Úttalan utakon Visszaemlékezés

A Z 5742-es fogoly
Karl Stojka (1931–2003)

Karl Stojka 1931. április 20-án született az ausztriai Wampersdorfban, katolikus roma családban. Öt testvére volt. Stojkáék már több mint 300 éve Ausztriában éltek, és lócsiszárként echós szekereikkel keresztül-kasul bejárták az országot.

Ausztria 1938-as német bekebelezése (az Anschluss) után a zsidók és a cigányok (szintók és romák) azonnal törvényen kívülivé váltak. 1939-től tilos volt a lakhelyüket vagy tartózkodási helyüket elhagyni. Így ragadt a család Bécsben, ahol az édesapa gyári munkásként próbálta eltartani őket, a gyerekek pedig 1943-ig itt jártak iskolába.

A nácik egyre több szintót és romát deportáltak; 1941 végén Karl édesapját is elvitték; előbb Dachauba, majd Mauthausenbe, ott is halt meg. Egyik testvérét, Katit, 1942-ben hurcolták el a burgenlandi Lackenbach koncentrációs táborába.

Karl tizenkét éves volt, amikor az iskolában letartóztatták, és édesanyjával, testvéreivel együtt előbb az auschwitz-birkenaui, majd a buchenwaldi, végül a flossenbürgi koncentrációs táborba deportálták. Túlélte a halálmeneteket, 1945 áprilisában amerikai csapatok szabadították fel.

A háború után Karl Stojka Bécsben telepedett le, ahol sikeres szőnyegkereskedő lett. Bejárta egész Európát és az Egyesült Államokat; 2003-ban halt meg Bécsben.

Festeni csak 1985-ben kezdett. Festészetével mutatta meg a külvilágnak a roma kultúrát és életmódot, ennek segítségével próbálta kifejezni és feldolgozni a koncentrációs táborokban megtapasztalt szenvedést, üldöztetést, életének történetét. Több mint nyolcvan képet festett, melyek európai, japán és amerikai kiállításokon is szerepeltek. Nagyon sokszor jelent meg fiatalok között, hogy az események tanújaként, „élő lelkiismeretként” járuljon hozzá ahhoz, hogy ilyesmi ne történhessen meg még egyszer. Ezt szinte küldetésének tekintette. Jól érzékelhető ez az 1994-ben Otthon a világban címmel megjelent önéletrajzi írásában is, amelyben lakókocsis gyerekkoráról, a koncentrációs táborokban töltött ifjúságáról, a háború utáni Ausztriában és későbbi utazásai alatt szerzett tapasztalatairól mesél.

Részletek Karl Stojka önéletrajzi írásából

Az édesapjáról

1942-ben négy Gestapo-tiszt jött apánkért. Mi, gyerekek nagyon sírtunk, anyánk sietve összepakolt még neki néhány dolgot. Emlékszem, apámon világos pepita felöltő volt. Először Dachauba került, majd átszállították a bécsi tartományi bíróságra, ahol meglátogathattuk. Apám a beszélőben állt; a rácsok annyira sűrűn voltak egymás mellett, hogy alig láttam őt. Örömmel üdvözölt minket, de a csókja helyett csak a hideg vasat éreztem az ajkamon. Alig néhány szót válthattunk egymással, máris vége volt a beszélőnek; anyám, a nagymama és mi, gyerekek is sírtunk. Két hónappal később Mauthausenből kaptunk tőle levelet, nagyon reménykedett abban, hogy nemsokára újra láthatjuk egymást. Tizennégy nap múlva aztán csomag érkezett a pepita felöltőjével, halálának okával („szívgyengeség”) és egy kis dobozzal, tele hamuval és csontokkal. Ez volt minden, ami megmaradt az én harminckét éves apámból.

A lackenbachi táborról

A lackenbachi cigánytábort 1940 novemberében létesítették. Minket, cigányokat 1940-től 1945-ig bántalmaztak, üldöztek – és még ötven év múltán is szenvedünk ettől. Kati húgom, Lulo bácsikám, Mala néném a gyerekeivel és még megannyi rokonom hullatta a könnyeit, nyomorgott, szenvedett az éhségtől és a verésektől. E kis osztrák falu mezői és fái alatt – a neve kitörölhetetlenül bevésődött a történelembe – sok roma és szintó van eltemetve.

Bécsből Auschwitzba

1943 márciusában elfogták anyámat és az otthon levő testvéreimet. Én éppen iskolában voltam, így értem négy vagy öt SS-legény jött az osztályterembe. Minden tanulónak fel kellett állnia és a náci köszöntéssel (Heil Hitler) üdvözölni őket. Én is így tettem. Fischer tanárnő intett, hogy leülhetünk, majd engem magához szólított.

Az SS-ek elvittek; hazavittek, ahol már nemcsak SS-legények, de a Gestapo is várt. Anyám ezt mondta nekem: hála Istennek, hogy itt vagy. Aztán egy teherautóra kellett felszállnunk, így hagytuk el otthonunkat, a bécsi Paletzgasse 42-t. A rossauerländei rendőrségi fogdába szállítottak minket, ahol a cellákban és a folyosókon cigányok százai voltak. Két vagy három nap múlva vonatra kellett szállnunk, amivel aztán Auschwitz-Birkenauba mentünk.

Auschwitz-Birkenau

1943. június/július. Egy hozzátartozómmal a tízes blokkban voltam, amikor anyám Hansi öcsémet vérmérgezéssel a gyengélkedőbe vitte. Kevés reménye volt, hogy a gyerekét élve viszontláthatja. Hansihoz rohantam és megpróbáltam őt visszahozni, mert a gyengélkedőt a foglyok csak egyetlen úton hagyhatták el, a kéményen keresztül. De a következő napon az öcsém odajött hozzánk, és anyánknak egy álmáról beszélt: egy szép fehér hölgy csodálatos meleggel töltötte el a testét és meggyógyította. Anyám az égre nézett, ahová a krematórium füstje szállt, és hálát adott Istennek és Szűz Máriának.

A gyengélkedő nem a gyógyulást szolgálta; a haldoklók helye volt; a foglyok csak a krematórium előszobájának hívták.

Ossi

Auschwitz-Birkenauban a tetoválás után a cigánytáborba kerültünk. Ossi öcsém hatéves volt. Alig volt mit enni, az is főleg répa volt. Egy nap Ossi elkapta a flekktífuszt és a gyengélkedőbe került, ott azonban nem volt orvosi ellátás, és Ossi meghalt – az éhségtől is. Nem volt bűnöző, csak egy egyszerű cigány kisfiú.

(Fordította: Gróf Ágnes)