Útinapló Riport

„Ennél csak jobb lehet”
Tizenéves roma fiatalok harca jövőjükért

Néhány hónapon belül megszületik hazánkban az első bírósági döntés a kereset szerint indokolatlanul fogyatékossá minősített roma gyermekek pereiben. Bács-Kiskun az egyik a kilenc megye közül, ahol az országban a legmagasabb a fogyatékossá minősítés aránya*. Így nem véletlen, hogy az elsők között voltak, akiket megkeresett a perek kezdeményezője, Mohácsi Viktória európai parlamenti képviselő. A kecskeméti Nyíri úti Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményt három tanulója is pereli. A tét nem kicsi, egyik diák életében sem. A gyerekek és családjaik túl vannak már jó néhány meghallgatáson, de mindnyájan azt gondolják, hogy érdemes volt belevágni a pereskedésbe, harcba szállni az önbecsülésükért. Van esélyük a nyerésre. A három felperes közül az egyik fiú máris szakiskolában kezdi meg tanulmányait szeptemberben a helyi speciális középiskola kertész szakja helyett.

Az idei nyár egyik legforróbb napján indultunk Kecskemétre. Nekünk és az ügy jogi képviseletét ellátó ügyvédeknek, szakembereknek is nagy segítségére volt a családok felkutatásában Karádi Olga, aki az előző ciklusban a Kecskeméti Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke volt. A három felperes családja a város különböző pontján él.

A Zöldfa utcában már egész kis csapat vár bennünket Horváthék házánál: Melinda néni, a 13 éves Bárdi Bence nagymamája és természetesen a Horváth családból az édesanya és a nyolc gyermek; az édesapa épp fuvarban van. A házban még érezni a friss festék szagát, némi rántott hús illattal keveredve. A kávé, a hideg víz és a „ne menj be a szobába papucsban, mert kimondalak anyunak, de a videós bácsinak lehet” után ültünk le Horváth Attiláné Ritával beszélgetni. Meglepő nyugalommal fogadja az Amaro Drom stábját, a kamerát és a kérdéseimet is (az idei Sziget Fesztiválon ismét résztvevő Amaro Drom szervezésében a Civil Sziget színpadán 2007. augusztus 12-én vasárnap lesz az a kerekasztal-beszélgetés, ahol a Kecskeméten készült rövidfilmet is levetítjük – a szerk.). Elmondja, hogy már 14 éves korától van együtt férjével, szöktetéssel

lettek egymásé. Nyolc gyermeket nevelnek.

„A férjemnek nincs állandó munkája, nálunk akin látszik, hogy cigány, nem veszik fel állandó munkára. Sofőrködik, munkásokat szállít többnyire, napi bérezésben van, én kapom a családit. Ebből élünk.”

Mikor Tibor fiáról kérdezem, aki 15 évesen perben áll volt iskolájával, az édesanya úgy látja, hogy ikergyermekei, Tibor és Róbert semmiben sem különböznek a többitől, akik normál általános iskolába járnak. Ugyanúgy elküldte őket is boltba, rájuk tudta bízni a kisebbeket is. „Az óvodás éveit még a cigánybarakkban töltötte. Harminc-negyven család lakott ott. Mellettünk volt szinte közvetlenül a cigány óvoda és az ehhez tartozó iskola is. Volt ott a közelünkben magyar óvoda és iskola is, és voltak a mi óvodánkban is magyarok, de csak nagyon kevés és a szegényebb fajtából. Tibike három évet járt a cigány óvodába. Mindig is az autók érdekelték, ha kiment játszani, legalább egy a zsebében volt. Nem volt soha beszédes, de ugyanolyan volt, mint a többi gyermekem.”

Horváthék nyolc gyereke közül csak az ikreket, Tibort és Róbertet küldte a tanulási képességeket vizsgáló szakértői bizottság speciális tagozatra. Akkor Rita még nem tudta, hogy ez mivel jár, hogy a gyermekei nem ugyanazt a tananyagot sajátítják majd el, és nem ugyanabban a tempóban, mint a normál általánosban. Éppen ezért nem is tett akkor ez ellen lépéseket. „Ha tisztában lettem volna mindezzel, akkor küzdöttem volna. Nekünk csak abba kellett beleegyeznünk, hogy vizsgálatra küldik őket, de utána nem volt jogunk nemet mondani. Nem is tudtuk, hogy nekünk ehhez hozzá kell járulni, nem világosítottak fel minket, hogy ez az iskola mivel jár, s oda csak a szellemileg visszamaradottak járnak.”

Hatodikban Tibornak lehetősége lett volna normál osztályban folytatni a tanulmányait, ám mégis maradt a „speciálisban”, mivel az ikertestvérét nem engedték volna át. „Tibike is csak negyedikbe járhatott volna a normál általánosba. Nagyon sok volt a lemaradása, megviselte volna a váltás, így azt gondoltuk, hogy majd a középiskolánál jobban odafigyelünk.” Elérkezett a pályaválasztás időszaka, Tibor mindenáron szakiskolába szeretett volna jelentkezni. A pedagógusok ösztönzőnek semmiképp sem mondható hozzáállásáról az édesanya szomorúan mesél: „A gyerekem mindig azt szajkózta, hogy ő autószerelő szeretne lenni. A tanárainak az volt a válasza erre, hogy a speciálisból nem lehet továbbmenni normál iskolába, s jobb lesz Tibikének a speciális iskola szobafestő-mázoló szakán. Persze az csak betanított munkásnak számít, aki ott végez! Én minden gyermekem kezébe szakmát adtam, evvel a fiammal se lesz másképp!” Az édesanya úgy gondolja, hogy ebben a kritikus időszakban éppen jókor jött és óriási segítséget jelentett nekik, hogy Mohácsi Viktória közbenjárására felülvizsgálták a gyermekét, és megállapították, hogy indokolatlanul járt speciális tagozatra. Tájékoztatták őket a jogaikról és ügyvédek segítségével perre vitték ügyüket. „Jó lenne, ha bebizonyosodna az igazunk a bíróságon is, de a legfontosabb nekem az, hogy Tibor szeptembertől a Gáspárban, egy általános szakiskolában kezdi meg a nulladik évfolyamot. Nekünk már ez nagy eredmény, bár ha nem kapok felvilágosítást, hogy van lehetősége a fiamnak normálban továbbtanulni, akkor nem biztos, hogy ez így történik. Így viszont, ha nem is autószerelő, de karosszérialakatos lehet a fiamból.”

Visszakapni az önbecsülést

Megkérdeztük a másik két kecskeméti felperes családját is. A 13 éves Bárdi Bence nagymamája, hivatalos gyámja Kispatakiné Szénási Melinda hét gyermekét és négy unokáját nevelte fel egy városszéli leégett ház melléképületében. Unokája, Bence és legkisebb gyermeke egy osztályba járnak a Nyíri úti iskolába. „A gyermekeim többsége itt tanult, úgy gondolom, jogtalanul. A legidősebb lányomnak is ide kellett járnia és most a város egyik legjobb éttermében főszakács!” Bence nem járt óvodába súlyos asztmája

miatt, és talán ez lehet az oka annak is, hogy most speciálisba jár. A nagyszülő úgy látja jónak, ha az unoka elvégzi a nyolc osztályt és a továbbtanulásnál olyan iskolát választanak, ahol Bence szakmát szerez. A pertől annyit vár, hogy bizonyságot nyerjen: ha unokájának jobb oktatásban lett volna része és az óvodás éveket nem kellett volna nélkülöznie a nem értelmi, hanem szervi problémák miatt, akkor most több, jobb lehetősége lenne.

A harmadik felperes Farkas Istvánné és gyermeke, István jobb körülmények között él ugyan, de kilátásaik semmivel sem jobbak. Megérkezésünkkor csak a legkisebbik gyerek volt otthon, a két nagyobbik fiú nyaralni van, akárcsak Bence. A helyi állat- és növénykert egyik utcafronti épületében laknak, gyönyörű tágas udvar, rengeteg virággal és konyhakerttel. A kis ház nagyon otthonos, a kicsi épp István saját kezűleg készített agyagedényeivel és falfestményeivel díszített szobájában ügyködött a számítógépen. Az édesanya az elmúlt éveket röviden öszszegzi: „Pistikét harmadikos korában tették át ebbe az iskolába. Ő nem akarta, mert úgy gondolta, hogy nem oda való. Én is ezt gondoltam. Addig nagyon nyitott gyerek volt, sok baráttal, csínytevésekkel. Amint elkezdett ebbe az iskolába járni, minden önbizalma elszállt. Eltűntek a barátok és magába fordult. Azt mondogatta, hogy mindenkitől csak azt kapja, hogy ő bolond, de ő tudja, hogy ez nem így van.” István iskolai eredményei kitűnőek, érdekli a számítástechnika, a fotó, a film. Korán, már hétéves korában nagyobb lélegzetű falfestménnyel ajándékozta meg a négytagú családot. Édesanyja szeretné, ha ez irányú képességeit fejleszteni tudná, de az ehhez szükséges anyagi és egyéb feltételek egyelőre nem adottak. Mivel egyedül neveli gyermekeit a nemsokára lebontásra kerülő albérletben, jelenleg a lakhatásuk megoldása a legfontosabb, ezután jöhet István iskoláztatása. De nagyon fontosnak tartja, hogy gyermeke visszakapja önbecsülését, ezért is vállalta a pereskedést, szeretné, hogy gyermeke képességeinek, tudásának és saját elképzelésének megfelelő középiskolát tudjon választani.

Elismerni a hibát

Következő állomásunk az alperes, a Nyíri úti speciális iskola. Zárt ajtók fogadnak. Az igazgatónő, Holló Andrásné nem egykönnyen elérhető, mert vidékre kellene indulnia. Ember tervez, igazgató végez, de mi mindenképp szeretnénk, ha nyilatkozna. Telefonon sikerül beszélnünk, megoldásként azt ajánlja, hogy akkor az iskola előtt hajlandó találkozni. Találkozásunkkor már a megszerzett információk hatása alatt álltam. Éppen ezért a szokásos kérdések mellett, mint továbbtanulási, elhelyezkedési arányok, azt kérdezem az igazgató asszonytól, hogy lát-e összefüggést a romák magas fogyatékossá minősítési aránya és az ehhez kapcsolódó, igen bőséges normatív juttatások között. Kissé zavarban van, de határozottan válaszol: „Nem végeztünk olyan irányú felméréseket, hogy a romák milyen arányban járnak hozzánk, illetve más iskolákba. Ehhez egy átfogó kutatás kellene. Ráadásul az a roma, aki annak vallja magát, mi senkitől nem kérdeztük meg, hogy milyen származású. Vannak hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeink.”

Sajnos a problémához való hozzáállás majd minden iskolában hasonló. Pedagógusként szívesen hallottam volna egy több tízéves gyakorlattal rendelkező pályatársamtól, hogy nálunk sajnos a gyermekek jelentős része roma, van nemzetiségi oktatásunk és az integráció adta lehetőségekkel élve próbálunk változtatni a jelenlegi helyzeten. Kérdésemre, hogy milyen életesélyei vannak egy itt végzett diáknak, Holló Andrásné elmondta, hogy a továbbtanulási arányaikkal nincs gond, csak a lemorzsolódás 80 százalékos! „Ez leginkább annak is köszönhető, hogy a gyerekek nem elég szorgalmasak és a szülők sem tudják biztosítani a szükséges feltételeket, mint a különóra, illetve a nyugodt, tanulásra alkalmas környezet.” Az iskola és az ott dolgozó pedagógusok felelősségét viszont nem tartotta számottevőnek, elfeledve, hogy egy gyermek 14 éves koráig életének minimum egyharmadát közöttük, tőlük tanulva tölti el. Ráadásul a három felperesből kettőnél egyértelműen kiderül, hogy szabadidejükben is fejlesztik készségeiket, sőt van saját „gyerekszobájuk”, íróasztaluk, még számítógépük is! Tibornak hatodikos korában lehetősége lett volna integrált oktatásra, ám az igazgatónő véleménye szerint ez akkor még nem volt megvalósítható, így a gyerek a legjobb helyen volt az intézményükben. „Az integráció térhódítása hazánkban még csak egy-két éves múltra tekint vissza. Így az

ehhez szükséges feltételek kialakítása is még folyamatban van. Ezért is gondolom úgy, hogy a felperes tanulók a számukra megfelelő oktatásban részesülnek.” A folyamatban lévő per kapcsán még egy dolgot kíván megjegyezni, azt, hogy a felperes gyerekek viselkedése nagyon megváltozott, túl magabiztosak lettek, mióta valaki áll mögöttük, s ez a viselkedés nehezíti a munkájukat. A per várható eredményéről így nyilatkozott: „Ez egy jogi helyzet mérlegelése, hogy jogosan jártak-e ide a gyerekek vagy sem. Én azt gondolom, hogy igen. Éppen ezért csalódnék magunkban, ha megnyernék a pert.”

Törvénykövető magatartásra szorítani

Itt véget is érhetne riportunk, de fontosnak tartottuk megkeresni Mohácsi Viktóriát, akinek a kecskeméti perekben is fontos szerepe van. Az európai parlamenti képviselő összesen tizenkét próbapert indított az országban, hogy törvénykövető magatartásra szorítsa a fogyatékossá nyilvánítás folyamán eljáró szereplőket.

A képviselő asszony úgy gondolja, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a régi nevén kisegítő, ma speciális osztályokban nem szőke, kékszemű gyerekek ülnek. A problémát már az Oktatási Minisztérium Hátrányos Helyzetű és Roma Gyermekek Integrációjáért Felelős Miniszteri Biztosi Hivatalban,

kutatások keretében is feltárták. Szerinte nem is a feltárással vannak gondok, inkább azzal, hogy ezt a problémát nagyon kevesen kezelik a helyén. Európában ugyan elöl járunk a jogszabályok és az ehhez kapcsolódó pénzbeni ellátások területén, de nálunk sem jobb a helyzet, mint máshol. „Inkább a hozzáállással vannak gondok. Mindenki, a romák nagy része is, azt gondolja, hogy szörnyű helyzetben vagyunk, és hogy ebből lehetetlen kikerülni. A többségiek azt is gondolják, hogy jó volt eddig a roma gyerekeknek ott, ahol vannak, maradjanak ezután is a helyükön. Mi pont ezen akarunk változtatni. Készítettünk 2002 decemberében egy közvélemény-kutatást (Tárki – a szerk.), hogy mennyire elfogadó a magyar társadalom az integrált oktatási formákkal kapcsolatban. A kérdés az volt, hogy ültetnéd-e a gyereked egy nemzetiségi, más státusú vagy más képességű gyerek mellé az iskolapadban. A válaszadók 48%-a támogató választ adott. Viszont, ha roma gyerekre kérdeztünk konkrétan, akkor 94% elutasító volt. Az oktatási bizottság tagjától a matematika tanárig mindenki a társadalom részét alkotja, így nem csoda, hogy sokan

elutasítóak. Sőt azon sem csodálkoznék, ha a középosztályosodó roma szülő is ezt mondaná, mert azzal ő is tisztában van, hogy ahol szegregáció van, ott az oktatás minősége is sokkal rosszabb.”

Az önkormányzatok reakcióival sem elégedett az európai parlamenti képviselő: „Sokszor ingadoznak a szülők is, az önkormányzatok fenyegetik őket, hogy a szociális támogatásokat megvonják, persze ezt nem tehetik meg. Erkölcstelen módszernek tartom a kiszolgáltatott emberek ilyen eszközzel való megfélemlítését.” Véleménye szerint a roma vezetők hozzáállása sem megfelelő. Az Utolsó Padból kormányprogram indulásakor az akkor még miniszteri biztos Mohácsi tárgyalt az OCÖ akkori és egyben jelenlegi vezetőjével, Kolompár Orbánnal. „Azt mondta nekem, hogy ő nyilvánosan soha nem fog támadni, de neki az a véleménye, hogy a roma gyerekeknek sokkal jobb, ha együtt tanulhatnak. Ezek után már csak az a kérdésem, hogy miért nincs a mintegy nyolcszázezer roma között orvos, ügyvéd és olyan szakember, akinek módjában áll a változtatás. Vagy elfogadjuk a nácizmus ideológiáját, mely szerint mi genetikailag rosszabbak vagyunk?”

Idén május végén konferenciát szerveztek a cigány kisebbségi önkormányzatoknak. A megjelent, 2006 októberében újonnan választott 21 képviselőtől megkérdezték, hogy milyen szegregációs oktatási gyakorlattal találkoznak a munkájuk során. „Sokan azt sem tudták, hogy mi a szegregáció. Mi-

után elmondtuk, azt válaszolták, hogy náluk van olyan iskola, ahol szinte csak roma gyerek tanul, de szegregáció az nincs.”

Mohácsi Viktória más roma politikussal is próbált együttműködni, a Horváth Aladár vezette Roma Polgárjogi Alapítványt (RPA) bízták meg az ügyek képviseletével, de sajnos ez meghiúsult. „Az RPA ügyvédei azt mondták, hogy mivel a gyerekek között van egy olyan, aki nem vallja magát romának, ezért nem lehet diszkriminációra hivatkozva pereskedni. Mi pedig kizárólag erre hivatkozva adtuk be a kereseteket. Szerintem teljesen mindegy, hogy milyen a bőre színe a gyereknek, ha diszkriminálják. A vitánk vége az lett, hogy megszakítottuk az együttműködést, Horváth Aladár is azon a véleményen van, hogy itt nincs diszkrimináció.”

A jogszabályi változások ma már azt is lehetővé teszik, hogy civilszervezetek képviseljék közösségek érdekeit. Mohácsi elmondta, hogy tudatosan került be az új paszszus az esélyegyenlőségi törvénybe, hiszen számítottak arra, hogy a jogszabály ellenére nem lesz eredmény ebben az ügyben a civilek munkája nélkül. Így lehetséges az is, hogy az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvánnyal (EHHGYA) együttműködésben végzik jogvédő, jogérvényesítő munkájukat az indokolatlanul fogyatékossá minősítések és a szegregált oktatási formák megszüntetése érdekében. A képviselő úgy gondolja, hogy a peres eljárások eredményének is betudható, hogy Hódmezővásárhely azonnal bezáratta a cigányiskoláit, illetőleg sikerült peren kívül megegyezni a nyíregyházi Guszevben működő iskola vezetőségével, hogy szeptembertől nem nyitja meg kapuit. További eredménynek látja, hogy mintegy 1500-zal csökkent az eddigi fogyatékossá minősített gyermekek száma az idei évben. Kecskeméten például mindössze három gyermeket utaltak speciális iskolába – egyik sem roma. Aggasztónak tartja viszont, hogy a szintén magas normatívával rendelkező, sajátos nevelési igényű (diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás stb.) gyermekek száma ugyanennyivel nőtt. „Örülünk a nagy arányú csökkenésnek, viszont bennem van a félelem, hogy a roma gyermekek átkerültek ebbe a kategóriába. Kíváncsian várom az erre vonatkozó információkat.”

Erős Emese

* Közoktatás – Statisztikai Kézikönyv, OM 2004.

Horváth Attiláné

Farkas Istvánné

Fotók: Amaro Drom