Útitárs Portré

Tiszadobtól a Velencei Biennáléig
Balogh Tibor képzőművész

Beszélj kicsit magadról!

Fehérgyarmaton születtem, másfél hónapos koromban anyám lemondott rólam. Születésem előtt vizes ruhával borogatta a mellét, nem váltotta ki az ingyenes tápszert. Készült arra, hogy megválik tőlem. Ezt az iratanyagomból tudtam meg Tiszadobon. Amikor hat évvel ezelőtt meglátogattam őt, akkor azt is megtudtam a nagybátyámtól, hogy a helyi ABC elé rakott le anyám és otthagyott… Ezután vittek kórházba.

Édesapádról, testvéreidről tudsz-e valamit?

Leginkább féltestvérekről tudok, apámról nem sokat. Lehetséges, hogy van egy ikertestvérem. Ezt onnan tudom, hogy amikor ötödikes voltam, átvittek Cégénydányádra egy testvértalálkozóra. Ott találkoztam Beátával, aki velem egy napon született. Kérdeztem, hogy mit tud a testvéri kapcsolatunkról, de ő sem tudott semmit. Később kaptam megerősítést állami gondozott ismerőseimtől, akik vele nőttek fel, s tudták, hogy Beátának van egy ikertestvére.

Mi lett volna, ha együtt nőttök fel?

Nem tudom, hogy miért választottak el minket, viszont sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lehetett volna az életem, ha tudok róla, vagy egymáshoz közel élünk. Az érzelmi életem sokkal gazdagabb lehetett volna. Lehet, hogy más ember lennék.

Szembenéztél a múltaddal?

Megtettem. Beszéltem anyámmal, a nagybátyámmal. Le kellett vetkőznöm a gyerekdacot. Gyerekkoromban láttam, hogy a többiekhez jönnek a szüleik, levelet, csomagot kapnak. Hozzám nem jöttek, se levelet, se életjelet nem kaptam. Egy gyereknek hiányoznak a szülei, az édesanyja. A hiányérzet bennem is megvolt, meg is marad egy életre. A megbocsátás korfüggő, meg kell érjen rá az ember. Én hat évvel ezelőtt megtettem ezt a lépést. El fog jönni annak az ideje is, hogy a testvéremmel felveszem a kapcsolatot.

Mi történt azután, hogy másfél hónaposan kórházba kerültél?

Csecsemőotthonba vittek Baktalórántházára. Itt voltam hétéves koromig. Nincs sok emlékem, talán annyi, hogy nagyon szerettem pecsételni és ha kifogyott a tinta, akkor kifújtam egy tollbetétet és azt tettem rá. Emlékszem, a csoportomból én tanultam meg először bekötni a cipőfűzőm. Hétévesen kerültem Berkeszre. Ezt az időszakot a kettőség jellemzi. A jó és a rossz. Kiengesztelt a természet, de én az igazságtalanság éveinek tartom. Volt egy nevelő, aki különösen kegyetlen volt. Nyilvánosan megkülönböztetett. Ez egy gyerek számára fontos. Szeretett verni minket, de a saját csoportját is. Sőt volt, hogy a piszkos munkát a nyolcadiko-saival végeztette el. Egyik nap egy nagy szoba közepére tettek a fiúk egy asztalt, arra egy széket, a kiválasztott gondozott fejére meg egy lepedőt és mondtak egy varázsigét, aztán jól odasóztak a tehetetlen gyerek fejére, testére. Sorban álltak a gyerekek a verésért… Azt gondolom, hogy ami sérülésem van, azt Berkeszen szereztem. Nem voltam kifejezetten jó tanuló, egy belső iskolában tanultunk. Viszont már elsőben fontossá vált számomra a rajzolás, az alkotás. Húsvét előtt a tanárnő felrajzolt valamilyen mintát a táblára, hogy akinek nem jut eszébe semmi, az másolja le. Én megcsináltam és azt mondta, hogy jól sikerült. Következő osztályfőnöki órán kitett elém egy 20 filléres rajzlapot. Mondta, hogy rajzoljak valamit a kedvenc évszakomról. Az őszt választottam, favágókat, fához támasztott biciklit, őszi tájat rajzoltam ceruzával. Ettől kezdve figyeltek rám. Sárosi Attila tanár úr tudása, pedagó-

giai érzéke nagy hatással volt rám. Olyan módszerekkel dolgozott, amivel később az egyetemen találkoztam. Például modell-

rajzolás, csendéletfestés. Mindenféle anyagot használhattunk, zsírkréta, festék, agyag, grafit és sokat dolgoztunk kint a természetben. A kitalált történeteivel sokat segített a fantáziánk fejlődésében. Szigorú tanár volt, mindenki tisztelte. Sokat lehetett tőle tanulni. Az emberek, a tárgyak a rajzeszközök tiszteletére mindannyiunkat megtanított. Ebben az időszakban sok sikerélményem volt az alkotás terén. Odafigyelt rám, ránk – ez inspirált.

Itt végezted el az általános iskolát?

Nem, az ötödik osztályt már Tiszadobon kellett elkezdenem. Hiányzott a régi környezet, a társaim, de akkor természetesnek tűnt, hogy azt csinálnak velünk, amit akarnak, oda tesznek, ahova nekik tetszik... De jó helyre kerültem, ott gyerek lehettem. Szakmunkával foglalkozó nevelők közé, akik szerettek, védelmeztek minket. Bár ott is volt egy-két rossz nevelő, de én igyekeztem jó gyerek lenni. Következő évben újra tovább kerültem Pétervásárára, Heves megyébe. Ott végeztem el az általános iskolát. Jó állomás volt az életemben, ez kicsi otthon volt, még több odafigyelést kaptam, itt talán már jobb pedagógusok voltak, nem bántottak minket olyan sokszor, nem voltak embertelenek, nem aláztak meg. A természeti környezet itt is nagyon megfogott, hegyes-dombos vidék. Gyógyírként szolgáltak a természetjárások, kirándulások. A pétervásárai művelődési ház igazgatója maga is alkotó ember volt, összeszedte a környéken élő festőket, grafikusokat, szakkört, alkotótáborokat csinált. Engem az iskola igazgatója ajánlott be, ez volt az első szakkör az életemben, egyedül jártam ide az otthonból hetente kétszer. A zene is fontos volt számomra már akkor, de nem mertem igazán megmutatni magam. Inkább csak hallgattam, később kezdtem el komolyan foglalkozni vele.

Tudtál valakivel beszélgetni az érzéseidről?

Nem. Törvényszerű, hogy ha kisgyerekkorodtól így nősz fel, akkor az érzelmi kötődések nem alakulnak ki. Nem voltak nagy érzelmi kitöréseim. Inkább rajzoltam és sétáltam. Sokáig nem tudtam verbálisan adni, nem szerettem volna, hogy teljes egészében megismerjenek. Akkor volt nehéz, amikor levelet kapott valaki, vagy mikor kimentünk sétálni, és a sorhoz odaszaladt egy anya és gyorsan adott a gyerekének tíz, húsz forintot, megölelte és aztán el is ment... Ez furcsa volt. Nekem nem volt olyan érzésem, hogy valakinek számot kellett volna adni az érzéseimről, hogy mit érzek, amikor egy jó filmet nézek, vagy amikor megvernek. Nem volt igényem erre. Nem alakult ki.

Volt elképzelésed a középiskolai tanulmányaidat illetően?

Nem volt akkor döntési helyzet, visszakerültünk Tiszadobra, ott az otthonon belül működő szakmunkás képzés keretében szobafestő-mázoló, tapétázó szakmát szereztem. Dobon mintha tudatosan jó akartam volna lenni, még jobban alkalmazkodtam a nevelők elvárásaihoz. Nagyon fontos volt, hogy bizalmat kapjak. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy hozzam a jófiú mintát. De tudatos voltam, ez kellett ahhoz, hogy kicsit nagyobb szabadságot kapjak.

Ekkor már voltak barátaid?

Itt ismertem meg Horváth Kálmánt, Vári Zsoltot, Kiss Sándort, mindannyian hoztuk a tehetségünket. Itt kezdtük el az önképzőkört, egy padláson. Emlékszem, kaptam Péter-vásáráról egy csomag olajfestéket 16 éves koromban. Vári kezébe vette a tubust és megkérdezte, hogy szerintünk miért van rajta a Pannoncolor címe? Azért, mondta, hogy mi írjunk nekik egy levelet és támogatást kérjünk. Kálmán írt egy levelet, mintha ő lenne a szakkörünk vezetője, és állami gondozott roma gyerekek tanítójaként ehhez kért segítséget. Egy hónap múlva hatalmas doboz olajfestéket kaptunk, szenet, ecsetet, grafitot, mindent, ami csak kellett az alkotáshoz. Az igazgató, Tóth Pista bácsi azt hitte, hogy ez valami tévedés, vagy hogy ki kell fizetni. De elmondtuk az igazat és felvihettük a padlásra a szerzeményünket… Rajzoltunk, festettünk, könyvtárba jártunk, sokat másoltunk. Új technikákat próbáltunk ki, fontos volt, hogy az olajfestékkel készült képpel még másod-harmadnap is lehetett dolgozni. Sokat tanultunk egymástól és kialakult egy egészséges versengés közöttünk.

A szobafestő szakma megszerzése után milyen terveid voltak?

Lehetőségem volt másodszakmát tanulni, a hegesztőt választottam. Nagyon tetszett, jobban, mint az előző. Jó szakembert, tanárt ismertem meg Petruska István személyében. Anyag- és szakmaismeretet tanított és ő volt az osztályfőnököm is. Jó barátságba kerültünk, pozitív hatással volt a tanulmányi eredményemre. Jó tanuló lettem, négyes-ötösökkel volt tele az ellenőrzőm. Hamar kiderült, hogy jó a kézügyességem, korán olyan feladatokat kaptam, amit elvileg egy elsős még nem csinálhat. Zárszelvények hegesztése, fontos volt, hogy ne legyen salakos, zárványos. Egy alkalommal kalapácsot kellett készíteni, egy új technikát alkalmaztam. Fémet fémmel csiszoltam és ettől csillogott-villogott a kalapács. A tanár úr odajött, megnézte és kaptam egy ötöst. Később ezt és egy másik kalapácsomat kiállításra vitték. A fémmunkában is megtaláltam az alkotás örömét. Már másodikban oktató lehettem, harmadikban pedig részt vettem az OSZKTV*-én, ahol nyolcvan ember közül tízen kaptuk meg teljesítményünk alapján ötössel a szakmunkás bizonyítványt. Így nekem februártól már nem kellett suliba járnom.

Az érettségi gondolata mikor merült fenn benned?

A szakmunkás idő alatt volt két fiú, aki átkerült a nyíregyházi gyermekotthonba és gimnáziumba jártak. Addig nem volt ilyen, a nevelők sem beszéltek ilyenekről velünk. Akkor jött a gondolat. Kálmánnal együtt el is kezdtük. Ő átment Nyíregyre, én Dobon maradtam. Húszévesen sikerült felvételt nyernem a Tiszavasvári Gimnáziumba.

Hogy érezted magad a gimiben? Voltak nehézségeid a felzárkózásban, a beilleszkedésben?

Azt kell mondanom, hogy a nulláról indultam, az osztályfőnökömnek, Dománynénak nagyon sokat köszönhetek. Észrevette bennem a tehetséget, figyelembe vette a szociális hátteremet, nagyon jó ember volt. Hárman voltunk akkor ott állami gondozottak, mindannyiunkkal sokat foglalkozott. Több tárgyat is tanított, magyart, történelmet, angolt. Mondta, hogy Tibor, össze kell szedned magad, hogy le tudj érettségizni. De felajánlotta a segítségét, és ebben nem is volt hiány. Kínkeserves volt az a két év. Nem azt mondom, hogy sikerült mindent bepótolni, de egy alapszintet el tudtunk sajátítani. Itt jelent meg először az életemben az intenzív tanulás élménye. Ez már itt külső iskola volt, új környezet, nem volt burok, úgy kellett csinálni mindent, mint a társaidnak. Kemény, emberpróbáló időszak volt. Az volt bennem, hogy kötelező végigcsinálnom, ez egy ugródeszka, hogy jelentkezhessek a képzőbe.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy jelentkezel a képzőre?

Már nyolcadikban azt mondtam, hogy grafikus szeretnék lenni. Úgy emlékszem, hogy az alkotótáborban beszéltünk Pétervásárán erről. Idősebb, nem roma értelmiségiek jártak az ottani szakkörbe. Befogadtak, egy intenzív szellemi közösségben lehettem és művészekkel voltam körbevéve, sokat jelentett nekem... Megerősített abban, hogy jó úton járok.

Kellett ez a megerősítés?

Igen, de sosem volt bennem igazán dilemma, nekem ez volt a természetes, hogy így adok ki magamból jót, rosszat egyaránt. A gimnázium utolsó évében ismertem meg Rózsavölgyiné Tomonyák Gittát. Az Andrássy-kastélyban tartották az alkotótáborukat, hívott minket, állami gondozottakat is a lovagterembe. Nekem nagyon tetszett a csoport, tisztelték a tanárukat, Gitta nénit. Kacérkodtam a gondolattal, hogy de jó lenne hozzájuk tartozni. Gitta néni felajánlotta, hogy másnap mennek az erdőbe rajzolni, ha akar közülünk valaki menni, lehet. Én mentem is és egy holtágat rajzoltam meg ceruzával, kiszáradt fatörzset, a Tiszát. Megtetszett neki és látott bennem valamit. Mondta, hogy mennek tovább Sárospatakra, tartsak velük. Később meghívott a pesti szakkörébe és felajánlotta, hogy ilyenkor nála is alhatok. Így jártam Pestre is és közben leérettségiztem. Jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára, de elsőre nem vettek fel. Azután Gitta néni még többet foglalkozott velem, a modell utáni rajzban, akt, portré készítésében sokat segített. Kiállításokra jártunk a csoporttal, Magyarországon, külföldön. Jártunk Firenzében, Velencében, Párizsban a Louvre-ban. Csodálatos volt az alkotásokat eredetiben látni. Klasszikusokat, akiket nagyon szeretek. Raffaello, Leonardo, az olasz munkák nagy hatással voltak rám. A modern művészet is megfogott, a párizsi Rodin Múzeum monumentális bronzszobrai, kisplasztikái. Jók voltak ezek az utak. Intenzíven megélni a közösséget, olyan helyeken, ahol érzed a kultúra, a művészet illatát. Megerősített, íme még egy bizonyság, hogy egyenes út van az önmagam megvalósításához.

Nem kedvetlenített el az első sikertelen felvételi?

Nem, tovább készültem, s ebben segített König Róbert tanár úr is, aki később a képzőn is tanított. Írt egy levelet, mikor nem vettek fel: ne aggódjak, segít nekem a felkészülésben. Ha havonta egyszer elmegyek hozzá, akkor korrigál, tanácsot ad. Rajzoltam, skicceltem szorgalmasan. Jó feladatokat adott, amelyek megkönnyítették a felvételit. Utólag rájöttem, hogy ide azok jutnak be, akik taníthatók, akik még nincsenek készen, akik szeretnének technikákat, elméletet tanulni. Másodjára már fölvettek.

Mennyire tudtad „fölvenni a fonalat”? Befogadott-e az egyetemi csoportod?

Hamar rájöttem, hogy művészet- és kultúrtörténetből vannak hiányosságaim. Be kellett pótolnom a lemaradásaimat az elméletből, mert ha bekerülök egy művészközösségbe, akkor saját véleményem kell legyen, ehhez viszont ismeretek kellenek. Nem voltam megkülönböztetve sem a származásom, sem a helyzetem miatt. A tehetségemet ők is hamar felfedezték, barátságok szövődtek. Egy évig kollégista is voltam. Jó tanáraim voltak, élveztem a tanulást, művészettörténet, művészetpszichológia… Jó tanuló voltam. König Róberttel továbbra is jó kapcsolatban maradtam, barátsággá alakult. Rembrandtot, Dürert, a realizmust, a metszeteket mindketten szerettük. Az ő életében is jelen volt a küzdés; az empátiája felém mindig megmaradt. Meséltem neki az anyám meglátogatásáról, az identitásomról, a cigányságomról. Harmadikban próbáltam is megélni ezt a művészetemben. Elsőben, másodikban a modell utáni rajz volt a fontos, harmadikban már önálló gondolatok kellettek az alkotáshoz. Én vártam ezt, mert sokáig másoltam gyerekkoromtól. Róbert tudta ezt, szisztematikusan feladatok elé állított, tanácsokat adott. Keresd a témát, keresd a gondolatokat! – mondta. A harmadik év egy útkeresés volt. Az alkotóvá válás időszaka. Időnként visszanézem a mappámat. A sérüléseim megmutatkoznak a munkáimban. Egy gyerekarc a fakerítés mögül néz ki. Ez én vagyok… A mestereim nem is nagyon szerették ezeket a munkáimat. Gondolkodtam, hogy miért, de hisz ez is én vagyok. Megtanultam, hogy gyógyítanom kell magam. Ha mindig csak a drámát fogalmazom meg, akkor nem vagyok kerek. Meg kell élnem minden érzést, színt, vonalat. Nem csak a depresszív grafika kell, meg kell mutatnom az életemben jelenlevő boldogságot is, ez kivetül a képen keresztül a nézőre is. A harmadik év az önfelismerés tanulói időszaka volt.

Ekkor már ismertél roma festőket, alkotókat is?

Igen. Egyrészt a Romaversitas Alapítvány diákjai között is voltak művészek, másrészt ösztöndíjas voltam a Romano Khernél, s az igazgató, Zsigó Jenő ekkor már szervezett alkotótábort romáknak. Itt találkoztam más roma alkotókkal. Felszabadultságot éreztem: nincs tét, nincsenek receptek a festésre. Önmaguktól festenek, a tehetségük, érzéseik alapján. Családanyák, apák, akik akár idősen is kezdő alkotók.

Itt mozdult meg benned valami az identitásoddal kapcsolatban?

Nem, korábban, első évben az egyetemen. Rózsa Mónikáék meghívtak a Romano Kher középiskolás táborba csoportvezetőnek. Nagyon jó volt romákkal találkozni, fiatalokkal, diplomásokkal, értelmiségiekkel. Jó pedagógiai érzékkel megáldott volt Radics Józsi, Mata András és Rózsa Móni is. Itt már a felnőtt szerepét kellett megélnem. Gondolkodni és cselekedni kellett. De ebben a csapatban jó volt, könnyű volt, tele sikerélményekkel. A tábor végére megszerettem a gyerekeket, ezt az egészet. Jött egy érzés, hogy tennem kell valamit a romákért, az emberekért, a gyerekekért. Végig adnom kellett, de nagyon sokat kaptam vissza. Sokat nevettünk, sok program volt, sok játék, Elhatároztam, hogy elkezdem a gyökereket, a kultúrát megismerni: hagyományok, öltözködés, viselkedés. Ez egy folyamat, megjelent bennem az igény erre.

Ez az igény az alkotásaidban is megjelent?

Az alkotáshoz viszont ez nem volt elég. Nem éltem meg mindezt, ezért nem is lett volna hiteles, ha ezt próbáltam volna visszaadni a képeimben. Fontos számomra az őszinteség az alkotásban is. A negyedik évben már tudtam, hogy a tiszadobi természet, élet, házak, emberek lesz a témám, ez volt a legkézenfekvőbb, hisz leginkább ez szól rólam. Ez hiteles lesz. Rengeteget fotóztam a telepen, a faluban, sokat beszélgettem az emberekkel. Ekkor rekonstruáltam az Andrássy-kastély Rippl-Rónai üvegablakát. Kutattam, olvastam, alkottam. Elhivatottságot éreztem a tiszadobi életem visszaadására a munkáimban.

Próbáltál visszaadni ebből a tiszadobi társaidnak is?

Igen, tábort szerveztünk, roma fesztivált, roma klubot. Az első dobi roma táborban 2002-ben tanítottam képzőművészetet. A zene szeretete, annak megmutatása is ekkor bontakozott ki bennem. A társaimmal már gimis korom óta zenéltünk. Akkoriban vettem az első gitáromat, sokáig gyűjtöttem rá. Folyamatosan gyakoroltam, gyakoroltunk és még ez év nyarán a roma fesztivál keretében előadtuk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot. Nagyon jól sikerült, több helyen is felléptünk. Ennek nagy közösségformáló ereje volt. Ebben a darabban megmutathattam magam. Az ének, a gitár sokat segített ebben. Látva sikerélmé-nyeinket, igényeinket, roma klubot szervezett az igazgatónő, romákat hívott le a gyermekotthonba, Szentandrássyt, Szilvásit, Balogh Jánost, jók voltak ezek a programok, sokat adtak nekünk.

Negyedikben készítetted a Cigányasszony tánca az angyallal című grafikádat. Hogyan jutott eszedbe ez a paradox jelenet?

A hit megvan bennem. Ennek meg kellett jelennie az alkotásaimban, a diplomamunkámban is. Láttam Szalay Lajos Jákob harca az angyallal című grafikáját, ennek mintájára készült, ürügy volt számomra, hogy az előítéletekkel foglalkozhassak. Egy olyan helyzetben láttatni az angyalt és a roma aszszonyt, ami felszabadult, felszabadít. Tele van alázattal mindkét személy. Éppen ezért nem megbotránkoztató a testi kapcsolat, a tánc. Szerettem volna, ha ez a jelenet természetesnek tűnik, az angyal földi léte és a cigányasszony közelsége. Fontos volt, hogy legalább egy pillanatra az előítélet ne merüljön fel a kép előtt állóban. Származásomnál fogva sok olyan problémával találkoztam, ami a művészetemben feltétlenül emb-lematikussá kell hogy váljon. Elsőként grafikai feldolgozásban, később az olajfesték és vászon eszközeivel fejeztem ki a mondanivalóm. Ez 2006-ban olajban, színesben is elkészült. Cigányasszony tánca az angyallal egyfajta feloldás, egyensúlyra való törekvés, ahol nincsenek problémák.

Van még olyan alkotásod, ami egy már meglévő mű alapján készült?

Igen, ilyen például a Cigány fiú konstrukcióval. Egy kiállítás során találkoztam Kondor Béla Fiú konstrukcióval című alkotásával, és ekkor már tudtam, mi lesz a következő festményem. Újragondolni egy alkotást, ami egy generációval már előbb megszületett, nos elgondolkodtató. Mit lehet ezen feldolgozni? – kérdezhetnénk. Talán az a szó, hogy konstrukció fogott meg engem, ez késztetett arra, hogy közöljek ebben az elő-

ítéletes világban valamit. Pozitív gondolatot. Konstrukció egyenlő újra való törekvés: a szellemi és a manuálisan létrehozott érték alkotói ereje. Már-már az absztrakció felé hajlik nálam a konstrukció megjelenítése.

A konstrukció szó mai értelemben már nem igazán használatos szó. A szocreál időszakában állta meg igazán helyét, de a cím újjá-

alakítása így direkt módon válik mai értelművé, a roma fiatal generáció figyelemre hívása. A kiválasztott fiú. Vagy mint a mesékben: a legkisebb fiú, aki legyőzi a gonoszt és a király fele királyságát kapja meg. Nos anynyi igazság, feloldás mindig van a mesékben, hogy győz a jó, bukik a gonosz. Az új idők változásával voltaképpen rengeteg stagnálás figyelhető meg mindenféle területen. Én elsősorban az alkotásaimon keresztül próbálom gondolataimat megosztani a képtalálkozójával, így fontossá válik bennem az emblematikusság és a szimbolika.

Milyen volt a diplomavédés?

Az első megmérettetésem volt. Nagyon jó, ott voltak a társaim, a tiszadobi igazgatónő. Korábban nem beszéltem az alkotásaimról, itt viszont meg kellett értetnem az emberekkel a gondolatmenetemet, adni egy szeletet magamból. Ez is az öngyógyítás folyamatának egyik állomása volt. Ki kellett mondanom az érzéseim, a múltbeli érzéseim, a jelenlegi érzéseim. Féltem a művészettörténeti vizsgától, jó akartam lenni és sikerült is, négyest kaptam. Bizonyság volt magamnak is a helytállás.

Ezután?

Letettem az államvizsgát, s Zsigó Jenő igazgató felkérésére elkezdtem dolgozni a Fővárosi Cigány Házban. Jelenleg is itt dolgozom, kiadványszerkesztőként, grafikusként. A Fővárosi Önkormányzat Cigány Ház több mint 1000 alkotást tartalmazó Képzőművészeti Közgyűjteményét kezelem, az intézményi weblapot szerkesztem. Emellett 2006 óta az Amaro Drom címlapjait is én készítem.

Elvégezted az egyetemet, munkát találtál, hogyan alakult a továbbiakban az életed?

Az egyetem után nem nagyon alkottam, kerestem önmagam. Megpróbáltam a civil életben megfelelni, albérletet fizetni, dolgozni… Két évvel később kezdtem el festeni. 2005-ben volt a József Attila emlékév, Néző László, az Amaro Drom főszerkesztő-helyettese kért fel, hogy a lap József Attila irodalmi különszámába illusztráljak verseket. Ezek jól sikerültek, tetszettek nekem. Grafikák voltak, de megláttam bennük a színeket. József Attila Fohász című versét festettem meg először. Amikor kész lett, félretettem. Egy alkalommal meglátogatott Laci, megmutattam neki a festményt. Azt mondta, hogy ez nagyon jó, ez már Balogh Tiboros. Hitet adott és folytattam a festést József Attila versei nyomán. Jó visszajelzéseket kaptam. A technikát is jónak tartották, kartonpapírral spak-lizva készültek. Az egyéni önkifejezés fontos számomra, de nemcsak a technika, hanem a mögöttes tartalom is.

Mi az, amit eredménynek tartasz?

Fontosnak tartom, hogy a Cigány Ház több mint 1700 alkotást tartalmazó Képzőművészeti Közgyűjteményét gondozom, és hogy én készíthetem az egyik legszínvonalasabb roma folyóirat címlapját, dolgozom a romaügyben. 2004-ben a Műcsarnokban Elhallgatott Holocaust címmel rendeztek egy nagyszabású kiállítást a holokauszt 60. évfordulóján. Én is a kiállítók között voltam, installációkat készítettem. 2006-ban Berlinben a Magyar Intézetben volt egy roma kortárs művészeket bemutató kiállítás, ott a tiszadobi grafikákkal szerepeltem. A Roma Parlament Balázs János Galériájában is volt már több kiállításom, többek között egy fotókiállítás 2005-ben. Most a Velencei Biennáléra készülünk, ahol az 52 éves biennálé történetében először lesz roma pavilon, több országból érkeznek roma képzőművészek. Hazánkat öt roma képzőművész fogja képviselni, köztük én is. Junghaus Tímeáé, az OSI Roma Cultural Participation Project Arts and Culture Network Program munkatársáé az ötlet, ő szervezte meg, hogy mi is részt vehessünk a kiállításon. Ez egy fontos szakmai megmérettetés lesz.

Vannak barátaid a roma alkotók között?

Még mindig tartom a régi barátaimmal a kapcsolatot, Vári Zsolt, Káli-Horváth Kálmán, a cigányházas alkotótáborban megismert festők, Kökény Robi, Ferkovics József, Oláh Mara, Bada Márta. Szoktunk együtt alkotni, beszélgetni. Mondhatom, hogy befogadtak, sok tanácsot adunk egymásnak. Kicsit nehéz volt eleinte, de jót tett nekem a rajztanár szak, könnyebben bánok az emberekkel, talán e miatt is. Sok kérdés merül fel a találkozóink kapcsán bennem, bennünk. Például, van-e roma képzőművészet? Romák együttes alkotási folyamata ez? Ez egy olyan csoport, aki az identitását éli meg a festészetében? Akik roma témájú festményeket festenek? Én azt látom, hogy a képzőművészetben nem lehet így kategorizálni. Mert egyetemes gondolatokat közvetítek én is és az említett festők is. Olyan publikációkat olvasok, amik beskatulyázzák a romákat. Tegnap voltam Csámpai Rozinál, és olyan képei vannak, amik bárhol a világon megállnák a helyüket, de hasonlóan sok-sok festő van még rajta kívül: Kökény Robi, Ferkovics Józsi, Bada Márta, csakhogy néhány festőt említsek. Ezek az alkotók próbálnak kitörni abból a csapdából, mókuskerékből, amit a 80-as évek óta presszionálnak a roma képzőművészekre. Az átalakulás időszakában vagyunk, ahol már napjaink gondolatisága hatja át műveinket.

Mit csinálsz még szabadidődben?

Moziba járok, zenét hallgatok, zenét csinálok, tervezem egy együttes létrehozását a barátaimmal. Új kihívások elé állít a művészetemben a számítógépes alkalmazott grafika, jelenleg éppen mozifilmes animációt tanulok.

Mit festettél legutoljára?

A Hatalom című képet. Varjúkat ábrázol különböző megközelítésből. Korábban egy séta alkalmával láttam a vasút mentén csoportosan varjakat. Ez megmaradt bennem. Furcsa lehet, hogy fogakkal és tátott szájjal jelennek meg a varjak. Talán pont ezért kapta a Hatalom címet. Bennem voltak a szeptemberi utcai zavargások, az emberek brutalitása, a félelemkeltés…

Mit tervezel a jövőben?

Szeretnék családot, most már van egy önkormányzati lakásom. Sok gyermeket képzelek magamnak, szeretni, nevelni, tanítani őket. Átadni, amit én megtanultam, megadni mindazt, amit én nem kaptam meg...

Erős Emese

Tiszadobi sorozat (2002–2003)

Fotók: Váraljai Szandra

Hitler-énekek, 2004 Elhallgatott holocaust

Fotó: Huszti István