Útkereszteződés Interjú

A kívülállás királynője

Delaine LeBas angol képzőművész bármiből, ami a kezébe kerül, képes műalkotást létrehozni: talált tárgyak, festmények, filmek, rajzok, hímzés, szobor, videó – amelyeket összerak vagy szétszerel, elrendez vagy újrarendez, s így többrétegű brikolázsokat hoz létre. Angol roma családból származik, a kortársak kívülálló naiv művésznek tartják. Delaine már a roma művészek új generációját képviseli azon kiállítók között, akik a 2007. június tizedikén nyíló 52. Velencei Biennálé Roma Pavilonjában mutatkoznak be.(A Budapesti Nyílt Társadalom Intézet, a European Cultural Foundation, az Allianz Kulturstiftung és a Pro Helvetia támogatásával 2007. júniusában elsőként nyílik Roma Pavilon a Velencei Kortárs Művészeti Biennálén.) 2006 november végén az OSI által szervezett, s a Roma Pavilont előkészítő nemzetközi műhelymunka során találkoztunk vele.

Mire vágytál kislányként?

Amikor kicsi voltam, az volt az elképzelésem, hogy valami mást fogok csinálni. Mindig szerettem a ruhákat, mi mindig másként néztünk ki, mert a szüleim a szokásostól eltérően öltöztettek, és annyira másként éltünk. A lelkemben éreztem, hogy az életem más lesz, mint az átlag – szokatlan. A rajzolás volt, amit igazán szerettem, de állandóan szokatlan dolgokat készítettem, nem feltétlenül azt, amit kértek tőlem.

Mesélj a családodról!

A családom angol cigány család. A legidősebb vagyok az öt gyerek közül, három fiú- és egy lánytestvérem van. Eredetileg Hampshire megyéből származunk, de jelenleg legtöbben Sussexben élnek. Ötünk közül egyedül én fejeztem be a tanulmányaimat, és a távoli rokonságomat is beleérte az egyetlen vagyok, aki főiskolára ment. A családomban nincs más művész.

A művészi pályádat festőként kezdted. Hogyan változott meg a művészeted, és miért kezdtél kevert formanyelvvel foglalkozni?

A főiskolán a textilre szakosodtam, de folyamatosan készítettem könyveket tele rajzokkal, festményekkel és kollázsokkal. Amikor befejeztem a főiskolát, mást is ki akartam próbálni, így néha csak önarcképeket készítettem vagy emlékezetből festettem le karaktereket, vagy vásárokat, ahova ellátogattunk a szüleimmel. Ez folyamatos munka volt a könyvekkel, ha nem rajzolás, akkor írás, ez állandó, szilárd gondolat a művészetemben. Más, kisebb dolgok is vannak, amikkel ugyanilyen könnyű dolgozni. A hímzések például… A tárgyak, amiket mindig is gyűjtöttem, az alkotások szempontjai szerint fokozatosan beolvasztódnak. Régi festmények figurái jelennek meg a hímzéseken, a tárgyak új jelentést vesznek fel a különböző kompozíciókban a korábbi vagy az új elképzelésektől függően. A kevert formanyelvvel szabadon tudom kifejezni magam, ez lehetővé teszi, hogy a témákban megjelenő motívumok különbözőek legyenek és így új jelentést vegyenek föl. Ezenfelül a kevert formanyelv képessé tesz a folyamatos alkotásra, függetlenül attól, hogy milyen szituációban, hol vagyok. Megengedve azt is, hogy az állandóan szabadon áramló ötletek alakot öltsenek. Az installációk lehetővé teszik, hogy átmeneti, megújuló természetű alkotásokat hozzak létre. Különböző hozzáadott anyagokkal, de ugyanazzal a tartalommal, ami úgy változik, fejlődik, mint a természet. Bedobozolom, bezsákolom és továbblépek.

Hogyan lettél a varrás és hímzés mestere? Milyen gyakran alkalmazod a művészetedben?

Amikor kislány voltam, ruhákat készítettem a babáimnak. A hímzéseket autodidakta módon tanultam meg. Úgy találom, hogy ez a fajta alkotási folyamat elég rugalmas, mivel magammal vihetem bárhová, és alkalmas arra is, hogy továbbvigyük a helyi és népművészeti hagyományokat, kiterjesszük őket, megváltoztassuk a megjelenésüket és a jelentésüket.

Mondanál néhány mondókát és rigmust azok közül, amiket a műveidbe „belevarrsz”, beviszel?

„Azt mondta az anyám, hogy sosem játszhatok cigányokkal az erdőben” – ez egy hagyományos angol ugróiskolás ének. Kétféleképpen is alkalmazom: a „soha” szót áthúzva, s aztán behelyettesítéssel föléírva a „mindig” szót. Hiszem, hogy amíg valaki veszi a fáradtságot arra, hogy megértsen bárkit, aki más, mint ő, addig a világ jobb hely lehet. A következő mondás, amit szintén gyakran használok, a nagymamámtól származik: „A madarak ott vannak minden bokorban, és szeme és füle van az égnek.” Ez a régi angol mondás jól írja le a romák helyzetét, akiket mindig figyelnek, állandóan gyanakodnak rájuk.

Volt problémád valaha is a műveid politikai tartalma miatt?

Nem, még nem, de ha megtörténne, akkor sem tudnám leállítani magam.

Van kedvenc munkád?

Minden egyes munkám része a folyamatos történetmesélésnek, magától nő és fejlődik. És egyszerűen csak fejlődik, megy tovább…

Boldog vagy? A művészet elégedett embert csinált belőled?

Nem tudnék mást csinálni. A művészet sokféleképpen tette teljessé az életemet. Úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy van tehetségem, és ez képessé tesz az érzelmeim és a véleményem sokszínűségének a kifejezésére.

Milyennek találtad a budapesti műhelymunkát? Láttál érdekes művészeti alkotásokat?

A workshop különleges lehetőség volt számomra. Azt látni, hogy mennyire különbözőek az alkotások, nagyon egyéniek, de ugyanakkor egy vonal mentén valamennyi találkozik. Van egy közös felület, kapcsolódási pont, ami összehoz mindenkit. Annak ellenére, hogy szétszóródott közösség vagyunk, nagyon erős művészi csoport létezik ezen belül. Erősen motivált egyénekkel!

Mi a művészi célkitűzésed a jövőre nézve?

Elég szerencsém legyen ahhoz, hogy folytatni tudjam azt az utat, amit a művészet megnyitott számomra.

Mit üzensz a magyarországi romáknak?

Haladjanak előre, legyenek kitartóak és optimisták a jövőt illetően. Ne veszítsék el a méltóságukat!

Junghaus – Fris