Útkereszteződés Interjú

A bánáti kapcsolat
Erik Marchand Budapesten

Francia kötődésű együttesek adtak világzenei koncertsorozatot nemrégiben Budapesten, a Művészetek Palotájában. A Frankofón Fesztivál utolsó előadásán, június 2-án Erik Marchand bretagne-i énekes lépett fel egy francia, valamint egy romániai és egy szerbiai roma muzsikus társaságában. (Egyébként már a tavalyi Sziget Fesztiválon is hallhattuk őket.) A Franciaország atlanti-óceáni oldalán fekvő félsziget őslakossága kelta eredetű, mint az írek vagy a walesiek, és öntudatosan őrzi kultúráját. Erik Marchand is ezen a hagyományőrző vonalon kezdte a pályafutását, később aztán ráismert bizonyos hasonlóságokra, illeszkedésekre a breton és a délkelet-európai roma zene között. A koncerten valóban érezni lehetett ezt az összesimulást, miközben a zenészek visszafogott, fegyelmezett, kifinomult feszültséget teremtő virtuozitásában is örömünket lelhettük. A zenekar vezetőjét először pályafutásának a kezdeteiről kérdeztük.

Erik Marchand: Bretagne olyan vidék, ahol a népzene erősen tartja magát: nemzedékek óta minden hétvégén vannak táncos rendezvények. Ebben a nagyon helyi jellegű környezetben kezdtem énekelni, breton nyelven – és franciául is –, először tánchoz, később koncertszerűen. A felmenőim részben a félsziget keleti feléből származnak, ahol gallo nyelven beszéltek (ez egy sajátos, a francia előtti, a latin nyelvcsaládba tartozó nyelvjárás – KT), részben pedig a nyugati, ősi breton vidékről, amely a zenénknek egyfajta igazodási pontja, és ahol magam is élek. 15-16 éves korom óta énekelem a helyben ismert dalokat. Abban az időben, a hetvenes évek közepén nem nagyon érdekelt a nemzetközi „folk” zene – az volt az érzésem, hogy ez az angolszász gyökerű muzsika a maga leegyszerűsítő eszközeivel háttérbe szorítja a breton hagyományokat. Leegyszerűsíti a ritmust, a dallamokat, még akkor is, ha a hangzásában – az elektromos gitárokkal – érdekes volt.

Egy Tri Yann nevű breton együttes nevére emlékszem abból az időből…

Igen, ők voltak a legismertebbek a breton zene terén, de volt egy sor kisebb helyi együttes, amelyek nem tudtak kellő összhangot teremteni a tradíciók és az újfajta megszólalás között. Aztán találkoztam néhány olyan zenésszel, mint a ma este is fellépő Jacky Molard, aztán a testvérével, Patrickkal, akik hajlandóak voltak belemerülni ennek a lokális hagyománynak a mélységeibe. Egyébként ők más, akkoriban igen divatos kelta zenék felé is nyitottak voltak.

Mint például?

Főleg az ír zenére gondolok, amely a virtuozitása miatt nagyon népszerű volt Bretagne-ban. A breton zene ugyanis főként vokális, nem is nagyon használták még az olyan elterjedt hangszereket sem, mint a hegedű. Szóval a virtuozitást részben ezekből a zenékből lestük el. Igyekeztünk belesimulni a helyi szokásokba, de újítottunk is a hangszeres zene terén. A breton zenét ugyanis vagy éneklik, vagy játsszák, de egészen a 60-as, 70-es évekig nem keverték a kettőt. Mi az elsők között voltunk, akik túlléptek ezen. Aztán a 80-as években sokat utazgattam a Földközi-tenger térségében és Kelet-Európában – kezdetben főként Szerbiában. Akkoriban Jugoszlávia ugye nyitottabb volt. Romániában is jártam, de ahogy Ceauşescu egyre jobban megtébolyodott, nehéz volt találkozni ott az emberekkel. 1989 után már sokszor jártam ott, rengeteg zenészt ismertem meg, néhányuk jó barátom lett, úgyhogy velük már tizenöt éve építünk egyfajta zenei hidat, amelynek az egyik pillére a breton, a másik a román, illetve szerb népzene.

Tehát azokkal a zenészekkel is azóta dolgozik együtt, akikkel ma este fellép?

Costica Olannal, a tárogatóssal tizenöt éve játszom, a szerb Viorel Tajkuna, a tangóharmonikás sokkal fiatalabb, vele négy-öt éve. Van egy ennél sokkal nagyobb együttesem is, az tizennégy tagú, velük csak rövidebb ideje. Viorel nagyon gyorsan megtanul mindent, hatékonyan és precízen, úgyhogy olyan, mintha már régóta együtt zenélnénk. Mindig azokat a megoldásokat keresem, amelyek mágnesként húzzák egymáshoz a kétféle zenei világot, a bretont és egészen pontosan a bánátit (a román–szerb határ által elválasztott térségről van szó – KT). Olyan zenét igyekszem teremteni, amire egyformán jól lehet táncolni mindkét vidéken.

Fellépnek így, közösen Bretagne-ban is?

Természetesen, mégpedig igen gyakran, és nagyon jól működik a dolog, igazán sikeresek vagyunk ott. A dalok nagy részét bretonul éneklem, néhányat románul vagy rromani nyelven, és az emberek mindezt teljesen hitelesnek fogadják el.

A dalszövegek vadonatújak, vagy hagyományos motívumokat használ?

Is-is. Én magam kevés szöveget írtam, két breton zenész barátom írja a többségüket – de a hagyományos ritmussémák alapján.

A repertoárom negyven százaléka népdal.

A zenével ugyanez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy szerb és román motívumokat is használok, viszont igyekszünk új minőséget létrehozni. Egyébként a roma zenészek pontosan ezt tudják: nem ragaszkodnak kizárólagosan a hagyományokhoz, nyitottak az új dolgokra.

Hogyan dolgoznak együtt? Előfordul, hogy hónapok is eltelnek anélkül, hogy találkoznának?

Nem, hiszen hol turnézunk, hol egy lemez felvételeire készülünk. Volt egy időszak, amikor viszonylag sok időt töltöttem a Bánátban, két-három hónapot is egy évben – a munka és a szórakozás miatt is, a kettő együtt járt. Aztán elég hosszú turnéink voltak egész Európában, sőt a világban. Ilyenkor a szabadnapokon is tudtunk közösen dolgozni. Mostanában pedig az internet is nagyban megkönnyíti a kommunikációt – ez még nem megy tökéletesen, de fejlődünk.

Most is éppen turnén vannak, vagy ez egy egyszeri fellépés?

Most csak ez az egy koncertünk van. Előtte viszont Boszniában voltam Viorel Tajkunával, a harmonikással. Egy augusztusi koncertet készítünk elő Gorazdéban, ottani zenészekkel. Az egész elmúlt hetet ott töltöttük.

Térjünk vissza még egyszer a breton zenéhez! Használnak különleges, jellegzetes hangszereket?

Vannak ilyenek, például a bombard, ami egyfajta rövid és erős hangú oboa, amelyet régen – és újabban ismét – kizárólag duóban szólaltattak meg egy kis méretű dudával, ami egy oktávval magasabban szól. Ezek valóban tipikus hangszerek, amelyek ebben a formájukban sehol máshol a világon nem léteznek.

A húszas évektől megjelent a harmonika...

A bombard emlékeztet valamelyest a tárogatóra?

Nem, sokkal szűkebb a hangterjedelme, úgy másfél oktáv, maximum kettő az igazi vir-

tuózok kezében. Nem is kromatikus hangszer, habár meg lehet szólaltatni félhangonként is. Aztán van egy korai típusú, egyszerű klarinét, amit másként szólaltatnak meg, mint a közismert változatát.

Ütőhangszerek?

Nem, ebből a szempontból Bretagne kész katasztrófa. A zene ritmikája meglehetősen összetett, de főleg kicsi, finom „mikrovariációkkal”. A breton zenészeket pontosan ez foglalkoztatja manapság: izgalmas ritmusképleteket találni, amelyek jól illeszkednek a hagyományos dallamokhoz.

Változatlanul fellép hagyományos breton környezetben is?

Természetesen. Van egy jellegzetes breton dalműfaj, a kan ha diskan, amit ketten adnak elő, egyfajta kérdés-felelet formában. Ez nagyon népszerű a helyi közösségi mulatságokon, számomra kifejezetten izgalmas, ezért csinálom szívesen. Mondhatnám úgy is, hogy ez az alapműfajom. Vannak aztán egyéb formációk is, ahol játszom, például egy kissé dzsesszes hangzású együttes, amely szintén erősen merít a breton népzenéből.

Franciaországban Bretagne-on kívül is népszerű a breton zene – Párizsban például?

Főként Párizsban, ahol nagyon sok breton él. Gazdasági okokból mindmáig erős az elvándorlás. Egyébként pedig Franciaországban úgy tartják számon a breton zenét, mint a leginkább élő hagyományt, ennek megfelelően mindenhová szívesen hívnak breton zenészeket. Romániában meg a bánáti népzene a legismertebb, az ugyanolyan izgalmas, egyéb lokális hagyományok rovására is. Például Észak-Romániában is azzal mutatják ki az emberek a gazdagságukat, hogy a lakodalmukba bánáti muzsikusokat hívnak. De természetesen keverednek is a stílusok, egy-egy lemezfelvételen több térség zenészei is szerepelnek vendégként. A Bánát egyébként azért is érdekes, mert itt a román és a szerb zene határai is elmosódnak: a román oldalon például a roma lakodalmakban alapvetően szerb zene szól. Viorel például nagyon sokszor játszik Romániában.

Úgy tudom, hogy egy időben koncertezett Titi Robin társaságában is, aki nemrég szintén fellépett itt, Budapesten.

Így van, és hamarosan ismét együtt fogunk játszani egy turnén, egy radzsasztáni ütőhangszeres társaságában. Egyébként a breton zenének az a bizonyos belső lüktetése, ritmusa, amiről beszéltem, nagyon közel áll a keleti hangzásokhoz. Ezért például az említett nagyobb együttesemben egy török klarinétos is játszik.

Amikor elkezdett rendszeresen járni a Bánátba, voltak előzetes ismeretei a délkelet-európai térség zenéjéről?

Az első tíz-tizenkét évben nem csináltam mást, mint tanulmányoztam azt a zenei világot, felvételeket készítettem, hallgattam a zenészeket. Az a helyzet, hogy ráérősen szeretek dolgozni. Szóval ennyi idő elteltével kezdtem csak együtt játszani az ottani zenészekkel. És ennyi idő azért elég ahhoz, hogy kiderüljön, szívesen dolgozunk-e együtt.

Sokakat „kipróbált”, mielőtt rátalált a mostani társaira?

Igen, több ottani zenésszel is játszottam, de ezt néha az élet szomorú eseményei is alakítják. Például két és fél éve sajnos meghalt az a korombeli kiváló harmonikás, akivel hoszszú ideje együtt játszottam. De manapság már könnyebben zajlik a kommunikáció, többször előfordul, hogy ilyen-olyan alkalomból meg tudok hívni más zenészeket is Franciaországba, egy-egy fesztiválra, koncertre, amit szervezek. Egyébként jól megértjük egymást azokkal, akikkel együtt dolgozom, úgyhogy nem kell keresnem új zenésztársakat.

K.T.

Fotó: Németh Dániel