Útitárs Portré

„Legszívesebben lefesteném az egész világot”

Ráczné Kalányos Gyöngyi gyermekkorában meséket talált ki és festett meg, kiszínezte a telep szobáinak falait virágokkal, kutyával, életképekkel. Negyedikes korától szinte éjjel-nappal festett, aztán csalódnia kellett az addig jóakaratúnak hitt emberekben, s nyolc évig nem vett ecsetet a kezébe. Mostoha életkörülményei és a nem támogató családi környezet ellenére megőrizte magát a művészet számára, és a mai napig termékenyen alkot. Képeit megcsodálták már Nyugat-Európa legtöbb országában, annak ellenére, hogy nem részesült akadémiai képzésben. Alkotásaival, illusztrációival, amelyeken mesés színvilág tárul elénk, üzen a jövőnek a múltról, a jelennek a hagyományról, a hitről, a szeretetről s eddigi élettapasztalatairól.

Csodálkozó lányka nyit ajtót egy valaha jobb napokat látott pécsi bányászkolónia második emeletén. Noémi bekísér a szobába, ahol alig észrevehetően simulnak a művésznő alkotásai a térbe, amely meleg, családias hangulatot sugároz. Gyöngyi meglepetésemre nem egy vásznat tölt meg élettel éppen, hanem hatalmas papírhalmaz fölött görnyed. „Most készítem a szakdolgozatom, a munka és a két gyerek mellett nem igazán marad energiám a festésre” – mondja, miközben leküldi lányát egy kis aprósüteményért.

A komlói Kossuth-akna telepén kezdődött minden, így beszélgetésünk is innen indul.

„A telepen más volt az élet. Nem olyanok voltunk, mint a mai »nejlongyerekek«, akikre ha rátüsszentenek, máris betegek. Jó életem volt úgy kilencéves koromig, utána hatalmas felelősséget tettek a vállamra a szüleim. Még egy cigányasszonynak is sok lett volna” – mondja. Négy testvérére kellett vigyáznia, főznie, takarítania, emiatt nem úgy ment a tanulás, mint kellett volna, ráadásul új környezetbe került, mert elköltöztek, s nehéz volt a beilleszkedés, társai nem fogadták el könnyen.

A tanároknak is szúrta a szemét egyetlen cigányként, a festészet azonban egyre több örömöt adott neki: ha volt anyag, festett, ha nem, akkor a romák adtak neki lehetőséget, hogy fessen a falukra. Nagynénje, Orsós Teréz hatására ismerkedett meg ezekben az években a festés örömével, de a későbbiekben sajnos megromlott a kapcsolatuk. Élete boldog szakasza volt, amikor rajztanárnője kérésére hetedikes korában egy animációs rajzfilmet készített a pécsi Pannónia Filmstúdióban A hét ikerszarvas kígyó címmel, amelyet a cannes-i fesztiválon különdíjjal jutalmaztak. Már ekkor sorra kapta a meghívásokat, nyerte a pályázatokat alkotásaival, annak ellenére, hogy álma ebben az időben még az énekesi pálya. „Ezután ért engem az első nagy csalódás.

A film készítése közben kérdezte a rendező, hogy mit fogok kezdeni a filmért járó sok pénzzel.” A sok pénz helyett azonban egy új bugyit és egy használt cigánylemezt kapott, s aztán csak egyszer nézhette meg a saját filmjét a moziban, a tanára jegyével, az édesanyjának már jegyet kellett váltania. Ezután nyolc évig nem festett, csak nagyon ritkán, azt is magának, s ezek a mai napig fájdalmasak számára. Ráadásul az iskolában is meg kellett vívnia harcait, s ezek az emlékek mélyen a szívébe vésődtek. Ekkoriban halt meg a nagyapja, elutazott a temetésre, természetesen osztályfőnöki engedéllyel. Pár nap múlva, amikor visszatért, matematikaórán elkezdett vele ordítani a tanárnő: Hol voltál, te rohadt, mocskos, büdös cigány?! Gyöngyi hiába mutatta az igazolást, a tanácsi papírt, a tanárnő ki akarta zavarni a teremből, de neki földbe gyökerezett a lába, lehajtotta a fejét, s megszólalni sem tudott a fájdalomtól, hogy így megalázták a társai előtt. „Megdermedve álltam és szinte hallottam a társaim szívdobogását.

A tanár látta, hogy moccanni sem tudok, odajött hozzám, hogy megpofozzon. Akkor nem tudom, mi jött rám, megfogtam és a fejét bevertem a padba. Amíg az igazgatóért szaladt, a társaim kórusban fújták, hogy ne hagyjam magam, hajrá! Egy héten belül kirúgtak.”

Egy tejüzemben kezdett el dolgozni, de édesapja nem szívlelte, állandóan verte s időnként elzavarta otthonról. Ekkor jött az első szerelem, állapotos lett (hiszen nem világosította fel senki), de az apa szülei annyira ellenezték ezt a kapcsolatot, hogy a fiú cserbenhagyta. „A munkahelyem női öltözőjének placcán feküdtem, tehéntej volt az ételem. Amikor fizetést kaptam, apám hazacsalt, levette a pénzt és mehettem, amerre láttam. Hurkás volt a hátam, mert ekkoriban még többet vert, mint előtte, mikor a kilencedik hónapban voltam, kukoricán térdepeltetett.” Miután megszületett a lánya, elkezdett újra iskolába járni, nagyon nehezen, de elvégezte a nyolc általánost. A küzdelmes évek során elfogadta, hogy a körülmények miatt nem tanulhat tovább, muszáj dolgoznia. A véméndi téeszbe állt be, majd Pécsett a vágóhídon vállalt munkát, ahol megismerte későbbi férjét, négy gyermeke apját. Egyévnyi udvarlás után, a zuhogó esőben az utcán kerítettek két tanút, egy németet és egy magyart, és megesküdtek, a férj pedig úgy nevelte Gyöngyi lányát, mintha a sajátja lett volna, és azóta is boldog házasságban élnek.

Érettségi után felsőfokú szakképesítés

„Gyerekeim születése előhozta azt a vágyamat, hogy nagy képeket fessek. Akkor Pogányban laktunk, és a lakás meszelt falára emberméretnél nagyobb anyát festettem, amint gyermekét altatja. Közben a férjemmel együtt nehéz munkákat végeztem a megélhetésért. Amikor saját házunkból ki kellett költözni, a két gyerekkel a szüleim már nem fogadtak be bennünket, így Pécsett feltörtünk egy lakást, hogy fedél legyen a fejünk felett. Az állam intézetbe akarta vinni a gyerekeinket, de hogy ne vegyék el őket, jártam a hivatalokat.” Később kiharcolták, hogy jobb lakást kapjanak, és a festőnő sorsa ekkor fordult jobbra.

Kalányos Gyöngyi művészi pályájára meghatározó élményként hatott az egykori rajztanárnőjével való újabb találkozás: az ő, illetve Kerékgyártó István művészettörténész és Daróczi Ágnes újságíró, népművelő ösztönözésére fordult újra az alkotás felé. Ettől fogva annyit festett, hogy még maga sem hiszi el akkori munkabírását, de páratlan adottsága ellenére festészetéből a mai napig nem tud megélni. Egy-egy festménye olyan, mintha a gyermeke lenne, ezért nagyon nehezen válik meg tőlük, ha ritkán, de lehetősége adódik eladni egy-egy képét, akkor is sokan kihasználják kiszolgáltatott helyzetét. „A gyerekek miatt el kell fogadjam az összeget, akkor is, ha kevesebb, mint amennyit az adott festmény ér, ráadásul nehéz megválni tőlük.”

Miután ismét a festészet felé fordult, gyermekszakkört kezdett vezetni egy pécsi külvárosi intézményben, a Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában és Szakiskolában, pedagógus asszisztensként. Hogy legyen szakképesítése, elvégezte a középiskolát, majd jelentkezett a szekszárdi Illyés Gyula főiskolára, idén nyáron pedig már kézbe vehette felsőfokú szakképesítését mint csecsemő- és kisgyermeknevelő-gondozó. Szakdolgozatához a komlói gyerekkori évek adtak inspirációt: a cigány közösség akkori életét dolgozta fel. „Nem tudom elhinni, hogy megvan a diplomám, most már szakemberként folytathatom a munkám a pécsi 1. számú bölcsődében, amit nagyon szeretek, hiszen imádok gyerekekkel foglalkozni!”

Az elmúlt években – bár a tanulás mellett nem volt oly termékeny – vásznain bibliai témák, mesealakok és a cigányélet folklorisztikus elemei váltogatják egymást. „Az a vágyam, hogy festményeimmel nagyon sok embernek szerezzek örömet, és ne érjen a korábbihoz hasonló csalódás.” Művei élénk színűek, bensőséges hangulatúak, és nemcsak az ő történetét, benyomásait mesélik el könnyedén átemelve őket a mesék csodálatos világába, de a cigányság tradícióiról és történelméről is sokat mondanak. Ha nincs anyagra pénze, örül a farost lemeznek is, de vászonra szeret festeni, és mióta megismerte az olajfestéket, jobban szereti, mint a temperát, mert könnyebb vele dolgozni, és nem olyan matt hatású. Vázlatot csak az utóbbi években készít, ha nagy képről van szó, festékkel, kisebb képeknél ceruzával, de a fejében már egységes, kiforrott a terv, mielőtt hozzálát a festéshez. Üveggel ritkábban dolgozik, bár szereti, mert sokkal titokzatosabb anyag, de sokkal nehezebb is vele alkotni, hiszen mindent fordítva kell csinálni.

„A Romano Kher által szervezett képzőművészeti alkotótáborokat nagyon hasznosnak tartottam, sok ötletet tudtam meríteni művésztársaimtól, ha éppen nem volt ihletem, új technikákat ismertem meg, ezenkívül pedig nagyon jól éreztük magunkat. Számomra azért szűnt meg ez a lehetőség, hiszen gyerekekkel nem mehettem, de nem hagyhattam egyedül otthon sem őket. Sajnálom, ha lesz még tábor, akár egy napra is elmennék!” Roma képzőművész társaival csak ritkán találkozik, de a Pécsen vagy a környéken élő festőkkel azért ha ritkán is, de tartja a kapcsolatot. Véleménye szerint az alkotótáborok az ország minden tájáról összegyűlt embereknek ezért is nagyszerű alkalmak voltak. „Amikor már kezdtem felnőtt lenni és elköltöztem a cigánytelepről, akkor gondolkodtam azon, jó lenne megfesteni mindazt, amit láttam, hogy a következő nemzedék is lássa, hogyan éltünk annak idején, és milyen szép értékei vannak a cigányságnak” – mondja csillogó szemmel, teli hittel, alázattal. „Nagy öröm és egyfajta visszaigazolás is, hogy érdemes folytatnom a festést, ha egy nagyobb kiállításon ott vannak a képeim, mint például az Ernst Múzeum Közös tér című kiállításán tavaly, vagy 2004-ben az Elhallgatott holokauszt című műcsarnokbeli kiállításon. Most is volt egy kis sikerélményem. Miután átvettem a szakképesítésem, nekiláttam egy panorámafestménynek, amelyen megpróbáltam portrét festeni, amiről eddig azt hittem, nem megy. De akinek megmutattam, felismerte a lányomat, és azt mondták, nagyon jól sikerült.”

1994-ben az ő illusztrációival jelent meg Kovalcsik Katalin és Orsós Anna szerkesztette Fata leu paru da/Az aranyhajú lány című olvasókönyve. A magyarországi kiállítások mellett a festményeit Ausztria, Svájc, Franciaország, Bulgária, Olaszország, Csehország tárlatain is megismerhette a közönség. 2005–2006-ban pedig egy vándorkiállítás keretében más európai roma művészekkel állított ki Európa nyolc országában. Pécs és környéke kiállítóhelyeinek természetesen visszatérő vendége, legközelebb a Rácz Aladár Közösségi Házban láthatják legújabb munkáit az érdeklődők.

Küzdelmes életének fájdalmas emlékeit családja szeretete feledtetni tudja vele. Öt gyermeke közül már csak kettő él otthon.

Noémi, aki sorra nyeri a népdalversenyeket és emellett gyerekszínész, Gergő, aki tehetségét hétéves kora óta kamatoztatja a Pécsi Nemzeti Színház Macskafogó és Oliver! című előadásában, és emellett mindketten jól tanulnak, ez az igazi boldogság Gyöngyi számára. Rajtuk kívül két fia van, akik mindketten szépen festenek (Kerékgyártó István szervezésében László fiával most készülnek közös kiállításra), elsőszülött lányának, Gyöngyinek pedig tavaly kisfia született. Jelenleg már valamivel könnyebb az életük, de férje sajnos szívbeteg. „Talán a sorsomnak köszönhetem, hogy ennyire masszív ember vagyok és mindig talpra tudok állni, nem adom fel a reményt. Azt, ami fáj vagy örömet okoz, kifestem magamból, de legszívesebben lefesteném az egész világot.”

Horváth Marianna

Fotó: Váraljai Szandra

Terhes nő

1. Újratalálkozás – magántulajdon

Elhallgatott holokauszt kiállításon szerepelt installáció – részlet. Fotó: Huszti István,

2. Édesanyám halála – Romano Kher Képzőművészeti Közgyűjtemény

3. Cigány család – magántulajdon

a Közös tér című kiállításon szerepelt alkotás. Fotó: Sándor Kata

4. Zöld az erdő, zöld a hegy is – Romano Kher Képzőművészeti Közgyűjtemény

5. ‘56-os sorozat, I. 2007. – magántulajdon