Útvonal Tudósítás

Bizarr Édenkert Velencében

Paradise Lost – Első Roma Pavilon
52. Kortárs Velencei Képzőművészeti Biennále
Palazzo Pisani S. Marina (piano nobile)
Venezia Cannaregio 6103, Calle delle Erbe
www.romapavilion.org
Megtekinthető: 2007. június 6.–november 21.
Keddtől vasárnapig 10.00-18.00

A Rialto-híd és a Piazza San Marco között kanyargó utcácskák sodró turistatömegén keresztül jutunk a San Giovanni e Paolo templomtól elnevezett térre, ahonnét már csak néhány lépés a Palazzo Pisani Santa Marina, az a kis palota, ahol június 10-én megnyílt az Elveszett Paradicsom a látogatók előtt. A Magyarországról indult és elsősorban Junghaus Tímea művészettörténész – a kiállítás kurátora – nevéhez fűződő törekvés először sokkolta a szigorú hagyományokat őrző biennálé szervezőit. Majd az érvek, a támogatók és a művészeti érték erejével szemben megadták magukat. Mivel azonban a hetvenhét ország pavilonjainak helyt adó liget, a Giardini nem képes bővülni, a belváros különböző pontjain kaptak helyszínt az új kiállítók. A világ legnagyobb kisebbsége nem fér az országok zászlaja alá – gondolhatjuk így is. Meg úgy is, hogy lassan felnőttkorba ér a cigányság, kiválik és önállósul – ezen a téren is. Érdemben vagyunk jelen most itt, számolni kell velünk. Már nem a bőszoknyás cigánylány ősrégi képe a „szellemi esszenciánk”. Ellenkezőleg!

A mában élünk – rímelve a biennálé jelmondatára: „Az érzékekkel gondolkozni, a szellemmel érzékelni – művészet jelen időben.”

A vízszag, a sokféle ember, az ajándékboltok tarka kínálata és a déli hőség bódulatában magyar szót hallani kellemesen otthonos érzetet ad. Megérkeztünk. Barátságos kis házzá szelídült mára az egykori palota. Ez itt a Roma pavilon, a neves és nagy múltra viszszatekintő itáliai összművészeti fesztivál történetében világpremiernek számító esemény, amely nyolc ország tizenhat roma alkotóját vonultatja fel. Hirtelen múlt é s jövő, történelem és utópia képzeletbeli birodalmába repít egy időgépringlispíl, ahogy felérek a lépcsőkön a kiállítóterembe. És sodor, ahogyan egyik alkotásról a másikra vetem a pillantásom. Kapkodom a fejem, felkavaró benyomások érnek, nincs idő megpihenni…

Ki festette azokat a nőiséget ontó Frida Kahlo-parafrázisokat? Kiba Lumberg finn művésznő. Fekete pillangó installációja, a széttárt szárnyú denevérre is emlékeztető sötét, bársonyos anyagú szoknya a falon, rács mögött elhelyezve, kések szúrásának tüzében vad és lehengerlő. (Azonos című regényéből márciusi számunkban részletet közöltünk; a vele készített beszélgetéssel együtt megtalálható a honlapunkon: www.amarodrom.hu.)

Majd újra a képeit nézve hihetetlen sebezhetőséget, érzékenységet tár fel magából. Igazi nő.

A gyengébb nemnél maradva, a fiatal román Mihaela Cimpeanu földhözragadtságunkra emlékeztető hatalmas faszárny szobra által kiváltott keserűségemmel megyek át Omara termébe – merthogy mindenkinek van saját, különálló fehér szobája. Így mentesülünk minden zavaró körülménytől, nincs figyelemelvonás, csak ingerszegény falak. Oláh Mara terme mégis inkább kék. Festményei a kék minden árnyalatával vágnak fejbe úgy, hogy az nem fáj, és ez a hatás a művészet egyik lényeges pontja. A tablók naivak, meseszerűek a rajtuk lévő szövegekkel, melyek angol fordítása fehér papírra nyomtatva lóg alattuk. Sajátos képregényvilágban mozognak, és bizonyítékai egy kifogyhatatlan témának: a gyerekkor keserédességének, amely pszichológiai sémából táplálkozik. Sok jelenlévő alkotó – egyéni megvilágításban, a lélek legmélyebb zugainak nyelvezetével megfogalmazva – ábrázol kirekesztettséget és gúnyt, tragikomikussá fakult hétköznapokban megélt sorsokat, álmokat és álmatlan éjszakákat…

Anyám köténye a címe Jenő André Raatzsch kevert formanyelvű alkotásának. Ha valakinek új lenne a pesti képzőn tavaly végzett ifjú művész mixed mediája mint kifejezőeszköz, az talál egyszerű digital prin-tet a szerb-amerikai Dusan Ristic vetítőjé-

ből… A pontosítás végett: előbbi egyfajta eszköztárötvözést takar, anyagmélanzsot, ha tetszik, utóbbi végeredménye pedig bizonyos szempontból megegyezik a diavetítés nyújtotta látvánnyal.

De jelen van a jó öreg videó is. Folyamatosan játsszák az első és egyben legnagyobb teremben a pavilon talán legifjabb alkotópárosának dokumentumfilmjét, Szirmai Norbert és Révész János 2002-es Jobb a Fradi című opusát – angol feliratozással, természetesen. A betérő külföldiek letelepednek pár percre a vászon elé, majd folytatják a nézelődést. Azt gondolom, esélye sincs a lényeg kihámozására annak, aki még sosem járt a kilencedik kerületben… Direkt ez a média ebben a környezetben. Itt ahol láthatóvá tesznek olyan gondolati síkokat, lelki barázdákat, amelyek számomra egyedül a zenében valósulnak meg. Felfoghatatlan a művészet ereje…

Tovább haladva Nihad Nino Pusija, a szarajevói születésű fotós legegyszerűbb fényképei mellett találhatók a kiállítás legbizarrabb kollázsai, a brit Delaine LeBas alkotásai. Mint azt a művésznő májusi lapszámunkban megjelent interjúban kifejtette, bármiből képes műalkotást létrehozni (a beszélgetés szintén olvasható weboldalunkon). És valóban: van itt minden. A 16. századi palazzo padlásán egy-egy sarokban úgy találhatjuk meg a variált eszközrendszerű műveket, mint egy-egy káoszkupacot. Játékszerek, fényképek, dobozok és zsinórok keverednek itt a legkülönfélébb élethelyzetekből vett tárgyakkal: újságokkal, hímzésekkel, rajzokkal, álarccal és csörgődobbal. Az ősnői őrület anyagból leképezett halmazait nézve olyan szavak buknak felszínre, mint a vudubaba, a fétis és a perverzió… Megmagyarázhatatlan asszociációk ezek, amelyek csupán fuldoklanak a francia nevű angol cigánylány elmeszüleményei által keltett zavarban. És akkor felfedezem, hogy a hölgy férje, Damien LeBas is jelen van emberarcú térképrajzaival, melyek azonban mosolyogtatóan idealisztikusak.

A szigetországból érkezett harmadik alkotó, Daniel Baker. Ő tükörre fröcsköl, fúj, pingál, rajzol, fest, ír. A román Marian Petre pedig fából és fémből készít olyan tárgyakat, melyeket elhelyeznék a lakásomban is. Utóbbihoz hasonlóan szimpatikus festményei vannak a francia Gabi Jimeneznek (vele készült interjúnkat lapunk 37. oldalán olvashatják). De van még itt Barbi-baba fejű, willendorfi Vénusz testű kisplasztika Kállai Andrástól, és megtaláljuk a Péli-iskola méltó követőjének mitologikus elemekkel átszőtt nagyszabású tablóit is. Szentandrássy István műveit egy antik bútorokkal berendezett, sötét tapétával bevont falú helyiségben – ez az egyetlen ilyen – állították ki.

Megpihenek kicsit, és mélyet lélegzem. Ezek lennénk mi – ma. Kézzelfoghatóan megmintázva, közszemlére téve, egy világesemény keretébe foglalva. Ugyan mindegyikünkben van valami megfoghatatlan közös jegy, mégis elsősorban egyének vagyunk – és csak ez után jön a származás.

Ezernyi háttérmondat, árnyalat, érzet és kérdés kísért meg. Balogh Tibor installációját keresem, a 2004-es Műcsarnok-beli holokausztkiállításon is bemutatott, újságcikkekkel bélelt kabint. És akkor feltekintek a mennyezetre, ahonnan a mű részleteként Tibi fiolákba zárt könnycseppjei lógnak ezrével…

Olyan furcsa ez, cigánynak lenni.

Horváth Barbara

Fotók: Nino Nihad Pušija