Útinapló Riport


Kispaszabi híres cigányok


Húsz éve, 1987-ben alakult meg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a Parno Graszt. A több-generációs paszabi zenekar – legfiatalabb tagja tízéves, a legidősebb hetvenhét – nemcsak

folklórt játszik, hanem folklórt teremtett. Az énekesek, zenészek mellett tíztagú tánccsoport is működik, anyaga a cigánycsárdás, a szatmári botoló, a hagyományos cigánytánc. Az Amaro Drom személyes hangú riportja árnyalni, módosítani szeretné a hagyományőrző cigány közösségről kialakult képet, és arra keres választ, hogyan fogadja, értékeli a közvetlen környezet a zenekar kivételes művészi tevékenységét. Az együttes vezetője, Oláh Józsi kalauzolt minket.



A Parno Graszt zenekar tagjaival 2004-ben ismerkedtem meg a Művészetek Völgyében, amikor a Roma Filmklubban bemutattuk Silló Sándor Ünnepek és hétköznapok – Parno Graszt című új dokumentumfilmjét. „Három szó elég megmondani, mi az, hogy Parno Graszt: sugárzás, őszinteség, közvetlenség... Ennek a semmihez nem hasonlítható életérzésnek volna jó utánajárni, megkeresni a gyökereit – gondoltam hónapokon át, miközben Járom az utam című második lemezüket hallgattam. Hiszen maga a zene is annyira szorosan kötődik az ő személyükhöz, annyira az ő előadásmódjuk teszi kizárólagosan érvényessé a dalokat, hogy a világuk megértéséhez sokat segíthet bármilyen, akár felszínes betekintés a hétköznapjaikba” – írta Kovácsy Tibor 2004 decemberében, itt az Amaro Dromban. Hasonló gondolatok jártak a fejemben, úton Paszab felé 2005 májusában. A hosszabb találkozásra ekkor került sor az otthonukban, Paszabon. Olyan közvetlenséggel fogadtak, ami rögtön oldott bennem minden feszültséget. Azóta eltelt két és fél év, s változások történtek a zenekar életében. Kíváncsi voltam, hogyan zajlottak ezek, miképp befolyásolták munkájukat, szemléletüket. Ezért – nem sokkal a húszéves fennállásukat ünneplő A38-as hajón rendezett nagysikerű koncert után – 2007 decemberében ismét Paszabra utaztam.


Van egy csillag

Már a Parno Graszt-film alapján világossá vált számomra, hogy a zenekar létrejötte, sikere a család középpontjából eredeztethető, aki nem más, mint Józsi édesanyja. Oláh Jánosné, Erzsike rendkívül határozott, nyíltszívű, bölcs asszony, bár a fiánál távolságtartóbb. (A töltött káposztát viszont épp úgy főzi, mint anyám.) Nyilvánvalóan a családfő helyét tölti be férje 2004-ben bekövetkezett tragikus halála óta, és fontos szerepet játszik a falu cigány közösségében is. Ő a család által alapított „Cigánytábor az égbe száll” Hagyományőrző Egyesület és a helyi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke is.

Az Oláh család már sok nemzedékre visszamenőleg él Paszabon: Erzsike apja magyar cigány volt, foglalkozására nézve előbb házaló edényfoltozó, majd a falu kondása, csordása. Édesanyja oláh cigány aszszony, aki a háztartást vezette és tíz gyermekét nevelte tisztességben. Szegénységben, de becsületesen éltek, dolgoztak. Családjukban nem voltak muzsikus cigányok. Apját az ötvenes években mindenki „kapus Andrásként” emlegette, mivel a helyi híres futballcsapatban védett.

„Bennünket nem úgy ismertek, mint cigányokat” – mondja Erzsike, aki szerint a nagycsaládban vannak olyanok is, akik nem vállalják a cigány identitást, köztük egy nagybácsi, akivel részben emiatt nem is tartják a kapcsolatot.1 Férjhez menése után, 1971-ben költöztek el a cigánytelepről és építkeztek a faluban. Három gyermeket neveltek, OTP-kölcsönre állatokat vásároltak tenyésztésre, állományuk fokozatosan gyarapodott. 2005-ben a nagycsalád (a gyerekekkel együtt) két hektár földön gazdálkodott, állatokat tartott, alkalmi munkákat (rongyszőnyegkészítés, csigaháztisztítás) vállalt.

Erzsike spontán közösség- és kulturális identitásformáló tevékenysége 1986-ban kezdődött Huszárszki László népművelő tanár unszolására. Az ötlet akkor született, amikor a férfi a népszámlálás során a családnál járt, és hallotta őket énekelni. A fiatalasszony ekkor kezdte el „intézményesíteni”, amit addig is művelt délutánonként: összeszedte a telepi gyerekeket, táncolni, énekelni tanította őket. Majd a félretett pénzből hangszereket vásárolt, és a tehetségesebbek autodidakta módon kezdtek el tanulni gitározni, nagybőgőzni stb. „Úgy énekeltünk, hogy a talpuk alá jó legyen.” Az akkoriban felkapott cigánynótákat, dalokat átírták, megtanulták és még nagysikerű színi előadást is szerveztek, egy közkedvelt film, a Sárga csizma2 alapján. A faluból néhányan segítették őket a díszletek, kellékek, jelmezek összeállításában. (Az erről készült videofelvétel sajnos elveszett.)


Rávágok a zongorára

Józsi így idézte fel gyerekkori emlékeit: „1989-ben volt a faluban egy klubhelyiség, az egyetlen szórakozási lehetőség videojátékokkal és egy kopott zongorával, a műanyag bevonat is lejött a billentyűzetről… Amikor a barátnőmet kísértem az állomásra, előtte betértünk, ő felült a zongora tetejére, én pedig ott muzsikálgattam, haláli volt. De játszani nem itt tanultam meg, hanem az iskolában. Az általános iskola felső tagozatát Tiszabercelen végeztük. Az énekteremben volt egy zongora, és amíg vártunk a buszra (fél kettőkor indult, a tanításnak fél egykor volt vége), megkértem mindig valakit, figyeljen, nem jön-e tanár, álljon az ajtó elé, amíg gyakorlok. Itt tanultam meg, teljesen egyedül. Mire hetedikesek lettünk, már egészen jól ment. Az énektanárunk néha felajánlotta az osztálynak, kérjenek tőle valamit, és ő eljátssza. Igazából csak a Für Elise-t tudta – meséli nevetve. – Az osztály rázendített: »Hadd játsszon inkább Józsika!« Akkoriban volt divat a Modern Talking, azoknak sok zongoraszóló volt a dalaikban, mindet megtanultam, az osztálytársaim nagyon szerették. Soha nem engedte meg, hogy játszszak. De volt később egy másik énektanárunk, a mostani polgármesterünk édesapja, Tajthy Péter, aki nagyon szépen zongorázott, játszott is egy ibrányi zenekarban, úgy mint mi, kedvtelésből. Na, ő már megengedte, hogy játsszak. Érdekes, egyik fia sem zenél: sem az, akiből rendőr, sem az, akiből polgármester lett.”

Az Erzsike-féle „önképzőkör” ma is működik, otthon, családi öszszejöveteleken tanítgatják a gyerekeket, együtt írnak dalokat, énekelnek. Így készülnek fel az előadásokra, hiszen a „kis Parno Grasztot” is gyakran hívják fellépni, s időnként a felnőttekkel együtt is koncerteznek, táncolnak a gyerekek. Erzsikétől ezt a kiváló tanári, szervezői képességet, hajlamot Noémi nevű 18 éves unokája örökölte, aki segít a tánctanításban, gyerekekkel való foglalkozásban.

Ám a faluközösséggel való kapcsolat, úgy tűnik, egyelőre megszakadt. A pedagógusok korábban sem vettek tudomást erről a kulturális tevékenységről, ma sem fordítanak rá figyelmet. Az iskolában Erzsike szerint nem folyik semmilyen integrációs, képességfejlesztő vagy nemzetiségi pedagógiai program, bár a gyerekek kb. 70 százaléka – az óvodásoknál ez 90 százalék – cigány és/vagy hátrányos helyzetű. A gyerekek képességeiről, a hagyományőrző tevékenységről nemigen vesznek tudomást. A legtöbb probléma a próbahelyek biztosításából adódik, ehhez semmilyen segítséget nem kapnak.

A nagycsalád egy része beszéli a lovári nyelvet, Erzsike szűk családjából sokan csak értik, nem beszélik. A zenekarral szemben támasztott követelmény nyilvánvalóan nyelvélénkítő hatást fejt ki: a dalokat magyarul írják, azt a lovári anyanyelvű sógornő, Balogh Mária lefordítja, betanítja a zenekar tagjainak. A gyerekek egyre szívesebben beszélik a cigány nyelvet társaikkal otthon és az iskolában is.

Józsi számára óriási ösztönző erő volt egy cigány zenei fesztiválon való részvétel: saját elmondása szerint szégyellte, hogy a különféle országokból érkező zenészek megértették egymást, ő azonban nem tudott velük kommunikálni. Ezért szándékában áll megtanulni a lovári nyelvet. Hiányos nyelvtudása okozta bonyodalmakhoz mosolyogva meséli még a következő történetet: „Nemrég a Dunántúlon voltunk egy bulin, ahol a közös éneklés igen jól sikerült. Cimbi (Kovács Norbert »Cimbi«, néptáncos, a Fláre Beás hagyományőrző beás zenekar tagja – P. A.) hívott el minket a falujába, arrafelé beás cigányok és svábok laknak. Még a koncert előtt, a beállás alatt kérték, tanítsunk meg nekik egy pár nótát. Úristen, gondoltam, én tanítsak nekik cigányul nótát, mikor én sem tudok? Mindegy, hát elkezdtem… De amikor kérdezték, mit jelent, már bajban voltam, gyorsan hívtam Marikáékat, segítsenek… Nagy nehezen megtanulták a Halastót, meg néhány dalt. Eszméletlen, nekem kellett cigányul tanítanom őket, mikor én sem tudok.”


Azt mondják nekem…

2007-re bizonyos tekintetben változott a családi hierarchia: Józsi valószínűleg átvette édesapja helyét, maga tölti be a családfő szerepet, Erzsike ugyanazokkal a tisztségekkel bír, ám a sokasodó feladatok összetettsége miatt is osztozniuk kellett. Másrészt a jövedelemszerzésben a gazdálkodás helyére a zenélés lépett, s ebben a tevékenységben kétségkívül Józsinak van vezető szerepe. Épp ezért most, második látogatásom alkalmával nagyrészt vele beszélgettem, többször viszszatérve arra a kérdésre, hogyan viszonyul a falu a Parno Graszt zenekar hírnevéhez.

Kérdésemre eltérő válaszokat adtak. Erzsike szerint az érdektelenség legfőbb oka az irigység és a létező fajgyűlölet. „Átjön hozzám látogatóba, elbeszélgetünk, szemembe semmi rosszat nem mond, de ahogy kifordul a kapun, így mesél: voltam a cigány Erzsinél. Pedig mi olyan szépen élünk, sok magyar családnál én még egy pohár vizet sem tudnék meginni.”

„Hogyan lettünk mi ekkora »sztárok«! Most sem tudom elhinni. Szerintem sokan hallottak a környéken a Parno Grasztról, de nem tudják, hogy azok paszabiak, és azok mi vagyunk. Senki nem lehet próféta a saját falujában” – teszi hozzá Józsi.

Első látogatásom (2005) előtt felkerestem Paszab honlapját. Akkor még kezdetleges formában volt: pár mondattal összefoglalta a falu történetét, földrajzi adottságait, jellemezte intézményrendszerét. A vezetőség nyilvánvalóan keresi a különböző lehetőségeket, a nyitást a külvilág felé a munkahelyek teremtésére, például az idegenforgalommal. Reklámozza a kiváló fürdőzési (Tisza-part) és vadászati lehetőségeket. Ám a honlapon egy szó sem esett a cigány népességről, a hagyományőrzésről, a folklórnak erről a létező formájáról, sem a zenekar sikereiről: lemezek, koncertek, világzenei ranglista 7. hely.

2005 óta annyit változott a helyzet, hogy a honlap gazdagodott, színesedett, a civilszervezetek között pedig ott szerepel „Cigánytábor az égbe száll” Hagyományőrző Egyesület. A menüpontra kattintva megjelenik a zenekar fotója, egy rövid leírás tevékenységükről, Oláh József elérhetősége, valamint a zenekar jelenleg fejlesztés alatt álló honlapja.

A polgármesterrel, Tajthy Péterrel nem megfelelő a viszonyuk, sok sérelem gyűlt fel az idők folyamán. A helyi újságban sem jelent meg semmi a zenekar sikereiről. Józsi szerint a másik magyarázat: egyszerűen nem kedvelik ezt a fajta zenét, inkább a népszerűbb, könnyebb műfajokat, mint a lakodalmas Bódi Gusztit. Lemezbemutatót sem tartottak soha, egy koncertjük volt, de nem is lesz több – utalva a film forgatásán szervezett koncert sikertelenségére. (Egyértelmű volt számomra, hogy maguk is sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel, és nincsenek pontos válaszaik.)

Erzsike gyakorlati javaslata sok mindent elárult: „Nem hiszik el, nem tudják elképzelni, hogy ennyire szeretnek bennünket máshol. Ha meg tudnánk mutatni nekik egy szabadtéri koncerten... Ha nagyobb busszal mehetne a zenekar, elvihetne mindig 8-10 embert. Itt hajlamosak lennének magyar asszonyok, fiatalemberek jönni, de nem férnek fel a buszra. És itt van az, hogy eltaszítjuk magunktól őket.”


Menni, menni, muszáj menni

Józsi fontos újságként említeti, hogy nagyon jó kapcsolat alakult ki a szomszédos ibrányi művelődési központ igazgatójával, Trencsényi Imrével. „Pár évvel ezelőtt kezdődött ez a kapcsolat, amikor Józsiék felléptek Ibrányban az egyik szabadtéri rendezvényünkön. Nagyon elégedettek voltunk mindannyian, sokan eljöttek Paszabról, Ibrányból, Nyíregyházáról is. Akkor látták, hogy a mi technikai felszereltségünk megfelelő színvonalú a koncertjeikhez. Innentől kezdve sokat segítettem nekik az intézményünk technikai felszereléseivel, azután pedig próbalehetőséggel is. Hiszen egy nagyobb fellépésre nem tudnak sem otthon egy szobában, sem Paszabon a tornateremben próbálni, ahhoz egy nagy színpadra és megfelelő hangtechnikára van szükségük. Azóta több bulin vagyunk túl, jótékonysági koncertet is adtak az erdélyi árvízkárosultak javára” – mondja Trencsényi Imre.

Terveznek zenei együttműködést (a népművelő fiatalember dobol), ám a legfontosabb, hogy a színházterem próbahelyként bármikor rendelkezésükre áll. Ez óriási segítség, ám Józsi elmondta, a legutóbbi 20 éves jubileumi koncert előtti készülésnél gondot is jelentett az 5 km-es távolság. Egy autóval tudta csak szállítani a zenekar és a tánccsoport tagjait, ami azt jelentette, hogy minden próba előtt négyszer kellett fordulnia.

Miközben együtt megnézzük az új próbahelyet, a Parno Graszt fellépéseinek ibrányi visszhangjáról faggatom Imrét. A fiatal igazgató nem elégedett az együttes helybéli ismertségével, hiszen bárhol az országban jóval többször megjelennek, mint a megyében. A koncertek szervezése során döbbent meg igazán, hogy sok ibrányi embernek új volt az ő hírnevük, például az a tény, a lemezeladási listán világzene kategóriában hetedik helyre kerültek. „Akik ismerik, azok kedvelik is őket, nemcsak a cigányok, a magyarok is, minden buli azzal indul, hogy betesszük a CD-jüket. Úgy érzem, sokat tudok még segíteni nekik abban, hogy népszerűsítsem az együttest a térségünkben is.”

Imre zenészkollégaként és barátként tekint a Parno Graszt tagjaira, talán ezért szeretik és tisztelik kölcsönösen egymást már több éve. A paszabi viszonyokba nem lát bele, és úgy gondolja, nem is tiszte, hogy minősítse a polgármester és a zenekar viszonyát. (Jómaga személyesen ismeri Tajthy Pétert, és úgy látja, hogy a kölcsönös segítségnyújtás jellemzi az együttműködésüket.) Úgy véli, egy népművelőnek az a feladata, hogy minden, a szabadidő hasznos eltöltését szolgáló kezdeményezést támogasson helyi szinten, mint azt munkatársaival együtt teszik Ibrányban. „A Parno Graszttal is egymásra találtunk, és én kötelességemnek érzem azt, hogy segítsem őket, amiben csak tudom. A művelődési ház helyiségei rendelkezésére állnak mindenféle amatőr csoportnak, például itt is működik cigány hagyományőrző zenekar, Balogh Gézu (a Parno Graszt egyik tagja – a szerk. ) ibrányi, ő segíti őket. Tehetséges zenészek, de hiányzik a csapatból egy vezéregyéniség, olyan ember, mint az Oláh Józsi, ezért nehezebben jutnak előre. Minden évben rendezünk egy tehetségkutató versenyt, »kis Megasztárt«, ahol sok magyar és roma fiatal vesz részt, és nyugodtan mondhatom, hogy gyönyörűen énekeltek. A verseny varázsát az adja, hogy élő zenekari kísérettel mutathatják meg tudásukat, szakmai zsűri előtt. Sokféle programot szervezünk, színházi előadásoktól kezdve komolyzenei hangversenyeken át mindenféle közösségi eseményig. 2008-ban a Tisza-parton a „tiszavirágzás” idejére többnapos programot tervezünk. Az ingyenes rendezvényeket a romák is látogatják, de a színházi előadást, vagy ahol már 1000-1500 Ft a belépő, csak a módosabbak tudják megfizetni, függetlenül attól, milyen nemzetiségűek.”


Táncoljatok

„Amit mi játszunk, azt nem mondanám világzenének, még ha mások annak nevezik is. Én ezt paszabi zenének tartom. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy azt a mulatást, amit itthon művelünk, el tudjuk vinni a közönségnek. Van egy százkilencvenes tempó (dobol kicsit), aztán csihé-puhé, ami belefér. Ez sikerült is időnként, de mindig vannak olyan részek, amik inkább koncertjellegűek. Zenészkollégák azt mondták nekem, nem szabad összetévesztenem a koncertet a bulival, mert az nem jó. Az igazi koncertnél fel vannak írva a dalok, mi mi után jön, és attól nem lehet eltérni. Ez az igazi profizmus. De ezt én soha nem tudtam megtenni” – ingatja fejét Józsi, az együttes vezetője. Szerinte egy koncerten nem az fontos, hogy profinak nézzék őket, hanem az, hogy az emberek jól érezzék magukat. „Ha most ahhoz tartom magam, ami fel van írva, akkor nem biztos, hogy a közönség élvezi. Inkább rájuk figyelek: ha úgy érzem, pihenniük kell, jöhetnek a botolós nóták. Mindez a hangulattól függ, tehát szó sincs profizmusról. A West Balkánban például egy órát kellett volna játszanunk, de két órán keresztül ütöttük-vágtuk, annyira jó volt a közönség. A szervezők csak néztek ránk utána, nem tudták, mi volt velünk. Nekem még a hangom is elment. Ha olyan helyen lépünk föl, ahol nem tudnak táncolni – például a Művészetek Palotájában volt ilyen –, akkor próbáljuk megénekeltetni a közönséget. Ha ez sem megy, egymásnak éneklünk a színpadon, úgy csinálunk hangulatot. S persze a szövegeinkkel, a zenénkkel szeretnénk ráirányítani a figyelmet azokra az értékekre, amit követünk, amelyben a legfőbb kincs a család, az összetartás, az örömszerzés, a természetesség, a zenélés mint önkifejezés élvezete és azon keresztül ennek az életérzésnek az átadása, a méltóság megőrzése.”


Járom az utam

Oláh Józsi most egészen más műfajjal is próbálkozik. Elkezdett egy fiatal, budapesti dj-vel együtt dolgozni. „Élő cigányzenéhez készítene alapot. Már ki is próbáltuk, bár még nincs meg a zenekar. Ez nem a Parno Graszt lenne, őket nem lehet már ebből a közegből kiszakítani, velük továbbmenne ez a hagyományos népzene. Szeretnék összehozni zenészeket, dalokat írni, amire rádolgozna a dj. Szerencsére nagyon tág a zenei felfogása, kiválóan tudunk majd együttműködni. Bár a próbamunkán nagyon visszafogott volt, »hallgatósra« vette a zenét, olyanra, amit bárki megkedvelhet. Ennél én erősebbet akarok, mert úgy képzelem, hogy ez a külföldi piacon megtalálja majd a helyét. Magyarországon valahogy minden olyan hamar letűnik, megjelenik egy új műfaj, stílus, két-három hónapig hallgatják, aztán süllyesztőbe kerül. Külföldön ez másképp van. Nemrég Franciaországban volt egy ilyen nagy élményünk. Egy fesztiválon léptünk fel, a Kocani Orkestarral közösen. A műsor után kimentünk a büfébe, és egyszer csak meghallottuk a saját dalunkat: »Vagyok, vagyok, asszony nélkül vagyok…« Felkaptuk a fejünket: »Mi az, Parno Graszt van?« Benn a dj, nagy, hosszú, sapkás fiú, nem is tudom, milyen nemzetiségű volt, elővette a lemezünket és »alá dj-zett«. Hihetetlen volt, a sátorban őrjöngtek a fiatalok, az a mindent megrengető dübörgős alap és a lemez együtt óriási hatással volt rájuk.”

Ekkor döntötte el, hogy valami hasonlót csinál. A zenekarral persze mennek tovább: „Isten ments’, hogy hagyjam őket, de ha ezt a stílust jól el tudom adni külföldre, jobban tudom majd segíteni őket is. Sokat gondolkozom ezen, de most már azt, hogy kiállunk a színpadra, leadunk egy órás koncertet, kevésnek érzem. László Sándor, a producerünk nyáron kint járt Spanyolországban, a Világzenei Fesztiválon. Azt mesélte, annyi volt a cigányzenekar, mint égen a csillag. Különösen Romániából volt sok fúvószenekar. Amivel mi ki tudtunk tűnni kezdetektől fogva, az a sokszínűség, nemcsak a zenetudás, hanem a tánctudás, és ahogyan ezt bemutatjuk. Hiszen fontos volt a film, ami rólunk készült, benne a régi felvétel a szatmári botolósról, és ahogyan ma is táncoljuk. Már tervezem az összeállítást, van egy nagyon kedves gitáros barátom, a fiam harmonikázna. Van néhány szám, balkáni cigányzene, a Taraf de Haidouks is játssza, amiket még nem dolgoztak fel Magyarországon. Na, ezekkel kezdenénk, nagyon kedvelem őket. Ha belegondolsz, sok ilyen cigány dal van, amit mindenfelé játszanak, csak egészen másképpen. Én mindent meghallgatok, ha jó, ha rossz. Ott van például a Gelem, gelem. Nekem megvan vagy húszféle változatban, mindegyiket szeretem. Egyik azért, másik amazért érdekes. Persze egyáltalán nem biztos, hogy működik majd, de megpróbáljuk.”

Pócsik Andrea




Az írás második része, amely várhatóan a következő számban fog megjelenni, a Parno Graszt sajtóképét elemzi.



1. A 2001. népszámlálás adatai szerint Paszab lakossága 1297 fő. Ebből 91-en vallották cigány nemzetiségűnek magukat, 97-en kötődnek a cigány kulturális értékekhez, hagyományokhoz, 6-an cigány anyanyelvűek, 6-an használják a nyelvet a családban.


2. Mihályfy Sándor: Átok és szerelem (1985) c. művéről van itt szó. A Kalyi Jag és számos roma művész közreműködésével készült játékfilm erős identitásformáló hatást fejtett ki megjelenése idején, hasonlóan Emil Lotjanu A cigánytábor az égbe megy (1975) c. filmjéhez, amelyről a paszabi közösség hagyományőrző egyesületét is elnevezték.






Fehér ló

Első paszabi látogatásomat, az ismerkedést egy rövid epizód szakította félbe: Laci, a család szeme-fénye, a földműveléshez, szállításhoz használt igásló elszabadult, és éltes korát meghazudtolva rohangált a kert végén elnyúló földeken. Ez óriási riadalmat okozott, főleg a szomszédok veteményei miatt, ezért az egész család a befogásával próbálkozott. Végül a családi gazdaság alkalmazottjának állt meg. Az Ünnepek és hétköznapok című dokumentumfilm gyönyörű záró képsora is a zenekarnak nevet adó fehér lóról készült; a film sikeréről beszélgetve Józsi megjegyzi: „még a végén Laci Oscar-díjat kap...”

Azóta a gazdaság nagy részének felszámolása miatt a lovat eladták; elmondásuk szerint szándékosan egy tőlük távoli településre, mivel az érzelmi kötődés miatt rosszul viselnék a közelségét.








A kezdetek



Oláh Józsi régen és ma

Vén” Guszti és Váradi Mária





Oláh Józsi és Trencsényi Imre




Horváth Sándor, Balogh Mária és Balog Gézu – Sziget Fesztivál 2004.



Jakocska János és Váradi Mária – Művészetek Palotája 2005.








Riportfotók: Németh Dániel