Műút Filmkritika

Így hárítunk mi

Ragályi Elemér: A tévedés joga
dokumentumfilm, 2007. 16’

Ragályi Elemér telibe talált, amikor a Nincs kegyelem címet adta 2006-os dokumentarista játékfilmjének, amely az ártatlanul meghurcolt, elítélt, csak egy véletlen folytán szabadlábra került, majd a jogos kártérítést hiába várva öngyilkosságot elkövetett Pusoma Dénes történetéről szólt.

Ragályi az idei szemlén átvette a Nincs kegyelemért megítélt rendezői díjat, és párhuzamosan bemutatta új dokumentumfilmjét.

A világhírű operatőr annak idején ígéretet tett arra, hogy nem engedi el egykönnyen e súlyos igazságtalanság témáját, hanem jó kopóként megpróbál a végére járni. A Nincs kegyelem elérte azt, ami 12 évig nem sikerült: a közvélemény felfigyelt az esetre, és olyan kérdéseket fogalmazott meg, amelyekre a bíróság kénytelen volt nyilvánosan reagálni. Lomnici Zoltán „főbíró” ugyan minden fórumon elhárította a kritikát, de az ügyben illetékes Heves Megyei Bíróság sajtótájékoztatót tartott. A résztvevők nem győztek sajnálkozni Pusoma Dénes egyéni tragédiája felett; ennél mélyebben már csak a bíró kollégák nehéz helyzetét élték át, minden erejükkel ragaszkodva az őket is megillető „tévedés jogához”. Csakhogy ezt a jogot senki nem vitatta el tőlük. A kérdések csupán arra irányultak, milyen rendszerhibák vezethettek egy ilyen komoly justizmordhoz – mert egy pillanatra sem feledhetjük, hogy Egerben nem holmi tyúkpert néztek el, hanem a legsúlyosabb bűncselekményt: emberölést! –, és mit tehet, mit szándékozik tenni a magyar bíróság, hogy ez ne ismétlődhessen meg. A válasz távolról sem volt megnyugtató: a sajtótájékoztatón azzal szembesültek az érdeklődők, hogy a bírósági eljárás a Pusoma-ügyben „szakszerű és törvényes” volt. Egy másik hivatásrendről szólva ilyenkor azt mondjuk: A műtét sikerült, a beteg meghalt. A dolgok jelenlegi állását nézve ideje volna megalkotni e formula igazságszolgáltatási megfelelőjét: az eljárás szakszerű volt, az ártatlant elítélték.

Minden arra vall, hogy Pusoma Dénesnek még holtában sincs kegyelem. Ragályi Elemér nemcsak a bíróság sajtótájékoztatójára ment el a kamerájával, hanem a tetthelyre, Ivádra is. A község lakói ugyanúgy elhárítják maguktól a felelősség minden formáját, mint a jogászok. Elvileg persze tudják, hogy Pusoma ártatlan volt, az idős asszonyt egy másik faluba való férfi ölte meg két bűntársával, akiket azóta már elfogtak és elítéltek. Helyette önigazolást keresnek, a pőre hazugságtól a nyakatekert okoskodásokig: lehet, hogy nem Pusoma tette, de benne volt, összejátszott az elkövetőkkel (holott bebizonyosodott, hogy semmi köze nem volt hozzájuk, nem is ismerte őket); bement a házba, és amikor meglátta az idegeneket, elbújt a pincében… Mindenkinek megvan a saját meséje, aki pedig elfogadja a tényeket, az arra keres ürügyet, hogy miért is érdemelte meg Dénes a sorsát: rossz ember volt, rettegett tőle az egész falu, megerőszakolta az anyját, kutyákkal fajtalankodott… a népi fantázia nem ismer lehetetlent, talán pár év múlva egyenesen sátánfajzatként, sorozatgyilkosként, vámpírként emlegetik, s a következő nemzedék már turistáknak fogja pénzért mutogatni az „ivádi rém” szülőházát. Úgy tűnik, bármi elképzelhető, mint csak az nem, hogy rászánják magukat egy egyszerű gesztusra. Hogy kimondják: sajnálom, tévedtem.

– bori –