Útinapló Riport

„Aranyosak, és mindent elintéznek ezek a gyerekek”
Idős pécsi cigányok gondozása

A „Pécsi idős romák házigondozói rendszerének kiépítése és működtetése” elnevezésű program révén a részt vevők, a pécsi Khetanipe, a Romák Összefogásáért Egyesület munkatársai házigondozói képesítést szereztek, és otthonukban segítik – napi teendőiket intézik, kapcsolatot tartanak a háziorvossal, a városi közüzemekkel, kiváltják gyógyszereiket stb. –, ápolják a rászoruló, többnyire magukra maradt, idős és beteg, a megyeszékhelyen élő cigány embereket. Az Amaro Drom látogató körútjukra kísérte el a Khetanipe aktivistáit.

– Jó napot, Matyi bácsi! Vendégeket hoztam… – köszön be az aprócska előtérből nyíló szobába a mindig mosolygó Lakatos Vali. Szegény Orsós Mátyás nem nagyon tud megszólalni a meglepetéstől, és nem igazán tudja mire vélni a személye iránti felfokozott érdeklődést. Ül megdermedve a kerekesszékben, és zavartan pislog felénk. Hellyel csak azért nem kínál bennünket, mert állva is alig férünk el a kétszer három méteres szobában. No meg ülő alkalmatosságnak egyedül a heverő kínálkozna, az meg kevés hatunknak. A fekvő alkalmatosságon kívül egy kisebb és egy nagyobb tévét látok, meg egy kis asztalt. Csoda, miként tud itt kerekesszékével manőverezni az elmeszesedett csontjai miatt hosszú évek óta rokkant házigazdánk.

Matyi bácsi

– Matyi bácsinak tavaly novemberben halt meg az élettársa, Anna néni, aki addig ellátta, ápolta őt. Azóta járok ki hozzá. Sajnos ezzel a rokkantkocsival egyedül nem tud kimenni a göröngyös udvarra, a kaput sem tudja egyedül kinyitni. Ha el akarja hagyni a házat, segítségre van szüksége – meséli Vali, akit Orsós Mátyáson kívül még négy idős ember vár nap mint nap. – Elmegyek bevásárolni, a gyógyszertárba, elvégzem a házimunkát, megmosdatom. Olykor kijönnek velem a fiúk az egyesülettől, akik felvágják, behordják a tűzifát. Sokat javítana a helyzeten, ha ezt a dombon lévő Erzsébet utcai lakást el tudná cserélni egy olyanra, amiben könnyebben tudna mozogni, amit egyedül is el tudna hagyni. Megkerestem az önkormányzatot, de mivel a gondozottamnak lakbér- és szemétdíjhátraléka van, előbb azt kell rendezni, hogy a csere szóba jöhessen. Nem sok remény van rá egyelőre sajnos…

– Egy elektromos, akkumulátorral működő kerekesszéket szeretnék venni, gyűjtök, csak hát mikor lesz nekem 132 ezer forintom? – sóhajt nagyot, miután halkan elmormolta kívánságát a 46 éves, gyakorlatilag mozgásképtelen férfi.

– Márpedig az egészségbiztosítási pénztár az elektromos kerekesszéket egy fillérrel sem finanszírozza – jegyzi meg Vali, a házigondozó. – Matyi bácsi összjövedelme 24 ezer forint, aminek télen több mint a fele elmegy a lakbérre, villanyra, szemétszállításra, fűtésre.

– Arra is gyűjtöttem, hogy kifessek… – motyogja maga elé Mátyás.

– Majd jönnek a fiúk és kifestenek, magának arra ne legyen gondja – biztatja Lakatos Valéria.

– Hú, hosszú a sora annak, hogyan kerültem én Pécsre… Van annak már vagy húsz éve – csillan fel érdeklődésem nyomán Orsós Mátyás szeme. – Husztán születtem, tudja, hol van? Hát Abaliget mellett. Juhászkodtam. Jött a katonaság, 18 hónap Angyalföldön. Ott ismerkedtem meg az asszonnyal. Ő a Magasépítő Vállalatnál dolgozott. Együtt mentünk vissza Husztára, ahol volt egy balhé… Belekeveredtem egy kocsmai verekedésbe. Szóval nem volt maradásom, bejöttünk Pécsre, én meg a köztisztaságiaknál helyezkedtem el. Ott fázhattam meg, készültek ki az ízületeim.

– Anna néni után járna Matyi bácsinak az özvegyi nyugdíj, de ahhoz bizonyítani kellene sok évre visszamenőleg, hogy ők élettársi kapcsolatban éltek. Megpróbálok két tanút felkutatni a régi ismerőseik közül – magyarázza a lakáscsere melletti legfontosabb

teendőt Vali, aki Orsós Mátyás élettársának novemberi temetését is intézte. – Pécsen az önkormányzat eltemette volna ingyen Anna nénit, de a Hencidán élő fia ragaszkodott hozzá, hogy ott helyezzék végső nyugalomra. Így is történt, ami aztán a család mellett Matyi bácsinak is nem kevés pénzébe került.

– Na, mi lesz az ebéd? – kérdezi az éthordóval a kezében betoppanó hölgytől a másik khetanipés házigondozó, a Valihoz hasonlóan húszas éveinek elején járó Csonka Imre, aki munka mellett, esti tagozaton végzi a Gandhiban a gimnáziumot.

– Hát, ha én azt tudnám… Én csak kihordom, ha megnézném, hogy mi van az éthordókban, senkihez nem jutna el időben az ebéd – vágja rá a halmozottan hátrányos helyzetűeknek térítésmentes meleg étel fuvarozója.

Ami késik, nem múlik. Alig fél óra múlva Imrével együtt mi is megtudjuk, mi a mai menü.

Aranka néni és Bitmanék

– Csontleves van benne, meg felesborsó-főzelék pörkölttel – tájékoztat bennünket az éthordó tartalmáról már a nagyváros másik felében, a Siklósi úti U-alakban elhelyezkedő, földszintes, százévesnél is öregebb, önkormányzati bérházának egyik szoba-konyhás lakásában a házigondozó bevallottan legnagyobb kedvence, Aranka néni. Hogy a szimpátia kölcsönös, az egyből kiderül, amint a 62 éves Sztojka Lászlóné, azaz Aranka néni ismét megszólal, immár a média felé intézve a mondandóját:

– Aranyosak ezek a gyerekek, és mindent elintéznek, főleg az Imre. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle… Olyan ő nekem, mintha az unokám lenne.

Ennél nagyobb dicséretet aligha kaphatna szemtől szembe a fiatalember, különösen azért, mert Aranka néni jelenleg az igazi unokájával lakik itt. Pontosabban jelenleg éppen nem, mivel:

– Volt egy kis problémánk, mire ő elment. Persze várom vissza. Képzeljék, Imre saját pénzéből még gyümölcsöt is szokott hozni nekem…

– Ugyan már, Aranka néni, hagyjuk ezt… – hárítja el szégyenlősen a szívből jövő szép szavakat a szociális munkás, aki mégiscsak egy keménykötésű férfiember.

A férjétől majd negyven éve külön élő asszony megannyi betegséggel van megverve: tüdő- és szívbeteg, csontritkulása miatt mozgáskorlátozott, emellett még érszűkülettel is bajlódik. A konyhában egy oxigénpalackra és a hozzá tartozó szerkentyűre téved a szemem, mire Aranka nénitől kérdés nélkül is érkezik a magyarázat: – Naponta 15 órát kell, hogy rajtam legyen egyfolytában. Ha nagyon fulladok, tovább is. Tudja, a tüdőbe meg a vérbe máskülönben nem jut elég oxigén – mutatja be nekünk a gép működését a lélegeztetőkészülékhez csatlakozó műanyag csöveket az orrához illesztve a néni, aki 11 éve költözött Pécs Meszes városrészéből ebbe a komfort nélküli szükséglakásba, mert ott már nem tudta fizetni a lakbért.

– Több mint 32 éve betegedtem le, közben egyedül felneveltem négy gyereket. Az ötödik sajnos súlyosan mozgássérülten született, és egyből bekerült Bólyba, az intézetbe. A gyerekeim az egy kivételével vidéken laknak. A Pécs-Újhegyen élő lányomhoz sem tudok elmenni a fulladás meg a csontritkulás miatt. Hatvanhét százalékos rokkant vagyok, havi 23400 forint közsegélyből tartom fönn magam.

– Ebből 3600 forint a lakbér, a villanyra, vízre és a szemétszállítás díjára is elmegy majd hétezer – sorolja Imre. – Aztán ott van még a gyógyszer, ami Aranka néninek havi 7-8 ezer forintjában van. Csak az asztmaspray, ami jó, ha egy hétig kitart, 1340 forintba kerül.

Imre segített akkor is, amikor nemrégiben Aranka néni rosszul lett, és mentővel kellett a kórházba szállítani. Vagyis Imre és a Jóisten, mert, hogy:

– Nagyon jó az Úrban lakni – vallja a 62 éves asszony, akinek a khetanipés „gyerekek” mellett másik támasza a hit, vagyis az azt megtestesítő pünkösdista gyülekezet, ami tizenegy esztendeje fogadta tagjai közé.

– A kórházban ismerkedtem meg velük, egy fiatal házaspár járt be hozzám, nagyon kedvesen beszéltek, ők hívtak el az Úr által magukhoz. Évekkel ezelőtt még a volt csillebérci úttörőtáborba is elmentem velük a nemzetközi találkozóra. A Gyógyító eddig mindig meggyógyított… – beszél ritka szépen, akár egy magyar nyelvből élő profi színész vagy tévébemondó, hangsúlyozva a szavakat a neki erőt adó hitről a 62 éves, filigrán asszony.

S bár Imre megbízatása az idős roma emberek pártfogásáról szól, a fiatal szociális munkás természetesen nem tesz különbséget etnikai alapon a rászorulók között. Bizonyság erre Aranka néni szomszédjai, a nyolcvanéves Bitman Marika néni és nyolcvanhét éves férje, Józsi bácsi, akik a lepusztult bérkaszárnya legrégebbi lakói.

– Átjártunk Arankához, amikor beteg volt. Nagyon jóban vagyunk, mintha csak a lányunk lenne. Hozzá szaladtam át, ő hívta ki a mentőket, amikor az uram rosszul lett a múltkorában. Nála ismertük meg Imrét, aki rögtön felajánlotta, hogy szívesen elhozza a mi gyógyszereinket is a patikából, megvesz ezt-azt, amire szükségünk van – meséli Marika néni.

Nyica mama

Már a Budai Vámnak nevezett külső városrész felé autózunk, az ipari zónában, ide látszik a pécsi hőerőmű épületmonstruma, no meg a mélyedésben elhelyezkedő Előd utca fölé gőgösen magasodó, olcsó árukat ígérő multi bevásárlóközpont megalomán, kék-fehér kockaépülete.

Köves-földes utcácskában zötykölődünk, amelynek végén, a földszintes, jobbára vakolatlan, ütött-kopott egykori cs-lakásokkal határolt udvarban lakik Imre ma utolsóként (de nem utolsósorban!) felkeresett védence, Horváth Lászlóné Kalányos Anna.

A bejárás során felkeresett gondozottak közül az 59 éves, élettársával élő Anna néni – akit beás becenevén mindenki csak Nyicaként emleget – körülményei a legrosszabbak. Meg persze mindazoké a családoké, akik még itt, az Előd utca 26.-ban laknak. Például Nyica néni lányáé és családjáé, akik egy hasonló lyukban húzzák meg magukat a szomszédban. Ilyen elhanyagoltsággal még a vidéki cigánypérók putrisorán se nagyon találkozik az ember: a házakban se víz, se villany, se gáz, ami a XXI. század elején egy gyönyörűen kiglancolt centrumú nagyváros (amely hamarosan Európa kulturális fővárosa lesz) peremén felháborító és embertelen. Ilyen helyeken járva – és van még belőlük ebben az országban számos – a napnál világosabb, hogy mennyire tettek magasról ebben az immár három éve csalatkozott országban az illetékesek az úgynevezett uniós előírásokra. Már ami az emberhez méltó életkörülményeket illeti. Porhintés volt az egész. (Ráadásul még az EU-s homokóra is bedöglött!) A bazi nagy magyar valóság köszönőviszonyban sincs a megélhetési kurzuspolitikusok által sugallt-hazudott országimázzsal.

Szóval ilyesmik jutnak az eszembe, miközben a konyhában Nyica mama panaszáradatát hallgatjuk.

– Volt itt csap, a lakók fúrták valaha még, de vagy két hónapja megszűntette a városüzemeltetés, mert állítólag fertőző volt. Én meg a fájós lábammal nem tudok felmászni az áruházig, ahonnan most a vizet hordják az emberek.

Az asszony – aki Aranka nénihez hasonlóan a meszesi, számára már megfizethetetlen lakótelepi otthonát volt kénytelen odahagyni, hét gyereket nevelt fel, és némi gondolkodás után 36 unokát (valamennyi fényképe nem is fért el a falon) számolt össze – most egy számlát nyújt át Imrének:

– A szemetesektől jött, hogy 5963 forintot azonnal fizessek be, mert ha nem, végrehajtót küldenek rám.

A szociális munkás gyorsan átfutja, aztán mérgesen felcsattan:

– Ilyen nincs! Elmennek ám ezek valahova… Majd én elintézem, Nyica néni – teszi el a számlát. – Arról van szó – fordul most már felénk –, hogy egy adósságkezelő programban vagyunk benne. Akinek 50 ezer forint fölötti tartozása van, annak kérelmet írunk, s ennek alapján az önkormányzat átvállalja a tartozás 70 százalékát. A maradékot kell, általában 18 havi részletben, kifizetnie az adósnak. Ezek ezt most figyelmen kívül hagyták.

Ahogy visszaérünk a Khetanipe Béri Balogh Ádám utcai központjába, Imre rögtön fölhívja a „túlszámlázókat”, és hosszú percekig udvariasan, de határozottan győzködi őket az igazáról.

– Mi ebben a munkában a legnehezebb? – kérdezem az elköszönő kézfogás közben tőle.

– Talán az, hogy elfogadtassuk magunkat ezekkel az idős, beteg emberekkel – vágja rá egyből, aztán így folytatja: – Merthogy kezdetben bizalmatlanok voltak velünk, ami teljesen természetes, hiszen a cigányok körében nem volt szokás, hogy a családon kívül külső segítséget, kivált olyat, ami a legszemélyesebb dolgaikat érinti, igénybe vegyenek. Meg aztán röstellték is a helyzetüket, hogy rászorulnak másokra. Végül is mi bejárunk a lakásukba, kulcsot kapunk tőlük, olyanok vagyunk, mint a családtagok. Tudod, kölcsönös bizalom nélkül egy ilyen kapcsolat nem működik.

Tódor János

Lakatos Valéria

Fotók: Váraljai Szandra

Sztojka Lászlóné Aranka néni

Orsós Mátyás

S
ztojka Lászlóné Aranka néni és Csonka Imre

B
itman Józsi bácsi és Marika néni

H
orváth Lászlóné Kalányos Anna