Útravaló Vers
Jónás Tamás
Éjszaka a tengerparton
I.
A víz fejeseket ugrik a partra.
Halálba menetelnek a hullámok,
szenvedélyük – éjszaka kiderül – nincs.
A tengerben nincsen semmi rossz.
A mélyében hajlongó hínár a szerelem.
Egy-egy kikötött hajóval érthetetlenül óvatos.
Fölösleges itt a lelki térerő.
Innen látszik a holnap:
jellegtelenül alkalmas,
mint a tűzijáték vagy a tenger.
Méltósága csupán megkövetelt.
A víz nem is fejeseket ugrál a partra:
újra és újra kilöki magából a tenger.
Mégis: képes igazzá hazudni
muszáj-hogy-jöjjenek-szerelmeim.
II.
Rég tudjuk, hogy a dolgok lényege kisebb lenne a cseresznye magjánál
akkor is, ha maga a gyümölcs Föld méretű lenne;
a lényeg a létező dolgok legkisebbike.
Nem érdemes azon gondolkodni, vajon képes lenne-e magában is lényeg
maradni a lényeg,
vagy csupán a rendelkezésre álló hely határozza meg a méreteket,
de a viszony állandó és – hadd bosszankodjunk – még csak nem is örök.
De vajon mit jelent, hogy ez a kicsi lényeg minden esetben, de nem
folytonosan irracionális?
III.
Készülődik a tenger.
Talán elvonul. Talán itt marad.
Készülődnek a tengerben a vízhadak
csendben.
Csak a szelídségben rejtheti el magát ilyen hatalmas beteg.
Bűzlő szörnyetegek a tengerek.
IV.
Most jó lenne bevallani valamit.
De drága szenvedély a folytonos őszinteség:
se ünnepek, se könnyes vallomások.
A kíváncsiság megköveteli a rögzített távolságot,
a munkarend kikészíti a szenvedélyt, feloldja a titkokat.
A biztos szeretet biztos pusztulás.
A falánkság, a szerelem életképesebb:
önvédelemre kényszerít.
Zajongóknak, kóstolgatóknak áll a világ:
a táblák, a szenzorok, az utak, a színek, az ízek,
a kényelem, a receptek és a bűnök:
műsorok.
És jönnek is meghirdetett, de mindenképp kiszámítható
műsorrend szerint.
Most az lenne a boldogság, ha bevallanék valamit,
és egész életemben vissza tudnék és mernék emlékezni rá.
De csak rend van bennem és
eladhatatlan szenvedés.