Úttalan utakon Visszaemlékezés

Egy asszony élete

Suta Lajosné, Fúró Erzsébet 1944-ben született Kürtöspusztán. Ott él ma is, de közben eltelt több mint hatvan nehéz, munkás esztendő. Cigány embert választott férjnek, szerelemből. Meg tán kalandvágyból, mert igencsak mozgalmasan alakult az élete. Dolgozott téeszben, kaposvári gyárakban, a vendéglátóiparban. Most elmeséli, hogyan keresik a kenyérrevalót ott, ahol nincs se munka, se közlekedés, se orvos, se iskola, se szemétszállítás, se vezetékes víz.

A szüleim 1944-ben kerültek ide, abban az évben születtem. Apám valamikor uraknál dolgozott, parancsolóféle ember volt. Nem szeretett dolgozni, de minket munkára tanított. Hatan voltunk testvérek, tizenhat éves koromig Kürtösön éltem, a téeszben dolgoztam. Ez egy puszta volt, közel volt a téesz, azért építették ide a parasztok a házaikat. Mindenki magának építette a házát akkoriban. Összefogtak az emberek, nem volt olyan, hogy a szomszéd építkezik, én meg nézem. Ahol a kultúrház van, ott iskola volt régen, meg cselédházak. Bolt is volt, meg kocsma. Minden házban laktak, tiszta, rendes udvarok voltak. Akkoriban csak magyarok laktak itt. A téesz sokáig működött, aztán úgy harminc évvel ezelőtt összevonták Pusztakovácsit Kürtöspusztával. Ekkor kezdett minden megbomlani, a téeszelnökök váltogatták egymást, de a pusztával senki nem törődött. Idővel a házak tönkrementek, vagy lebontották őket. A fiatalság egy része elköltözött a városba, mások itt ragadtak, a végén csak az öregek maradtak itt.

Kisgyerekként szedtem a markot, arattam, kévét vágtam polyva lukba, kukoricát, cukorrépát kapáltam. Akkor még nem voltak gépek, kézzel szedtük a kukoricát meg a cukorrépát. Okosabb voltam, mint a testvérem. A szüleim nem akarták, hogy tanuljunk, csak azt, hogy dolgozzunk. Én nem akartam az egész életemet végigkapálni. Tizenhét évesen bejelentkeztem a kaposvári téglagyárba, hogy ott akarok dolgozni. Fél évvel előbb kellett jelentkezi a gyárba, mert abban az időben csak a helybelieket vették fel dolgozni. Kaposváron lakott anyám testvére, megengedte, hogy nála lakjam. A férjem is kaposvári volt, felvették a gyárba segédmunkásnak, így ismerkedtünk meg. Nagyon tudott táncolni, ez tetszett meg benne. Egy testvérem itt lakik még, a többiek szétszóródtak az országban, egy bátyám meghalt. A két fiam pincér, a lányom szakács, soha nem ittak szeszt sem ők, sem mi. Úgy hívtak minket, hogy a málnás pár, akármilyen szórakozóhelyen voltunk, mindig málnát ittunk.

Amikor lejárt a gyárban a szezon, a textilgyárba jelentkeztem. Ez volt akkoriban Kaposvár egyik legnagyobb munkahelye. Felvettek, elvégeztem egy féléves tanfolyamot, a férjem is odajött dolgozni, segédmunkás volt. Vonzottuk egymást. Egy gépre kerültem az unokatestvérével. Mondja nekem: hétvégén megyünk táncolni, nem akarsz eljönni? Elmentem velük táncolni, így jöttünk össze. Sportos volt, vékony, negyvenhét kiló. Én is annyi voltam akkoriban. Egyszer anyám eljött látogatóba a testvéréhez, és kiderült, hogy roma fiú udvarol nekem. Volt is cirkusz belőle, de nem foglalkoztam velük. Pedig volt olyan, hogy többször volt könnyes a szemem, mint a szám zsíros. Mikor összekerültem a párommal, fél évig felém sem jöttek a szüleim. Haragudtak rám, amiért cigányt választottam. Nem okozott problémát, hogy beilleszkedjek a cigányok közé. Kinn ültek az utcán, tüzet raktak este. Vittem nekik egy kosár krumplit, egy darab szalonnát, hogy megsüssük. Szerettem együtt lenni velük.

A férjem szerelemgyerek volt, soha nem fogadta el az apja. Én tizenkilenc, ő tizenhat éves volt, amikor összeházasodtunk. Olyan gyerek volt, hogy taknyos volt az orra. Én fürdettem, mosdattam, kísértem az edzésekre. Gyermekkorában virágot árult a moziban. Volt, amikor annyira fáradt volt, hogy elaludt a moziban. Szegénysorban nevelődött fel ő is, mint én. Először albérletbe mentünk lakni a férjemmel, de az anyósom hazacsalt bennünket. A tüskevári állomás mellett, a sorompótól balra volt egy kis háza. Két szoba, előszoba, konyha meg egy spájz volt benne. Mi a férjemmel a kisszobában laktunk, a többiben az anyósom, a mostohaapósom meg a férjem négy mostohatestvére. Anyósom a falvakba járt lepedőt, edényeket árulni. Reggel négy órakor kelt fel, zirgett-zörgött. Majd mindennap ágyneműt akart mosni, nem volt ideje rá, így leáztatta inkább. De megy a busz, hát kire maradt, énrám! Akkor még nem volt mosógép, kézzel mostunk. Mire azt a rengeteg ruhát kimostam! Közben meg dolgoztam a gyárban, három műszakban. Egyszer megsokalltam. Mondtam a férjemnek, hogy én ezt nem csinálom tovább, mosson az anyósom, meg én is külön. Másnap nem ment el az anyósom faluzni, mert mosni kellett. Mikor tudott pénzt csinálni, jó hangulata volt, mikor nem tudott, rossz. Volt neki egy beteg gyereke, akit mindenáron intézetbe akartak vinni, mert az anyja nem tudott foglalkozni vele. Én raktam rendbe, fürdettem. Egy ember akkor is ember, ha nyomorék.

Rosszak voltak a gyerekek, lógtak az iskolából, elvitték őket intézetbe. A férjem sokat bajlódott velük, imádja a testvéreit. Anyáról csak egy testvére él, apáról több, de azokkal nem tartja úgy a kapcsolatot. Egy testvére hajléktalan, a másik az utcában lakik. Most azért jár be Kaposvárra, mert a Tesco előtt koldul. Odamegy az emberekhez, és mondja nekik, hogy szívesen tolja a bevásárló kocsijukat. Eltolja a kocsit, a tízest, meg a húszast kiveszi belőle. Amikor a rendőrök elkapják, megbüntetik vagy beviszik a rendőrségre.

Négy évig laktunk anyósomnál, de úgy, hogy közben háromszor-négyszer albérletbe költöztünk tőle, de anyósom mindig visszavitt bennünket. A férjem sportolt, jó bokszoló volt. Először Kaposváron a Dózsában bokszolt, aztán átcsalták Pécsre a PVSK-ba, ez a vasúthoz tartozott. Segédmunkásnak, vagonrakodónak vették fel, de mindig edzeni volt. Én meg otthon maradtam Kaposváron az anyósomnál. Akkor még a Textilben dolgoztam. A férjem majdnem minden este hazajött hozzám, mert ingyen utazhatott. Este jött, reggel a gyorssal ment vissza. Egyszer összevitatkoztam anyósommal. Ette a húsos káposztát, soha nem felejtem el. Rám öntötte a káposztát, estefele volt. Ahogy vitatkoztunk, épp betoppant a férjem, pofon ütötte az anyját értem. Ezután már nem volt vita anyósom meg köztem.

Pécsen a szakosztályvezetőnél laktunk albérletben négy évig. Akkor már megvolt a nagyfiam, Lajos, olyan másfél éves lehetett. Nem szerettem ott lakni, már fél ötkor az üzlet elé kellett állni, hogy disznóhúst kapjak. A férjem sokat volt edzőtáborban, meg külföldön. Egyszer, mikor elment az edzőtáborba, majdnem szétmentünk. A volt edzője ragaszkodott ahhoz, hogy Budapestre menjen, de ő nem ment, mert a családját nem vihette magával. Mindenfelé kísértem a férjem. Pécsen a rendőrök vittek ki a bokszmeccsről.

A bíró igazságtalanul intette meg a férjem, fölmentem, megráztam, még a csokornyakkendőjét is kihúztam. A rendőrök vettek le onnan. Büszke voltam a férjemre.

Volt egy edzője, aki a lakáshivatalban dolgozott. Egyik este telefonált a férjemnek, mondta, hogy adjuk be a lakásigénylést. Be is adtuk, rá négy hónapra kaptunk egy kétszobás lakást Kaposváron, a nyolcadik emeleten. Aztán terhes lettem a harmadik gyerekkel, Angélával. Tizennyolcezret kellett fizetnünk havonta a lakásért, nehezen, de öszszeszedtük. Én sem kaptam a szüleimtől semmit, a férjem sem. Én azért, mert hozzámentem, ő meg azért, mert szegények voltak. Azt mondták, ha megszülöm a harmadik gyereket, elengedik a tizennyolcezret. El is engedték, kaptunk egy két és fél szobás lakást, és nem kellett visszafizetnünk semmit sem.

A gyerekek nőttek, mi is dolgoztunk éjt nappallá téve, elkezdtünk gyarapodni. Nappal konyhán dolgoztam, éjszaka meg a Szabadság Parkvendéglőben voltam ruhatáros. Itt dolgozott a fiam is, pincér volt, a férjem meg kidobó. Nyolc évet ott húztam le úgy, hogy a vendéglőből hajnali egykor mentem haza, és fél ötkör keltem fel, hogy időben beérjek a konyhára. Aztán a vendéglőt átvette egy maszek, aki elküldött minket. Aztán megszűnt a konyha is, nem patronálta többé a tanács. Tizennyolc évet húztam le itt, innen menten nyugdíjba. Ötvenkét évesen előnyugdíjba mentem kényszerűségből, közben dinnyét termesztettünk a férjemmel. Vettünk egy telket Kürtöspusztán, hogy dinnyét termesszünk rajta. Látta a férjem, hogy milyen szegények ott a romák, segíteni akart nekik. Kiváltotta a vállalkozói igazolványt, és a szocpolból kezdett el házat építeni nekik.

Egy nap hazajön a férjem, és azt mondja nekem, hogy nem tudja építeni a házakat, mert elfogyott a pénz. Mondom neki, van egy ötletem, dobjuk piacra a házunkat, és vegyünk Kürtösön egy kis házat. Nem akart belemenni, félt, hogy elpazaroljuk a házunk árát. El is pazaroltuk. A tudta nélkül adtam be az ingatlanközvetítőhöz a lakást. Egymillió-négyszázezerért kelt el a ház, háromszázötvenezerért vettünk egy másik házat Kürtöspusztán. Akkor már jóformán csak romák laktak itt. A többi pénzből a férjem építési anyagokat vett, és házat épített belőle a romáknak. Azt gondolta, egy kis pénzhez jut majd a szocpolból, de belebukott. Sosem jött vissza a pénz, amit belefektetett, mégis örült, hogy segíteni tudott a romáknak. Most is épít egy házat, a fiamtól kért kölcsön hozzá ötszázezer forintot.

Kürtöspusztán azokban a házakban van fürdőszoba, amit a férjem épített. Kút is volt bennük, motor nyomta fel a vizet. Volt, aki eladta a motort, volt, aki leégette a villanyórát. Volt, amikor a férjem rendőrségre adta az ügyet.

Ott voltam akkor is, mikor a kultúrházat kaszáltuk, szépítettük. Rengeteg virágot ültettünk, padokat csináltunk, égettük a szemetet. A szemét úgy van nálunk, hogy mindenki odateszi, ahová akarja. Hozzánk nem jár kukásautó, csak Pusztakovácsiba. Mondta a férjem a polgármesternek, hogy havonta legalább egyszer járjon ki hozzánk a kukásautó. Hiába minden, semmi sem történt, nejlonzacskókat se adtak, hogy összegyűjtsük benne a szemetet.

A vizet ásott kutakból kapjuk. Senkinek nincs csapvize, nem is ez a baj, hanem az, hogy rossz a víz.

Mikor idejöttünk, 1990-ben, már volt Kürtöspusztán telefonvezeték. Beadtuk a Matávhoz az igénylést, két hónapra rá bevezették hozzánk a telefont. Kürtöspusztán egyedül nekünk van vezetékes telefonunk, soknak mobilja van. Régen volt itt egy segélykérő telefon, de állítólag mindig feltörték, így megszüntették azt is. Mondtam a polgármesternek, hogy én Kaposváron emeletes házban laktam, száz méterre volt tőlünk a telefonfülke, azt is feltörték, mégse szerelték le a telefont. Azt mondta, hogy nincs pénze másik telefonra. Két évig még bolt se volt itt, Somogyfajszra, Pusztakovácsiba meg Kaposvárra jártunk vásárolni biciklivel vagy busszal. Most egy mozgó bolt jár ide, minden héten egyszer. Azon a sarkon áll meg, ahol a mentő szokott, mikor rossz az idő. Ebben az évben nyitottuk meg az élelmiszerdiszkontot a saját házunkban, ezt az alapítvány működteti. Háziorvosunk sincs, csak Osztopánban. Öt kilométert kell gyalogolnunk, hogy orvoshoz jussunk.

Körülbelül százan élünk itt, ebből harminc-negyven a gyerek. Iskolabusz csak Pusztakovácsiba jár, ezzel csak azok mennek, akik óvodába vagy normál iskolába járnak. A kisegítősök, márpedig az itteniek többsége ilyen, Öreglakra, Somogyfajszra vagy Somogyvárra jár iskolába. Busszal, vonattal vagy gyalog mennek, ki hogy tud. Most vasárnap is gyalog mentek Öreglakra, a hetes iskolába. Öt kilométert gyalogoltak Osztopánig, onnan vonattal mentek tovább Öreglakra. Megsajnáltam őket. Rossz idő volt, nem voltak jó felöltözve, mondom nekik, megfagytok. Azt mondja, nem fagyunk meg. Sokszor a férjem viszi be őket az iskolába. Betesz az autóba nyolc-tíz gyereket, ha elkap a rendőr, lesz neked olyan gyerek, hogy még élsz, nem tudod kifizetni, mondom neki. Ruhákat is szokott a férjem kunyerálni, tegnap is hoztak neki Csombádról, mindet elvitte Somogyvárra, az iskolába. Mondta az igazgatónőnek, hogy ossza szét a gyerekek között.

A romák itt a családi pótlékból élnek, azok kapnak szociális járadékot, akik az alapítványnál dolgoztak közhasznú munkásként. Alkalmi munkából élnek, ha van. Először van a csigaszedés, áprilisban. Mikor süt a nap, a csiga elbújik. Hajnalban kell szedni, mikor harmat van. Én is voltam egyszer, elvitt magával az egyik fiatalasszony. Húsz kilométer gyalogoltam az erdőkben, a réteken, négy kilót szedtem. A hátamra dobtam a zsákot, amibe szedtem a csigát. Hajnalban indultunk, délre értünk haza. Nyolcvan forintot kaptam érte kilónként. Jól az keres vele, aki tudja a helyeket, hogy melyik réten, árokparton van sok csiga. De el kell ám menni nyolc-tíz kilométerekre, Bodrogra, Büjre, Csombádra, vagy a Somogyvári erdőbe. Van, mikor tíz-tizenöt kilométert mennek egy zsák csigáért. Volt, aki családostól nyolcvan-kilencven kilót szedett össze, kaptak érte ötezer forintot. Utána van a csalánszedés, ott is voltam. Azt is nehéz szedni, fel kell öltözni hozzá, nadrágba, kesztyűbe. Először kesztyű nélkül mentem csalánt szedni, nem éreztem a kezemet. Megdagadt, három hétig beteg voltam vele, hintőporoztam, kenegettem. A csalánt egész nyáron lehet szedni, de nem lehet vizesen szedni, mert befeketedik. Nyolc-kilenc órakor kezdenek hozzá. Mikor meghozzuk a zsák csalánt Bodrogból vagy más gidres-gödrös helyekről, meg kell szárítani. Kiterítettük a kövesútra, mikor megszáradt, forgatni kellett. Ezt is kesztyűben csináltuk, ha megszáradt, fölszedtük, úgy hiszem, száz forint volt kilója. A két zsákból, amibe összegyűjtöttük a csalánt, olyan nyolc-tíz kiló lett, mikor összeszáradt. Arra is vigyázni kell, hogy ne gyúljon be. Ha nagyon megszárítják a csalánt, belegyullad a zsákba. Utána van a csete, ez a bodzavirágnak a bogyója. Oda is elmentem, az is nagyon nehéz. Fölmentem a fára, mint a macska, leszakadt a faág, akkorát estem! Ezt úgy három hétig-egy hónapig csinálják. A csetét is nejlonzsákokba kell összeszedni, a szomszédban vették át tőlünk. Kellett vigyázni, hogy ne legyen zöld benne, mert osztályozzák őket, és az nem ér annyit. Nem emlékszem már arra, hogy mennyit fizettek érte. Arra emlékszem, hogy a konkurencia felvitte az árát. Két-három átvevő is volt, hatvanról-hetvenről százra emelték kilóját. Aztán van a fagyöngyszedés. Ez a fa tetején van, ilyen gumós valami, úgy lóg le a fáról, mint a madárfészek. Ez csak annak jó, aki tud fára mászni, aki nem szédül. Aztán törvényesen vagy törvénytelenül, de lefűrészelik vagy letördelik az ágakat. Ledobálják őket, úgy teszik a zsákba. Huszonöt forintot fizetnek érte kilónként, jó az, mert annak súlya van. Kis ágakat is belerak az ember. Ezt nem csináltam, hallottam, hogy megy a dolog. Nagyon keserves kenyérkereset, életveszélyes. A fagyöngyért a fa legtetejére kell mászni. Ma is voltak az itteniek fagyöngyöt szedni, délután mentek el, úgy este öt óra körül jöttek meg. Kérdeztem, hogy mennyit kerestek, azt mondták, hogy kétezret, de ez nem igaz. Ezer forintot szoktak keresni naponta, szégyellik, hogy ilyen keveset. Persze aki családdal dolgozik, az megkeresi a kétezret.

Lejegyezte: Lakatos Elza

Képünk illusztráció

Fotó: Váraljai Szandra