Útkereszteződés Interjú

„A zeném az életem tükörképe”

Thierry „Titi” Robin

A gitáron, buzukin és arab lanton játszó Titi Robin ma már Európa-szerte ismert művész, de sztárallűrjei egyáltalán nincsenek. Barátságos, készséges inkább. Az öltözőjében ülünk, a mondatai nem gépiesek, elgondolkozva, ráérősen felelget a kérdésekre. Amikor beszélgetni kezdünk, kissé kimerültnek, fáradtnak látszik. Vagy talán a fellépés előtti feszültségtől sápadt? Nem zaklatjuk efféle kérdésekkel, habár a beszélgetés előrehaladtával egyre inkább úgy tűnik, nem is tudnánk kibillenteni befelé fordult nyugalmából, amely aztán a koncerten is sugárzik belőle.

Ez a ma esti koncert egy turné része?

Nem, kifejezetten erre a koncertre jöttünk Budapestre. Ugyanakkor mostanában folyamatosan turnézom, ha úgy tetszik, de nem mindig ugyanazzal a zenekarral. Az elmúlt napokban Franciaországban játszottam a trióval.

Mi a különbség a mostani és más felállások között?

A ma este fellépő egyik társam Zé Luis Nascimento, az ütőhangszeres, aki mindig velem van, akármilyen is egyébként a felállás.

Mióta játszotok együtt?

Már négy éve. Brazíliai, de Marseille-ben él, fiatal, virtuóz muzsikus, nagyon jól megértjük egymást... Azt hiszem, még sokáig együtt fogunk dolgozni. Játszik a legutóbbi lemezeimen és a Jivula című DVD-n is, amely Gulabi Saperával készült. Gulabi indiai táncosnő. Francis Varisszal, a harmonikással pedig 1994 óta játszom együtt. Ez a trió a magja a többi formációnak is. Van egy kvintett, amelyben hármunkon kívül van egy flamencoénekes, Pepito Montalegré, valamint a basszusgitáros Kalou Stalin. Ez a két felállás a leggyakoribb. Néha velünk jön a két lányom is, Maria, aki táncol és énekel, Lacoque pedig ütős. Maria 23 éves...

Miért, te mennyi vagy?

Hamarosan ötven. A lányaim a legutóbbi lemezemen is játszanak. Márciusig sokat turnéztam Gulabi Saperával, de aztán ez abbamaradt, hogy több ideje legyen az indiai csoportjára, miután nagyon sok időt töltött Európában.

Tehát ő Indiában él?

Igen, Dzsaipúrban. Úgyhogy azt az előadást most pihentetjük. Volt olyan műsorunk is, ahol a lányaim, Gulabi és az ő fia is fellépett. Mostanában egy párizsi fesztiválra, az Africolorra készülve összeállítottunk egy közös műsort Danyel Waro réunioni énekessel (a francia fennhatóság alatt álló afrikai szigetről származó énekes fellépett a 2006-os Sziget Fesztiválon – a szerk.), amit aztán turnéra is vittünk. Ez az ő éneklési stílusának és az én zenémnek az összekapcsolása volt. Eredetileg egyetlen előadásunk lett volna, magán a fesztiválon, de aztán megtetszett a szervezőknek.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy eléggé sokféle zenei világban mozogsz. A társaid is sokfelől jöttek.

Ahogy vesszük. Zé Luis például hiába brazíliai, nem brazil zenét játszik. Teljes mértékben kiszolgálja az én stílusomat.

És az milyen voltaképpen?

Hogy is mondjam… Franciaországban, ahogy Magyarországon is, sok cigány él, akiknek a zenéje ily módon a francia kultúra része. Tény, hogy kevés olyan francia zenész van, akit éppen ez a zene inspirál, hiszen bizonyos értelemben kasztok vannak nálunk is. De ez Franciaország problémája, nem az enyém. Én, amikor gyerek voltam, cigányok, arabok között nőttem föl, akik persze franciák, de a szüleik még nem voltak azok. Ahogy én a falumból bekerültem a városba, Angers-ba, ők is, csak éppen az ő falujuk mondjuk Marokkóban volt, de amúgy egyformák voltunk, együtt növekedtünk. Egyszóval ez a zene az én szűkebb hazám zenéje. Nem kerestem semmiféle külföldi forrást. Ez az a zene, amit autodidakta módon az utcán tanultam. Azt mondanám, hogy ez egy teljesen normális francia zenéje – feltéve, ha nyitott módon él. Egyébként Franciaországban igen súlyos probléma ennek az ellentéte, hogy sokan a tébolyig menő bezártságban élnek.

A konfliktusok, amikről mostanság hall az ember, inkább a nagyvárosokban jellemzőek. Másutt – mondjuk a te városodban, Angers-ban – is tapasztalható ilyesmi?

Tény, hogy ott kevésbé vannak konfliktusok, ellentétek, de az is igaz, hogy sajnos nincsenek valódi kapcsolatok sem, nincs érintkezés a különféle származású emberek között. Én viszont nem így éltem: a családomban, a barátaim között egyformán vannak franciák, cigányok, arabok – úgyhogy a zeném igazából az életem tükörképe. A stílusom egész egyszerűen úgy alakult ki, hogy hatott rám a közvetlen környezetem. Újra és újra ezzel jönnek az emberek, hogy lám, ezt meg ezt meg ezt tanultad. Nem, ez nem volt szándékos vagy tudatos tanulás.

De azt talán el lehet mondani, hogy bizonyos értelemben összegyűjtöd a téged körülvevő zenei hatásokat?

Vegyük például Gulabi esetét, aki cigány, és úgy akarta a sors, hogy találkozzunk 1992-ben. Nagyon jól megértettük egymást – de ez inkább a cigány, és nem annyira az indiai oldala volt, aminek a mentén létrejött ez a kölcsönös megértés. Így aztán egyáltalán nem is mondhatom, hogy ismerem Indiát. A tapasztalataim Radzsasztánból származnak, és ezek viszont sok indiai számára is ismeretlenek. A kalbelija kasztról, a kígyóbűvölők kasztjáról van szó, amely erősen elkülönül a társadalom többi részétől. Ez az, amit én Indiából ismerek, ez az a környezet, ahol otthon érzem magam.

Te magad cigány családból származol?

Nem, én egy teljesen francia parasztcsaládban születtem bele. Az apám mezőgazdasági munkás volt, szóval igen szerény körülmények között nőttem föl. De később nagyon nyitott módon éltem. Azt hiszem, hogy van a francia közönségnek egy része, amely azért kedvel, mert úgy érzi, hogy ez a fajta zene volna az igazi francia zene, ha nem volna az a sok probléma, ami a zártságból, az elzárkózásból fakad. Végül is huszonöt-harminc éve alakítom ezt a zenét, amit játszom. Ma este is előadunk olyan dalokat, amiket még tizennyolc-húsz évesen írtam és a testvéreimmel együtt játszottuk őket. Szóval ez az egész dolog egy nagyon természetes fejlődés eredménye – az mondjuk tény, hogy bár én északi vagyok, nagyon erősek a zenémben a mediterrán hatások.

Jut eszembe, van egy másik együttes Angers környékéről, akik szintén ilyen vegyes gyökerű zenét játszanak. A Lo’Jo-ra gondolok. Ismered őket?

Hogyne! De nagyon különböző, amit csinálunk. Újabban kezd azonos lenni a közönségünk egy része. Hogy is mondjam... az ő közönségük egy része valóban helyi, angers-i, amely fokozatosan szélesedett körülöttük, aztán ahogy turnézni kezdtek, fokozatosan nemzetközivé vált. Ők Angers kulturális életének a középpontjában állnak, amit én nem mondanék magamról.

Az én zenémet ugyanis fiatal koromban nem ismerték el a franciák. Angers-ban inkább cigányok vagy arabok előtt játszottam. A Lo’Jo közönsége a helyi rock- és dzsesszkedvelők köréből alakult ki, én legfeljebb észak-afrikai esküvőkön szoktam játszani. Van egy libanoni étterem, ott zenéltem sokat, ott próbáltam ki az új számaimat. Akkoriban még nem létezett a világzene. Aztán megjelent ez az irányzat, a Lo’Jo is errefelé mozdult, vele együtt a közönség, és ezáltal kerültem bele később én is a képbe. Előbb léptem fel a nagy párizsi helyeken, mint az angers-i színházban.

Sok cigány él Angers környékén?

Igen, azt lehet mondani. Gyerekkoromban a falunkban is sokszor megjelentek a kocsi-

jaikkal. Kevesen vannak, akik letelepedtek. Akikkel inkább kapcsolatban vagyok, azok délen, Perpignanban élnek – ők már állandóan. Az életmódjuk azonban erősen tradicionális. Vannak közöttük olyan zenészek, akikkel többfelé is turnéztam – az ő zenei világuk a katalán rumba, ami egy kicsit a flamencóval rokon.

És hogy kerül ebbe a zenei környezetbe az a bizonyos indiai vonal?

Az a helyzet, hogy miután sohasem tanultam zenélni iskolai körülmények között, egy kissé ösztönösen vettem át azt, ami csábít, ami tetszik. Aztán azon dolgoztam, hogy ebből valami egységes, összefüggő zenei nyelv szülessen, ne pedig különféle elemek patchworkszerű kombinációja. És most már, harminc év után úgy érzem, hogy ezt sikerült is megteremtenem. A sorsom különféle kultúrákhoz köt, adott esetben a szószólójuk is vagyok, de amit ki akarok fejezni, az nem más, mint amit én magam érzek. Ugyanakkor ezt a zenei világot nem én találtam föl, ez valamikor erőteljesen jelen volt Indiától a Közel-Keleten át a mediterrán térségig, és most is létezik nyomokban. Közvetett módon az örökösének érzem magam, és meggyőződésem, hogy ha nem Angers mellé, hanem Bukarestbe vagy mondjuk Bagdadba születtem volna, akkor is ugyanezt a zenét játszanám. Emiatt tudtam megtalálni a koherens zenei világot: mert már létezett.

Kovácsy Tibor

Fotó: Németh Dániel