Műút Kiállításkritika

Örökmozgó kultúra

Chachipe

Válogatás a Chachipe online roma fotópályázat anyagából

2007. október 25.–november 25.

OSA Centrális Galéria (Budapest V., Arany János u. 32.)

Újpesti roma

Molnár István Gábor fotókiállítása

2007. október 12.–november 5.

Hotel Benta (1047 Budapest, Váci út 27–29.)

Már harmadik éve tart a Roma Integráció Évtizede, azzal a céllal, hogy megváltozzon, javuljon a kelet-európai roma közösségek helyzete. Ehhez a programhoz kapcsolódott a Nyílt Társadalom Intézet és Archívum fotópályázata, amelynek eredményét most a nagyközönség is láthatja. Feltételezem, legalábbis remélem, hogy a képeket aztán nem csupán a többi érintett ország fővárosában, hanem az érintettek (a cigányok) közvetlenebb környezetében, vidéken is látni lehet majd. Ami még ennél is jobban tetszene, az a pályázat folyamatossá tétele volna, vagyis hogy a kiállítástól kedvet kapó romák továbbra is beküldhetnék és legalább a honlapon nyilvánosságra hozhatnák a szűkebb környezetük életéről beszámoló képeiket.

Kellemes kiállítás, még érdekes is: mondhatni, majdnem minden rendben. Talán csak magával az elgondolással van a baj. „A pályázat célja a romákkal kapcsolatos vizuális sztereotípiák elleni fellépés, a roma emberek és a roma kultúra érzékletes és művészi bemutatása.” Egyrészt itt vannak a sztereotípiák. Torzító módon felszínes, külsődleges és általánosító elképzelései persze mindenkinek vannak, a nem romáknak a romákról, a romáknak a gádzsókról is biztosan, és furcsa volna, ha a romáknak önmagukkal kapcsolatban nem volnának efféle kliséik. Ezekkel szemben a képek szintjén alighanem az egyedi, a különös vagy akár a szélsőséges: a példa értékű, netán az elrettentő megmutatásával lehet fellépni. Másrészt viszont minden, ami egyszeri és kirívó, éppen annak a kultúrának a kereteit feszegeti, amelynek „érzékletes bemutatását” a pályázati kiírás javasolja. A nyomorban élő vagy zenére mulató cigány a kultúra része, vagy sztereotípia? Hogyan lehet ezt eldönteni?

Harmadrészt pedig mit jelent az ma, hogy roma, magyar, szlovák, francia, perui kultúra? Leginkább és szinte kizárólag a múltat, a gyökereket, amelyek a romák esetében az örök kirekesztettség következtében mindegyre csak roncsolódtak. Mert a jelen minden kultúra esetében elsősorban maga a változás, az átalakulás: pesszimista megközelítésben a romlás és széthullás, bizakodó nézőpontból a vég nélküli színesedés, keveredés, egymásba oldódás.

És a kettő együtt igaz: a régi, jól körülrajzolt és egységes kultúrák felbomlanak, a helyükön pedig megállás nélkül forr és alakul valami, ami se nem jobb, se nem rosszabb a réginél: valami más. És a „chachipe” (igazság, valóság) szó manapság éppen erre a megfoghatatlan kavalkádra utal. Ez van.

A roma kultúra átalakulását jól mutatja például az egyik díjnyertes kép, a romániai Pálosi Erika Tünde fotója egy zsúfolt és nyomorúságos putritelepről: a rozzant háztetőkön itt is, ott is tányérantennák csillannak az éles fényben. Egyik lábbal a mélységes szegénységben, a másikkal a világhódító, manipulatív, ugyanakkor a csillogó gazdaság ábrándképeit karnyújtásnyi közelségbe varázsoló információs korszakban. E két végpont között egyensúlyoz, mintha kötéltáncot járna, a jelen valósága. Innen nézve a pályázat egyértelműen sikeres volt. Még a százszámra beérkezett, művészi szempontból kevéssé izgalmas (vagyis az ábrázolt helyzetek, személyek megörökítésén túl semmilyen többletet nem sugárzó, többnyire családi) fényképek is dokumentumértékűek, hiszen a ruhák, a frizurák, a szobabelsők is magukon viselik a jelenkor nyomait. Hogy a képeknek ezt az erényét elmélyültebben is élvezni lehessen, nem ártott volna, ha a kiállítás rendezői nemcsak a fényképész származási országát, hanem a kép helyszínét – és esetleg a kép készítésének időpontját – is megjelölik a feliratokon.

A roma kultúra sokszínűségéről szereznénk információkat akkor is, ha tudnánk, hogy egy kajla kalapot, egy feliratos pólót egy csehországi vagy egy macedóniai cigányon látunk

éppen. A pontos helymeghatározás hiánya éppen az egyik legizgalmasabb kép esetében tűnik föl a legélesebben. Gárdi Balázs Asia, a roma modell munka közben című egyszerre

talányos, feszültségteli, érzéki és komor fotóját nem érthetjük meg igazán a közeg ismerete hiányában – bár meglehet, ez teszi a fényképet annyira talányossá.

Kétségkívül nem lehetett könnyű feladat a beérkezett több mint kétezer képből kiválasztani a kiállításra kerülő száznál is kevesebbet – és hogy magunk is megítélhessük, egyet-

értünk-e vajon a válogatás szempontjaival, képernyőn, kivetítőn – és a pályázat honlapján (www. photo.romadecade.org) az összes beérkezett képet megnézhetjük.

Molnár István Gábor fényképei ugyanezt a változó valóságot vizsgálják. Kiállítása talán azért olyan megkapó és közvetlen, mert egy szűkebb közösség, az újpesti cigányok életének megörökítésén dolgozik immár egy évtizede. Érződik a felvételeken az otthonosság, az emberek, a helyszínek szeretete, ráadásul az öröm is, amellyel az ismerős mikrovilág apró mozzanatait újra meg újra felfedezi. Ettől válnak az elsőre inkább dokumentációnak látszó képek mélyebbé, emberibbé, ettől telnek meg szépséggel a leghétköznapibb pillanatok, helyzetek, de még egy-egy valamikori szórakozó- vagy találkozóhely puszta megmutatása is. Ez a kiállítás nem bánik szűkmarkúan az információkkal: tudjuk, mikor és hol vagyunk, olykor még azt is, hogyan jött létre a lefényképezett élethelyzet. Ettől aztán a személyek is egyénítetté, kézzelfoghatóbbá válnak. Kíváncsiak leszünk a sorsukra. Él-e még ez az idős aszszony? És a bácsi, aki kerekesszékéből kiemelkedve készíti elő titkon várt szerencséjét a lóversenyek fogadóirodájában? Mi lett vajon az iskolásokból, akik olyan nyílt, bizakodó tekintettel néznek a fényképezőgép lencséjébe? Molnár István Gábornak sikerült egy olyan látásmódot kialakítania, amely nem kívülről ítélkezik, borzong vagy lelkendezik, hanem beleérző szeretettel mutatja meg nekünk a világot. Egy mikrokultúrát, amely attól érdekes, hogy minden sokszínűsége mellett mintha keretet, támaszt adna a benne élőknek. Fennáll persze a gyanú, hogy ez a támasz részben Molnár maga, aki nyitott szemmel él, és nemcsak ábrázolja, hanem alakítja, építi is az újpesti cigányok kultúráját.

Kovácsy Tibor