egyiptomiak (elterjedtebb nevükön akalik) között, a legtöbb nemzetközi szervezet azt erőlteti, hogy egy cigány etnikumhoz kell sorolni őket, amelynek a neve RAE (romák, akalik, egyiptomiak) lenne. Ebből kifolyólag az egyiptomiak nem érdekeltek a roma nyelv és kultúra elismerésében, hiszen az nem is a sajátjuk. Ez kapóra jön a hatóságoknak, amelyek így kihagyhatják az iskolai tananyagból a roma nyelvet és kultúrát.
Ezalatt Németország és társai mindent elkövetnek, hogy erőszakkal visszatoloncolják a roma menekülteket az „azóta biztonságossá vált” Koszovóba (Franciaország ez alól kivétel, ugyanis az ex-belügyminiszter, Daniel Vaillant már 2000-ben menedékjogot ígért minden romának, aki igazolni tudja, hogy Koszovóban született). A hazatérés azonban lehetetlen, hiszen Koszovóban még mindig nincsen megoldva sem a lakhatás, sem a foglalkoztatás, sem az oktatás problémája. Számos menekültet erőszakkal visszatoloncoltak a komoly válságokkal küzdő Szerbiába, ahol heves cigányellenességgel kell szembenézniük (még azon romák részéről is, akiket a radikálisok maguk mellé állítottak), a többiek pedig állandó félelemben élnek. Tehát a félelemmel (albánofóbiával) is meg kell küzdeni, újra bátorságot kell önteni a romák szívébe, még ha ez elsőre nem is tűnik annyira fontosnak.
Az úgynevezett európai szintű „roma hatóságok” (Európai Romák és Utazók Fóruma) hosszú időn keresztül szintén passzívan szemlélte a koszovói romák sorsának alakulását, leszámítva pár nyilatkozatot, amelyek inkább a szerb és macedón nacionalisták malmára hajtotta a vizet, semmint a romák védelmét szolgálta volna. A romák és a koszovói hatóságok közötti párbeszédhez vezető első lépés a Muraszombati Ajánlásban kapott helyet (lásd következő cikkünket). Mindemellett vajon lehetséges-e egy gombnyomással visszafordítani a nemzetközi szervezetek által készakarva vagy akaratlanul elkövetett hibákat, a koszovói hatóságok közömbösségét, a jogos felháborodás jegyében éveken keresztül terjesztett kitalációkat, és az emberekben a személyes kontaktusok során felgyülemlett haragot?
Még ha elismerik is Koszovó új státuszát – amire nagy szükség volna a legális munkavállaláshoz –, vajon bekerülnek-e a romák az ifjú köztársaság négy etnikuma közé? Elfoglalhatják-e a nyelvüknek, kultúrájuknak és identitásuknak kijáró helyet, amit sose lett volna szabad elveszíteniük? Lehetséges lesz-e az önjelölt roma politikusokat és értelmiségieket olyan emberekkel helyettesíteni, akiket valós tekintéllyel ruház fel a roma nemzet? Ebben az országban, ahol a romák évszázadokon keresztül fontosabb posztokat töltöttek be, mint bárhol másutt Európában, sok mindent leromboltak az utóbbi egy évtizedben. Nem is a háború maga, hanem a nemzetközi szervezetek passzivitása, illetve a romák tragédiájának kihasználása pár pitiáner karrierista által – akik gyakran maguk is romák voltak. Ebből a szempontból ezek az események eléggé tipikusan európaiak: pár szélsőségest leszámítva mindenki elítéli a rasszista és cigányellenes hangokat, mégis, a terjedő tagadás láthatatlan, de nagy romboló erővel bír, és romák ezreinek aknázza alá a normális élethez és elismeréshez való jogát. Ez marginalizálja a romákat, amitől könnyű prédáivá válnak azon rasszistáknak és cigányelleneseknek, akik nemrég még elítélték az erőszakot...
Marcel Courthiade
Fordította: – DÁ –
Rigómezőtől a független Koszovóig
Koszovó története egy kicsit olyan, mint a középkori Európáé, ahol a szinte folyamatos háborúskodást rövid békés időszakok szakították meg. A különbség az, hogy míg Európa szerencsésebb vidékein ez a korszak átmenetinek bizonyult, a volt dél-szerbiai tartományban gyakorlatilag állandósult a folytonos békétlenség állapota. Koszovó iskolai történelemtanulmányainkból is ismerős lehet, elég csak lefordítani a vidék szerbhorvát elnevezését, amelyből mai neve rövidült (Kosovo Polje – Rigómező; 1389-ben a Lázár fejedelem vezette seregek – amelyben szép számmal voltak magyarok is – itt szenvedtek súlyos vereséget a török hadaktól).
A terület a XII–XV. században, a Nemanja-dinasztia idején a szerb birodalom központja volt, ez idő tájt épültek azok a páratlan szépségű ortodox kolostorok amelyek miatt szerb részről előszeretettel emlegetik a volt tartományt a szerb történelem és kultúra bölcsőjeként. 1389-ben, a már említett vesztes csata után sok évszázados török uralom kezdődött, amelynek csak az első Balkán-háború vetett véget (1912–13); s ennek eredményeként Koszovó újra szerb fennhatóság alá került.
A szerb történelemfelfogás szerint az albánok segítették a török hatalomátvételt, cserébe azért, hogy az elmenekült szerbek földjére költözhessenek. Ezzel ellentétben az albánok úgy tartják, hogy őseik már jóval a szerbek előtt a tartomány területén éltek (a területen az ókorban az albánok ősének tekintett illír illetve trák törzsek telepedtek le). Tény, hogy a török uralom alatt az albánok vezető tisztségeket töltöttek be a helyi közigazgatásban, és az is, hogy mire a törököt a XX. század elején kiűzték Koszovóból, már többségben voltak az ott élő albánok.
A titói Jugoszláviában időlegesen sikerült a szőnyeg alá söpörni a szerb–albán ellentéteket, de már Tito halála után kevesebb mint egy évvel átmenetileg rendkívüli állapotot vezettek be, és bevetették a karhatalmat a radikális albán tiltakozók ellen.
A Szerb Kommunista Párt 1986-ban megválasztott főtitkára, bizonyos Szlobodan Milosevics a szerb nacionalista érzelmeket meglovagolva megfosztotta Koszovót 1974-ben megszerzett autonómiájától. A szerb lépésekre válaszul az albánok – akik már 1991 októberében kikiáltották Koszovó függetlenségét, de ezt akkor még csak Albánia ismerte el – fokozatosan egy másodlagos, saját intézményrendszert építettek ki.
Miután a nemzetközi közösség nem foglalkozott Koszovó kérdésével a véres délszláv háborúkat lezáró 1995-ös daytoni béketárgyalásokon, az albán ügy békés eszközökkel való szolgálatát hirdető vezetővel, a két éve elhunyt Ibrahim Rugovával szemben megerősödtek a radikálisok. 1997-ben megalakult a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK), amely gerillaharcot indított a szerb erők ellen. Milosevics – akkor már jugoszláv elnökként – az UÇK-val való leszámolást egybekötötte egy stratégiai cél elérésével: Koszovó etnikai összetételének megváltoztatásával. Az albánok elleni atrocitások (gyilkosságok, nők megerőszakolása) és a koszovói albán menekültáradat nagy nyilvánosságot kapott a nyugati sajtóban. Miután a szerbek nem írták alá a Koszovónak széleskörű autonómiát kínáló párizsi békemegállapodást, a NATO gépei 1999 márciusában megkezdték Szerbia bombázását. Hetvennyolc nap után Belgrád végül meghátrált: június 10-én a NATO-csapások hatására kivonta erőit Koszovóból, amely az ENSZ és a NATO védelme alá került. Már másnap mintegy 200 ezer szerb és más nem albán menekült el az albán szeparatisták megtorlásai elől.
2004 márciusában a koszovói ENSZ-illetékesek két vízbe fulladt albán gyerek holttestére bukkantak a kettéosztott Kosovska Mitrovica szerb és albán részét elválasztó Ibar folyóban. A hír hallatán feldühödött albánok szerb házak tucatjait gyújtották fel, és az erőszak futótűzként terjedt át a tartomány szinte minden olyan településére, ahol szerbek is laktak. A szerb- (és roma-) ellenes pogrom mérlege: 19 halott, több mint 900 sebesült.
A rákövetkező év novemberében – röviddel azután, hogy a koszovói parlament határozatot hozott egy független állam létrehozásáról – Martti Ahtisaari volt finn elnök azt a feladatot kapta az ENSZ-től, hogy folytasson tárgyalásokat Koszovó végleges jogállásának meghatározása érdekében. Ahtisaari 2007 januárjában előterjesztette tervezetét, amelyben egy nemzetközi felügyelet alatt álló független Koszovót vázolt fel, de a javaslatot Oroszország – Szerbia hagyományos szövetségese – az ENSZ Biztonsági Tanácsában lesöpörte az asztalról, és elérte, hogy egy „trojkát” (egy amerikai, egy német és egy orosz diplomatát) bízzanak meg olyan megoldás keresésével, amely elfogadható a koszovói albánok és a szerbek számára egyaránt. A trojka 2007 decemberében megállapította, hogy a kompromisszum nem lehetséges, innentől kezdve már csak a koszovói függetlenség kinyilvánításának időpontja volt kérdéses. A koszovi albánok a Nyugat kérésére megvárták a szerbiai elnökválasztás második fordulóját – hogy a függetlenség kikiáltásával ne segítsék hatalomra a nacionalista jelöltet –, és 2008. február 17-én a koszovói parlament kinyilvánította a függetlenséget.
and -
Fotók: Huszti István