Útkereszteződés Interjú

Megtalált paradicsom?

A Velencei Kortárs Művészeti Biennále történetében először szerepelnek roma művészek a kiállítók között. A Budapesti Nyílt Társadalom Intézet, a European Cultural Foundation, az Allianz Kulturstiftung és a Pro Helvetia támogatásával az egy hónapja megnyílt 52. biennále Roma pavilonja nyolc európai ország tizennégy kortárs roma képzőművészét mutatja be. A művészeti diskurzusban és a médiában is hangsúlyosan jelenlévő Elveszett Paradicsom című kiállítás kurátorával, Junghaus Tímea művészettörténésszel beszélgettünk.

Velence mennyire a kortárs művészeti szcéna célpontja?

A Velencei Biennále a világ egyik legrangosabb kulturális eseménye, a kortárs művészeti elit kétévente elzarándokol ide. Ez mind a piac, mind a művészeti közélet legfontosabb és legnagyobb presztízsű eseménye 1895 óta, amióta a biennále megnyitotta a kapuit, mivel a legaktuálisabb kortárs művészeti irányzatoknak biztosít megjelenési lehetőséget.

Milyen várakozásokkal tekintettetek az események elé?

A kortárs művészeti közegbe való betörésnek az esélye ezzel az eseménnyel volt a legnagyobb. A célok között szerepelt az, hogy a szakemberek és a műkereskedők felfedezzék a roma művészeket, ezzel is emelve a roma művészet minőségét és piaci értékét. Természetesen a nagyközönség, a laikusok meglepődését és érdeklődését is szerettük volna felkelteni. S fontos célja volt mindhárom támogatónak és a résztvevőknek is, hogy felismertessék az európai kormányokkal a roma művészek pozitív hozzájárulását Európa kulturális életéhez. Hogy nem csak a társadalmi problémák kapcsán lehet a romákról gondolkodni és beszélni.

A Velencében összesereglő hatalmas nemzetközi közönség köreiben sok a gyűjtő, akik céltudatosan törekszenek tematikus, következetes kollekciók felépítésére. Mennyire ismerik ők a roma kortárs roma képzőművészetet? És mekkora az esély, hogy néhány roma művész a kortárs művészeti élet részévé váljon?

Ezt nagyon nehéz megjósolni. Két évvel ezelőtt az 51. Velencei Biennálénak 260 ezer látogatója volt, és ez a szám egyre nő, hiszen a Velencei Kortárs Művészeti Biennále köré szerveződött turisztikai és más rendezvények száma is egyre növekszik, így egyre nagyobb közönség gyűlik össze Velencében a biennále időszakában. A biennále nyitva tartása is hosszabb, most már júniustól novemberig tart. Úgy tűnik, hogy már a megnyitó időszakban sok műkereskedő és gyűjteményépítő szakember látogatta meg a Roma pavilont. Előnyt jelent az is, hogy csoportos kiállítást vittünk ki, mert így több életművet tudunk egyszerre felvillantani, ha nem is bemutatni. Ez pedig segít a gyűjtőknek, hogy a saját ízlésük vagy a szponzor ízlése szerint válogassanak az alkotók munkái között. Ahhoz képest, hogy mennyire gazdag az európai roma művészeti közeg, itt most csak 16 kiállító tudott megjelenni. Igyekeztünk olyan művészeket kiválasztani, akikre fogékony lehet a közeg. Eddig úgy tűnik, hogy nagy sikerrel állít ki Damien LeBas, Denil Dik, Omara, és sok pozitív visszajelzés érkezik Kiba Lumberg szobájára is. Örömmel mondhatom, hogy már most van olyan alkotó a Roma pavilonban is, aki értékesítette a munkáit.

Melyik művészről van szó?

Az angol Damian LeBast egy elég neves amerikai magángyűjtő kereste meg. Még tartanak a tárgyalások, de már most egész biztosnak látszik, hogy meg fognak tudni egyezni.

Feltétel volt, hogy a roma kiállítás tematikus legyen?

Ez nem tematikus kiállítás. A szempontjaink között elsődleges volt, hogy mind a laikusok, mind a kritikusok és művészeti szakemberek számára meglepően igényes, profeszszionális és jó minőségű anyagot bemutató kiállítást hozzunk létre. Ebben a több év gyakorlattal és biennálés tapasztalattal rendelkező szakértőink maximálisan segíteni tudtak. Azt gondolom, a kiállító művészek mindegyike folyékonyan beszéli a kortárs művészet nyelvét, s nagyon érzékenyen szól hozzá az aktuális társadalmi, szociális kérdésekhez.

Ezenkívül Tomas Acton, a Greenwichi Egyetem professzora révén fontosnak tartottuk azt is, hogy mi, akik ismerjük ezt a művészeti és kulturális közeget, megmutassuk azt is, hogy ez nem egy fiktív koncepció, hogy itt létezik roma kultúra, amelynek megvannak a saját, mások számára rejtett ikonográfiai jelentései. A kiállított műtárgyakon keresztül nem sztereotipikusan, a megszokott, nem romák által készített ábrázolások szerint akartuk megmutatni a roma embereket, hanem méltóságukban, elismerésre méltó, büszke emberekként.

Hogyan alakult ki a végső lista? Volt-e olyan alkotás, amely a jellegénél fogva nem kapott helyet?

Európa szinte minden szegmenséből találtunk művészeket. Az első adatbázisunkban 40 alkotó szerepelt, ez folyamatosan bővült az év folyamán, s végül mintegy 70 művészszel számoltunk. Nem állítom, hogy ez az adatbázis teljes volt, hiszen mivel nincs elég pénz a roma kultúra kutatására, archiválására és terjesztésére, ezért a gyűjtési funkció sem lehetett teljes. A biennále kezdete óta is folyamatosan érkeznek be munkák. A legfontosabb szempontok tulajdonképpen a szakemberek tapasztalatából adódtak. Az első kiállító csoportban volt az osztrák Karl és Ceija Stojka, s velük együtt szerepelt Bódi Katalin kárpótlásos installációja is. Ekkor merült fel egy nagyon fontos szempont: ha a holokauszt témát be szeretnénk mutatni, az sokkal komolyabb kutatást és teljesen más kiállítást igényel, mint amire most készültünk. Itt döntést kellett hozunk, hogy felvállaljuk-e a holokauszt témát, s akkor elkezdjük kutatni, dokumentálni és e szerint választunk művészeti koncepciót és művészeket, vagy pedig egy másik úton, a művészeti közeg, az abban zajló diskurzusok, feszültségek megjelenítésére készülünk fel. Ők például ezen szempont miatt maradtak ki a kiállítók közül.

Az Elveszett Paradicsom kiállításon a közönség Révész János és Szirmai Norbert Jobb a Fradi című 2003-as dokumentumfilmjét is láthatja, amelyet vizsgamunkaként készítettek a Fekete Doboznál. Miért pont erre a videómunkára esett a választás?

Bár alkotók is elsősorban dokumentumfilmnek tekintik, én azt gondolom, hogy egy kortárs művész arroganciájával, tudatával álltak hozzá a témához. Az operatőri munka kifejezetten fantasztikus és a szerkesztői feladatok is tökéletesek.

A te kurátori szerepednek is köszönhető az erős magyar jelenlét a kiállítók között?

Ez sokkal inkább annak köszönhető, hogy nagyon gazdag és aktív az a művészeti közeg, amely a magyarországi roma kultúrában a hetvenes évek eleje óta létezik Daróczi Ágnes szerepvállalása, illetve Balázs János és a Péli iskola analitikus, szakmai elemzése óta.

A biennále fő helyszíne a nemzeti pavilonok kertje, de itt már nincs hely újabb kiállítók számára. Hol sikerült helyet találni az Elveszett Paradicsom kiállításnak?

A megfelelő helyszín megtalálása sokkal nagyobb kihívás volt, mint gondoltuk. De sikerült a belvárosban, egy turisták által sűrűn látogatott, frekventált helyen, a San Giovanni e Paolo templom mellett, a San Marco tér és Rialto-híd közelében egy fantasztikus XVI. századi palotát találni. Itt kapott helyet a kiállítás. A biennále helyszíneit tekintve is több pavilon esik ebbe a központi gócba, például egészen véletlenül úgy alakult, hogy a szintén először megnyitott Mexikói Pavilon pontosan mellettünk van.

Említetted a Mexikói Pavilont. Kivel versenyez még a Roma pavilon?

Úgy tudom, hogy az Afrikai és a Mexikói Pavilon szintén elsők. Az Afrikai Pavilon valóban versenytársnak tűnik, mind a többségi médiát, mind a művészeti sajtót tekintve. Furcsa egy helyzet ez, mert a nemzeti pavilonokkal az infrastruktúra hiánya miatt nagyon nehéz versenyeznünk, ugyanakkor legalább akkora visszhangja van a Roma pavilonnak is a médiában, mint mondjuk a Francia vagy a Venezuelai Pavilonnak, amelyek a Giardiniben helyezkednek el.

A megnyitón részben olyan emberek vettek részt, akik valamilyen módon segíteni tudnak. Hogyan alakítottátok ki a meghívottak névsorát?

A meghívottak listája elsősorban azokból épült fel, akik már támogatták a roma kultúrát, és szerettük volna megosztani velük ezt a különleges történelmi pillanatot, másrészt meglepő módon nagyon sok olyan látogatója volt már a megnyitónak is, ami teljesen váratlanul ért minket. Például Florian Waldvogel, a rotterdami Witte de With Kortárs Művészeti Központ vezetője. Ugyan személyesen nem találkoztunk vele, de otthagyta a névjegyét és üzenetet írt a vendégkönyvünkbe. Vagy elmondhatom ugyanezt szinte az összes közép-európai kortárs művészeti intézmény vezetőjéről, akik ott voltak és gratuláltak.

Európán túlról is volt érdeklődés?

Igen. Meglepő módon az Arab Emirátusokból a Sharjai Egyetemről és kiállítóterükről több látogatónk is volt, akik már a megnyitón is részt vettek. Ezenkívül számos amerikai vendég is, többek között a már említett magángyűjtő, aki Damien LeBas térképeit szeretné megvásárolni.

Lassan egy hónapja nyílt meg az Elveszett Paradicsom. Milyen a látogatottság?

Átlagosan 150 és 200 között, ami nagyon jó, ahhoz képest, hogy hányan férnek be ide. Ez is azt mutatja, hogy érdekesnek találják a Roma pavilont a Velencei Biennáléra érkezők.

Van egy trend, ami ajtót nyit a roma művészet számára, hogy belépjen a többségi művészeti közegbe, amely érzékeny a marginális diaszpórák, a nők, a menekültek, a kisebbség álláspontjaira és mondanivalóira.

Szerintem ez a trend lecsengőben van, és abban is biztos vagyok, hogy a roma megjelenés a biennálén már nem ennek a trendnek egy újabb hulláma. Ez külföldön a 90-es évek elején jelentkezett, Magyarországon a 90-es évek végén. Ezért is nagyon fontos volt, hogy ne egy diaszpóra művészetet, ne egy etnikus tartalmat jelenítsünk meg, mert véleményünk szerint vége van ennek a dichotómiának, hogy többség–kisebbség, központ–periféria. Nem csak a művészetben, a globális kultúra minden területén egy öszszetett és sok szintből álló struktúrában dolgozunk.

Mit gondolsz, a biennálén való jelenlét impulzusokat ad majd az érintett országok belső kulturális fejlődéséhez?

Hiszem, hogy mindenki számára egyértelmű, hogy a roma művészek közössége ugyanolyan összetett, sokoldalú és felkészült, mint más etnikum művészeti szakemberei, művészei. Szerintem van olyan ország, ahol igen. Finnországban például Kiba Lumberg léphet fel a romák érdekeiért, a cigányok és az utazóközösség kultúrájának fejlesztéséért Daniel Baker tud majd lobbizni. S tudunk majd hatni a Magyarországon régóta megoldatlan múzeum kérdésére is, s talán egy picit előreléptünk azzal, hogy megmutattuk a magyarországi kulturális döntéshozóknak, hogy roma képzőművészeink mennyire erősen jelenhetnek meg a nemzetközi közegben.

Tervezitek-e a Roma pavilon kiállítását más rangos helyszínekre is elvinni? A megnyitót követően volt-e már erre konkrét felkérés?

Ezen most dolgozunk, felvesszük a kapcsolatot azokkal, akik jelezték, hogy tetszik nekik a kiállítás. Nagyon sok, ismert intézményvezető jelentkezett nálunk. Szeretnénk feltárni azokat a lehetőségeket, amelyek továbbiakat biztosíthatnak. Azt már tudjuk, hogy New Yorkba szeretnénk továbbvinni a kiállítást, s ez 2009-et jelent.

Mi a következő lépés? Mi biztosítaná hosszú távon a roma művészek számára az egyenlő esélyeket?

Mindenképpen az, ha valamilyen módon megoldódna az infrastruktúra kérdése, lenne bemutatóhely, a kommunikációt és a művészekkel való folyamatos kapcsolattartást biztosító intézmény. A pavilon egy lépés egy fenntartható roma művészeti tanács létrehozása felé, amely a forrásteremtés, a fejlesztés és a képviselet nemzetközi vezető testülete lehetne. Gyakorlott szakértők vehetnének részt a romákat segítő politika és a gyakorlati tevékenységek kidolgozásában, ideértve az arra való képességet, hogy összeköttetéseket teremtsünk a művészet segítségével, a művészeten túl is, hogy nemzetközi szinten hozzon társadalmi és gazdasági kapcsolatokat, sikereket. A tanács további fontos feladatköre a kutatás, az információszolgáltatás és a nemzetközi együttműködés lehet.

Mivel a romák kulturális reprezentációjának nincs infrastruktúrája Európában, a roma művészeti tanács egyebek között olyan célokra koncentrálna, mint a romák szélesebb körben történő kulturális részvétele, illetve a roma művészek támogatása kreatív és üzleti lehetőségeik megvalósításában.

-Fris-