Útkereszteződés Interjú

Színesben álmodni
Beszélgetés Gabi Jimenez francia képzőművésszel

Néhány héttel az 52. Velencei Biennálé és az első Roma Pavilon megnyitója után találkoztam Gabi Jimenezzel, a kiállítás francia résztvevőjével. Jó negyven perc vonatozás után érkezem Pontoise-ba, ahol az ADVOG (Association Départementale Voyageurs-Gadjé – Utazók és gádzsók területi alapítványa) székházában adott randevút a spanyol nevű francia roma festőművész. Ő Párizstól még távolabb él vidéki házában feleségével és két gyermekével, Anna-Milagrosszal és Marina-Bahiával. Anna most is vele van, láthatóan imádják egymást a gyönyörű, hosszú szőke hajú kislánnyal. A helyszín egyszerű, kellemes, és bármerre nézek, Jimenez-logók, reprodukciók köszönnek rám virító színáradattal. Gabi láthatóan otthonosan érzi magát. Közvetlen és mosolygós, sokat nevet. Rövid idő alatt felfogja a körülötte lévő dolgokat, gyorsan is beszél, hamar megért. Látom, ahogyan ezerrel forog az agya, vibrál a tekintete. Irigylem az aktivitását. Azt mondja, nincsen lusta ember, csak olyan, akinek több időre van szüksége feltöltődni, aztán robban, és egy félóra alatt kifejezi, megvalósítja, kihozza magából azt, amin a másik minden percében dolgozik hónapok óta. Igazi mai ember… Egy hétköznapi roma művész.

Velence miatt a jókedv?

Nagyszerű dolog a Roma Pavilon, történelmet írtunk a létrehozásával! Igazi elismerés, hogy megvalósult, és szimbolikus jelentéssel is bír, hiszen átléptünk vele egy határt, amely eddig zárva volt előttünk, túlléptük egy korlátunkat. Megcsináltuk a saját kiállításunkat Velencében, ha már az országaink nem építettek be az övékbe. Ugyanakkor ez csak egy első lépés. Annak csodálatos, de a jövőben meg kell erősíteni, hogy minél nagyobb volumenű lehessen, hogy minél tökéletesebbé váljon.

Hogyan esett önre a választás Franciaországból?

Junghaus Tímea, a kurátor és az OSI (Open Society Institute – Nyitott Társadalom Intézet) szervezőbizottsága keresett meg, a kiállításra kerülő képeket is ők válogatták aztán. Itt kell megjegyeznem, hogy nagyon profinak találom a szervezést. Hatalmas bizalom és összetartás volt a művészek és a szervezők között ebben a projektben.

És milyen volt az alkotók kapcsolata?

Ha rivalizálásra gondol, az eszünkbe sem jutott. Talán azért sem, mert távol álltunk az olyan helyzetektől, ahol egyikünk-másikunk kiemeltebb szerepet kapott volna, vagy akárcsak a szikrája is felmerült volna ennek a lehetőségnek. Hiszen nem is vagyunk konkurensek. Teljesen különböző művészi nyelvet használunk. Sokkal inkább volt szó egymás kiegészítéséről. Egészséges kapcsolat volt köztünk, és egyfajta szövetség is, egy közös cél érdekében, ami a művészetünk átadása az embereknek. Mindenekelőtt a művészetet hangsúlyozom, és csak azután a romaságot! Jó lenne, ha ezt végre mindenki megértené. Nem érdemlünk és nem is kívánunk megkülönböztetett figyelmet, csak elfogadást, érdeklődést, jelenlétet – ugyanolyan mértékben, mint akárki más.

Adódott gondja a meg nem értettségből esetleg?

Hát, voltak olyan újságírók, akik bosszantottak… Az volt az érzésem, hogy a média következetesen meg kíván fosztani valamitől, csapdába ejteni a kérdéseikkel, szánalmas egzotikummá tenni. Mintha csak politikai követelés lenne ez a mechanizmus. Pedig egyáltalán nincs szó politikai üzenetről. Művészi, emberi kifejezésről van szó. Egyéni látásmódokról. Csak azután származásról, kollektív múltról, minden másról… Ugyanakkor a sajtómegnyitón jelenlévő rengeteg ember, a kultúra és a közélet szereplői, politikusok, maga Soros György jelenléte is arra enged következtetni, hogy van érdeklődés, és ez büszkeséggel tölt el, ez nagyon jó!

Kapott azóta visszajelzéseket?

Tudja, Franciaországban a tendencia a romákkal kapcsolatban az, hogy csökkenteni kívánják a karavánokat, limitálni a lakókocsis táborozókat, mert társadalmi problémát jelentenek. Nem ismerik el, hogy van kultúránk, művészetünk, értelmiségünk. Nincs tér számunkra. Ezért már megszoktam, hogy bár sokan ismernek egy bizonyos körön belül itt is, nemzetközi szinten mindig több visszaigazolást kapok. Erre számítok Velencével kapcsolatban is.

Úgy gondolom, a biennálén való részvétel jelentős egy művész életében. Véleménye szerint megnyílnak majd ezáltal bizonyos kapuk ön előtt?

Én nem keresem az alkalmakat, hogy híresebb legyek, nem vágyom erre. Megvan a magam jól berendezett élete. Először is dolgozom, szociális területen, aztán gitározom, szólóban és egy bandával is fellépek. A festés, az alkotás pedig szívügy – amihez meg kell teremteni a feltételeket. Emellett más utakat is követek. Logókat készítek, cégeknek tervezek arculatot.

A Roma Pavilon logója is az ön nevéhez fűződik.

A kis lakókocsi-emblémával kapcsolatosan van egy ötletem, amit tervnek is nevezhetek. Szeretném „bevinni a lakókocsikat a házakba”. Egyfajta „otthon az otthonban” elmélet. A tárgy szimbólummá válna, emlékeztető jelzésként utalna arra, hogy együtt élünk mi, romák a nem romákkal. Ez a gondolat első szintje, a másodikon maga az ember a főszereplő, vagyis a karavánok ruhákon való megjelentetése történne meg.

Az egykori Hundertwasser-teóriára emlékeztet ez az elv. Az öt „bőr”, úgymint (visszafelé haladva) a Föld, a társadalom, a ház, a ruházat és a test bőre… Érdekes, hogy ismeretlenül is egyet gondolt a huszadik századi osztrák művésszel.

Úgy gondolom, hogy a bőrünkkel érintkező élmény az együttélés tökéletes megvalósulása. És az emberiség együtt él, hangsúlyozni kell, hogy mindannyian egy térben mozgunk. És mindannyian utazók is vagyunk, hiszen a Föld forog! Számomra ez egy progresszív ötlet: az emberekbe költöztetni magunkat, feloldani a különbségeket, keveredni… A jövő világa mesztic! Én akár még női fehérneműkön is szívesen látnám a kis lakókocsi-logókat. A dolog lényege tehát, hogy ha a világ nem jön felénk, nekünk kell megtenni az első lépést, különben semmi sem fog változni. El kell indulnunk felé. Közelítenünk kell, ha látni akarunk egy változó jövőt.

Milyen ez a jövő?

A holnap világa egy kevert világ. Ha ezt nem fogadjuk el, legyünk cigányok vagy akármilyen más származásúak, akkor a saját jövőnk ellen dolgozunk! Nagyon fontos ezt tudatosítanunk a gyerekeinkben. Hiszen valójában az övéké a világ, a jövő teljességében. Szívesen tanítanék ezért, csinálnék egy kis műhelyt a kicsiknek. Tudja, amikor Budapesten a nyolcadik kerületben járva láttam a romák szomorú, élettelen tekintetét és a srácok csillogó szemét, akkor is ez jutott eszembe. Olyan szívesen elhoztam volna őket, hogy kimozduljanak, hogy lássanak mást is, mint ami ott zajlik körülöttük. Hogy kinyíljanak! Hiszen minden nép, közösség jövője a gyerekeiben van – viszont a felnőttek dolga erre gondolni, és ezért tudatosan cselekedni! Egy kisgyerekben ugyanis még nem fejlődött ki az identitás a maga egészében, az folyamatosan alakul az idővel. És a társadalmi hatások miatt olykor bűnösnek is érezheti magát, rossz lelkiismeretet, negatív érzelmeket társíthat a származásához – ha nincs mögötte biztos családi háttér, megfelelő terelgetés. Nekem ebben szerencsém volt.

Milyen volt Gabi Jimenez, a kisfiú?

Mindig rajzolt. És gitározott. Különben ez van ma is! A flamencóra igen érzékeny családban nőttem fel. Tudja, a flamenco egy életérzés, egy attitűd. Sokkal több a táncnál, a gitárnál, az éneklésnél. Abba is beleköltözik, ahogyan az ember mozog, gesztikulál, beszél, él, eszik! Biztosan ezért is voltam fogékony a művészetekre. Zenére, könyvekre, képekre, szavakra. Csak néztem olykor a korombeli kölyköket, akik csépelték egymást, verekedtek. Nem is értettem, miért csinálják. Megvolt a magam kis univerzuma, amibe ez nem fért bele, amiben ez érdektelen volt. Én inkább azzal foglalkoztam, arra vágytam, hogy leképezzem a világot. Megfoghatóvá tegyem egy rajzlapon. Kifejezzem önmagam. Az élményeimet, a benyomásaimat. Ez a törekvés akkor robbant igazán, amikor meg tudtam magamban fogalmazni, hogy nem tetszeni akarok, nincs kedvem szépet alkotni. Elavultnak tartok minden esztétikai törekvést. Sőt, manipulációnak! A túldíszítés agyonmagyarázás, valahol demagógia. Én nem akarok az agyakba táplálni semmit, nem akarom eldönteni, mit gondoljon a néző. Mindenkiben a saját érzékei által keltett hatást, értelmet nyeri el a látvány. Számomra ez a modern.

Ez a művészi üzenete? A több kevesebb?

Véleményem szerint messzebbre menni a művészetben, érzelmi, intellektuális rétegeken túljutni, az inkább egyszerűsítést jelent.

Ön szerint más mai alkotók nem így látják?

Azt gondolom, hogy a roma képzőművészet globális önmagában megakadt egy ponton, és bizonyos szempontból mindenki csak sír, kizárólag keserű, amit mutatnak. Véleményem szerint ez a kezdet. Onnan indul minden, hogy megmutatjuk, mi volt, mi történt velünk, és mi van. De aztán tovább kell lépni. Pozitív jövő csak akkor vár ránk, ha vágyunk rá, könyörgöm! És itt jön a naprakészség. Én is megmutatom a nyomort, a szenvedést, akár a halált is, mindez ott van az elsőre olyan „jó benyomást” keltő képekben! A negatív súlylyal ránk nehezedő élményeket is színesben festem meg. A színek velünk élnek ugyanis. A legtöbben színesben álmodunk, színekkel mesélünk történeteket. És akkor a szenvedés valahol itt találkozik az örömmel. Mert az élet nem csak rossz vagy csak jó. Nincs fekete vagy fehér. Színek vannak. Tudja, Velencében is ezért éreztem magam kissé különcnek… Ez a pavilon a reményé. És az én karavánjaim ablakai mindig színesek.

Szereti a rendet?

A rendezett rendetlenséget! Ami az enyém, aminek a káoszán átlátok. De fontosak számomra a tárgyaim, és legfőképp, hogy legyen szabad tér a házban. Különben mindenbe beleütközöm! Az is tévedés, hogy nincs struktúra az utazó emberek életében. Ha belép valaki egy lakókocsiba, ott mindennek megvan a helye! Állandóság és rend a mély családi kapcsolatokban, és a személyes tárgyakhoz való viszonyban. A mikrokörnyezetben nem cserélődnek a dolgok. Ami változik, az a külvilág, az út!

Az utazó szabadságérzetét a gyerekeibe is beleneveli?

Szeretem a spontaneitást, és nálunk a szülő-gyerek viszony nem véresen komoly. Egyfajta közösségi életet élünk. Mindig adunk egy tál ételt például azoknak, akiknek nincs… Ilyen szellemben nőnek a lányaim. A pénz jó dolog: arra, hogy elköltsük! Hogy éljünk, hogy jól érezzük magunkat.

És a művészetét is átörökítené?

Erősen fejlődik bennük nélkülem is a kifejezőkészség. Egyelőre hagyom őket szabadon keresgélni, aztán majd kialakul az irány.

Önnek voltak mesterei, példaképei?

Nem tanított senki festeni. Kedvenceim vannak, mint Van Gogh, Picasso vagy Miro. De ezek ma már klasszikusnak számítanak. Különben nem vagyok egy rajongó, csodáló típus. Nem nagyon nézem, a maiak közül ki mit csinál. A saját dolgaimra koncentrálok!

Mi az az erő, ami hajtja?

Az aktivitásom a szabadságból ered, ami ott van a génjeinkben! Igen, talán ettől tudok minden reggel optimistán felkelni. Mindenkinek meg kéne tudnia, hogy mindannyiunkban benne van ez! Mi a családommal szimbiózisban élünk a bolygóval. Ezért vagyok lelkes a szociális munkámban is – amit nem kizárólag romák közt folytatok. Harsogom a fiataloknak, hogy „kötelezd el magad a világ jövőjéért!” Aztán meg van egy furgonom, amivel kirándulni járunk. Felfedezzük a vidéket. De nem szeretünk sokáig bóklászni, tanyázni egy helyen, sokkal inkább élvezzük az utazást a megérkezéseknél. Menni ide is, oda is, ez az igazi!

Horváth Barbara

Fotó: Nihad Nino Pušija