Útinapló Riport

Taraf


Vendégségbe megyünk a clejani lăutarokhoz. A falu Munténia Vlaşca régiójában található, a térkép szerint 42 kilométerre Bukaresttől – gondolom, légvonalban, mert nemigen leljük, pedig immár másfél órája bolyongunk autóval a földúton, mely egy ritkás erdőn keresztül vezet. Jeges januári nap, amely ráadásul péntek 13-ára esik – észreveszem, hogy társaim a naptárt dugdossák előlem: talán attól tartanak, hogy túl vészjóslónak tartanám a mulatozást egy ilyen napon. De nem törődöm a babonával, lenyűgöz a clejani tarafhoz való kiutazásunk: úgy kezdődik, mint egy igazi beavatás. Átvergődünk az erdőn, hamarosan megérkezünk a faluba, ahol gyerekeket állítottak ki a fogadásunkra, őrszemként. Minden kanyarban és útelágazásnál egy-egy gyerek igazít el, ki tudja, mióta fagyoskodnak ott, ketten a kocsi mellett futnak – ilyen kísérettel érkezünk meg az utcába, ahol vendéglátónk, Gheorghe Angel Caliu háza áll.
A Taraf de Haidouks prímása abban az utcában lakik, ahol a falu összes többi cigánymuzsikusa, és amelyet hivatalosan is Strada Lăutarilornak hívnak.
Már az ajtóban pálinkával és muzsikaszóval várnak. Még csak reggel tíz, de erős nap ígérkezik, amikor majd teásbögréből kell inni a pálinkát, gondolom. És nem csalódom. Nemcsak Caliu családja, de az egész szomszédság összefut a fogadásunkra, és egy idő után úgy intézzük, hogy beférjünk a házba is. Miután sorra bemutatják a családtagokat – a rokonsági viszonyokat képtelenség megjegyeznem, rengetegen egybegyűltek –, elkezdődik a rítus. Az asszonyok, lányok, gyerekek visszavonulnak a konyhába, a család feje kijelöli minden zenész helyét, felállítja a tarafot (a terminus egyszerűen muzsikusbandát jelent, arab eredetű szó, amely török közvetítéssel került be a román nyelvbe). A vendégeket az asztal köré ültetik, Dinu (Constantin Sandu), az öreg cimbalmos, aki „balladistának” (baladist) hívja magát, éppen befér a cimbalommal a tévé meg a fogas közé, örömkönnyek közepette megérkezik Cacurică (Dumitru Baicu), a Taraf de Haidouks öreg énekese – és kezdetét veszi egy olyan nap, amelyet én a ráérős lakodalmi mulatságokhoz, vagy még inkább a népmesék heppiendjéhez hasonlítanék.

Clejani környékére a 19. század végétől telepedtek be a cigányok. Ekkor szabadították fel a környéken levő kolostorok cigány rabszolgáit, valamicske földet adván nekik, lehetővé téve így a letelepedésüket. Az önmagukat lăutaroknak nevező csoport tagjai, akik évszázadokra visszamenőleg szórakoztatással foglalkoztak, mai napig büszkék a hozadékukra: olyan régi román balladákat (cântece bătrânesti) és szerelmi dalokat (doine) éltetnek és hagyományoznak tovább, amelyek a legenda szerint még a jobbágysors ellen küzdő, hegyekben élő igazságosztó zsiványok dalai voltak. A Taraf de Haidouks neve is innen ered, amely egyszerűen a zsiványok bandáját jelenti – kissé franciásítva.

A ’60-as években több mint száz muzsikus működött Clejani falu szomszédságában, és külföldi meg romániai etnomuzikológusok tömkelege írta a doktorátusát az itteni tarafjelenségből. De a Ceauşescu-éra által felállított kötelező (nemcsak) zenei értékrend a cigány muzsikusokat nagyon háttérbe szorította. Ha nem lehetett cigányságról beszélni a kommunista Romániában, úgy cigány zenéről sem lehetett szó: a zenészek minden esetben csupán azt a zenei absztrakciót játszhatták el hivatalos fórumokon, amelyet a hivatalos struktúra színtiszta román népzeneként aposztrofált, amelyben nem volt egyetlen idegen eredetű, gyanús hajlítás sem.
A lăutarok, azaz tradicionális énekmondók akkoriban a régió szórakoztatását látták el, lakodalmakban, keresztelőkön, falusi mulatságokon zenéltek, hivatalos fórumokon nemigen. Minden mulatság bonyolult tradicionális forgatókönyv szerint épül fel, amelyet a taraf vezetőjének, a primásnak (primaş) betéve kellett tudni – és kell tudnia ma is. Mert a külföldi híres színpadokról hazatérve, a taraf muzsikusai a szülőföldjükön zenélnek, szinte kizárólag a hagyományos népi összejöveteleken – úgy tűnik, Románia nagyszínpadain nemigen van helyük. Caliuval beszélgetve kiderül, hogy számára az igazi megtiszteltetés nem a világhíres koncertterem színpada, hanem az, ha valaki a falujából a sok zenész közül éppen őt kéri fel, hogy a fia lakodalmát elmuzsikálja.
Ma már feleannyi lăutar sincs, az ifjúság inkább más foglalkozást választ, szerintük nem éri meg zenésznek lenni. Még akkor sem, ha előttük áll apáik pozitív példája, a Taraf de Haidouks elsöprő világhíre.
A tarafok majdnem mindig családi vállalkozásként működnek, és formailag igen képlékenyek: a nagycsaládból kikerül annyi zenész, hogy futja egy tradicionális együttesre. A családfő úgy igyekszik kitanítani a fiait, hogy mindegyik másik hangszeren játsszon – az ugyan igaz, hogy Clejaniban manapság mindenki több hangszeren játszik, így szükség esetén helyettesíthetők a bandatagok.
A harmonikás, kinek neve egész ottlétünk alatt nem tudott kiderülni – eleinte azért, mert nem ivott eleget, aztán meg azért, mert több mint eleget ivott –, könnyekre fakad, és felpanaszolja nekünk, hogy az ő fia úgy döntött, autószerelő lesz.
A fiatalabb generáció Clejaniban, ha zenész is, akkor manelista. A manele az urbán folklór a mai Romániában, román népzene vagy akár slágerek, arabos-törökös motívumokkal, indiai elhajlításokkal, túlburjánzó balkáni cirádákkal megtűzdelve. Némely változatai igen kellemesek a fülnek, és különösen erotikusan táncolhatók. Bizonyos
értelemben ez a műfaj a zene szólásának szabadsága a kommunista éra után – nem ritkán szövegbeli szabadossággal is jár. Azt hiszem, azért tudott robbanásszerűen elterjedni ma Romániában, mert egykor nagyon visszaszorították mindazt, amit ez a fajta zene képvisel: a román népdalkincstől elütő, idegen hangzású motívumokat, a másságot, az erotikát – a szabadságot általában.
Számos cigányzenész kimondottan cigányzenei műfajnak tartja a manelét. De a clejani lăutarok, akik nagyon büszkék arra, hogy ők a legrégibb román népdalkincs kizárólagos őrzői és továbbéltetői, nem tartják autentikusnak az urbán folklórt, nem játszanak manelét soha, csak tradicionális dallamokat. Legalábbis ezt mondják, amikor a nap folyamán, a harmadik-negyedik menüsor után, átadják a terepet a fiaiknak: ők nem tartózkodhatnak a szobában, amikor a fiatalabb generáció manelét játszik. Érdekes ez az elhatárolódás, mert ugyanakkor büszkék arra, hogy gyermekeik a zenészhagyományt továbbviszik, még ha manelét játszanak is.
De mi akkor is remekül mulatunk, amikor az énekes mindössze nyolcéves, és olyan pöttöm, hogy a kanapé tetejére kell emelnünk, hogy kilátsszék a hastáncot táncoló gyereklányok közül. Teli torokból üvölti a manelét, jó két órán keresztül, betéve tudja a legmeredekebb szövegrészeket is.
A környékbeliek nem tartják munkának a lăutarok zenélését, mivel a munka a bibliai értelemben is fáradságos és áldozatos.
A régióbeli román parasztok értékrendje nagyon különböző, számukra a zene inkább szórakozás, mintsem foglalkozás; lustának tartják a cigány muzsikusokat, és azt sem nézik jó szemmel, hogy a muzsikusféle az egyik napról a másikra él. Mert a lăutarok nem fordítanak különösebb gondot a házuk tájékára, nem halmoznak fel javakat, egyszóval nem gondolnak a holnapi nappal. Ahogyan ezt a vendégséget terítik nekünk, azon is látom, hogy ha van valamijük, megosztják másokkal is. Temérdek finomság, ital jön egyre, három nap alatt sem tudnánk megenni, meginni. De igyekszünk.
Amíg ott vagyunk, nem derülhet ki, hogyan telik egy lăutar átlagos napja Clejaniban. Ez a nap mindannyiunk számára ünnep, amelyen mindenki teszi a dolgát: ők eljátsszák ugyanazt a szerepet, amelyet a lakodalmakban szoktak, szórakoztatnak – mi meg a vendégség leple alatt megfigyelünk, fejben jegyzetelünk. Interjúkísérleteim rendre kudarcba fulladnak, a mondat közepén mindig rázendítenek egy új dalra – a zene az önkifejezésük.
Mielőtt hazaindulnánk, Caliu és a nevenincs harmonikás végigvisznek minket a falujukon, megmutogatván a lăutarok számára fontos helyeket. Végigvezetnek a cigányok utcáján, megmutatják a templomot, a temetőt, ahol a nagy példakép, Nicolae Neacşu, a Taraf de Haidouks egykori öreg prímása nyugszik. Aztán betessékelnek egy kis élelmiszerbódéba is. Caliu külön kihangsúlyozza, hogy ez egy román emberé, aki román létére is annyira tiszteli és szereti őket, hogy hozomra is ad, és ráér félévenként kifizetni, ami igen nagy segítség számukra. Konfliktust érzek a háttérben, és rákérdezek a falu többségével való kapcsolatukra: csupán akkor tör elő valamiféle keserűség mindkettejükből, s egymás szavába vágva, izgatottan kiabálva panaszolják el, hogyan gyújtották fel irigyeik a hangszereikkel együtt azt a régi iskolaépületet, ahol régebben gyakoroltak – amikor már nem bírták a Taraf de Haidouks nagyvilágbeli sikereit, azt, hogy a lăutarok jobban élnek, mint a többi környékbeli. A tettes kilétére sosem derült fény, mondják, az akta természetesen a süllyesztőbe került: Romániában még mindig nem veszi komolyan senki a cigányok peres ügyeit.

Fotó: Sándor Kata

Szöveg: Kali Kinga


A Taraf című fotókiállítás a Roma Parlament Balázs János Galériájában 2007. május 16-tól június 6-ig volt látható.


A régi és új muzsikáról

Caliu, a prímás és Dinu, az öreg cimbalmos arról a zenéről mesélnek, amit a lavutarok játszanak.
A balladákat a lakodalmakon játsszuk, amikor esznek. Azután jön a tánc, a különböző tánczenék. Egy óra ilyen, egy óra olyan, egy óra meseli, aztán egy óra joc, egy óra instrumentális zene. De mindent lebeszélünk előre, bármely programot.
Mi, öregek még tradicionálisak vagyunk, de a mostani fiatalok már nem! Nem játszanak hagyományos zenét! De ezek a mostani fiatalok nem is tudnak aztán énekelni!
Csak a manele! Igen, ismerjük a manelét, de nem, én nem teszem magam nevetségessé ilyesmivel, nem vagyok olyan, mint a fiam, aki ráállt erre. Hát miért is húznék én manelét? Eljátszom egy szerelmes dalt, egy táncdalt… de hogy én nem megyek bele a manelébe, hogy azt énekeljem, az biztos! Nem keveredek bele, mert az ilyesmi nem a mi műfajunk!
De én kitartok! Én erőltetem a fiamat!
De hiába, Caliu, hiába, mert a fiad csak más zenét játszik – mondja Cacurică.
De legalább muzsikus! Szégyen lenne rám, ha a fiam nem lenne muzsikus! Sokat törődtem vele, megtanult zenélni, köteleztem rá. Manelét is játszik, mert a fiataloknál ez a vonal megy. Ő azt szereti jobban. Ezt az új demokrácia hozta, mondom én! A tánczene manapság csak orientális, kizárólag. Én nem mondom, az én időmben is volt manele, şaraiman, ez manele szintén, igazi régi stílusú. Mindig arra törekszünk, hogy a fiainknak is átadjuk a zene szeretetét; de a fiatalok már nem csinálják, amit mi csináltunk, hogy 3-4 napig húzzák alvás nélkül, egyvégtében egy lakodalomban, szombattól hétfőig, keddig!

Na, megmondom én, kisasszonyka! Régen, a mi időnkben összegyűltünk a falu szélén, a legelőn, jött mindenki a hangszerével, s elkezdődött a haddelhadd! De manapság már nem teszi rá a kezét egyik se a hegedűre. Most, hogy ez a keleti zenét a fejükbe vették! Bocsásson meg nekem, kezicsókolom, hogy így mondom!
Mi elmuzsikáltunk a lakodalmakban annak idején, olyan jó lakodalmakat ültünk a parasztokkal, ahogy kell… Amikor jöttek a cigányok, kész, állt a bál, gyűlt a népség! Mi így élünk, egyik a másiktól tanultunk.
Én ’42-ben kezdtem el énekelni, amikor az apám meghalt. Megmaradt a cimbalma, és nekem akkor cimbalmosnak kellett tanulni. Neki már nem volt ideje, hogy kitanítson. A cigányok vittek magukkal Bolentinbe, összegyűltünk a kocsmába, ott muzsikáltunk, muzsikáltunk egyre! S látták, hogy jó hangom van, és szeretem a népeket, akkor mindig vittek magukkal! De én mindig csak tradicionális dallamokat énekeltem! Most már nem úgy van a fiataloknál, egyema, haljak meg, ha nem! Mi annak idején a zene iránti szeretetből tanultunk meg játszani, s nők helyett muzsikával álmodtunk!
De ezzel a demokráciával minden paralizálódott! 15 év bénultság, mi történik? Hogy lehet például tánczenét játszani egy lakodalomban, amikor az emberek esznek, hogy játszhatsz akkor orientális dallamokat?




Böjt
Felszolgálják az ebédet, megjön Cacurică. Caliu megörül.
Megjött a mi Cacuricánk! De ő ma böjtöl, s nem tud enni! Szerdán és pénteken, így szokta meg kicsi gyerek korától! Így tanulta el a szüleitől, így volt szokva. Az egészségért, a férfias, jó erőnlétért, s aztán az Úristenért is, böjtölni kell!
Miért?
Én úgy szoktam meg, kezicsókolom, s Isten hozta magukat jó egészségben! (erre koccintunk rögtön) Jó szerencsét! Adjon az Isten erőt, egészséget maguknak, mert az egészség mindennél fontosabb, de én ilyenkor, mikor böjtölök, csak babot, káposztát, ilyesmiket ehetek.
És amikor böjtöl, azért ihat alkoholt?
Igen, igen! Inni iszom! Alkoholt azért iszom, csak édességeket nem szabad enni, alkoholt lehet! Meg húst, húsféléket, na, túrót, tojást, ezeket nem ehetek. Krumplit eszem ilyenkor, krumplis ételeket, egy jó csorbát, paszulyt…
És mióta tartja ezt a böjtöt?
1942 óta. Akkor halt meg az apám, ’42-ben. És az apai nagyanyám nem adott nekünk csak böjtös ételt, szerdán és pénteken. Egész életemben kitartottam emellett. Mert jó, ha ügyelsz az egészségedre, jó, ha odafigyelsz ilyesmikre, a saját életed miatt.
Megjegyzendő, hogy a faluban nemcsak az öreg szív „mezítlábas” Snagovot, amely a legelvetemültebb fajtájú cigaretta (talán nem is EU-kompatibilis), de a 8-9 éves gyerekektől kezdve mindenki.