Útravaló Könyv

Lapok a K. dossziéból

Új kötettel jelentkezett az idén Nobel-díjas írónk, Kertész Imre. A K. dosszié – melyet a Magvető Kiadó gondozott – alcíme szerint „önéletrajz két hangra”, ami azt jelenti, hogy az önéletrajzi tárgyú kötet a Hafner Zoltánnal folytatott beszélgetésekből, magnós interjúkból állt össze. Regényes párbeszéd tehát Kertész Imre életéről, szüleiről, szerelmeiről, és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal. Most Kertész Imre szíves engedélyével azt a rész-letet közöljük a könyvből, amelyben a nemzetközi sikert aratott Sorstalanság befejező részéről, az Auschwitzot túlélt főhős – részben Köves Gyuri, részben maga Kertész – hazatéréséről esik szó.

Köves György hazatér a buchenwaldi koncentrációs táborból, s a kérdésre, hogy mit érez újra itthon, a városban, amelyet elhagyott, azt feleli a villamoson az újságírónak: „Gyűlöletet”.

Ez a Sorstalanság egyik leginkább félreértett, vagy inkább mondanám: leginkább félremagyarázott mondata.

Akkor tegyük most a helyére.

Ne tegyük. Az a jó, ha egy regénynek vannak olyan szavai, amelyek égő titokként élnek tovább az olvasóban.

A Sorstalanságban számos ilyen szó akad. Például a „boldogság”, aztán a „honvágy”...

Szavak, amelyek csak immanenciájukban nyerik el jelentésüket. Drámai hatásukban, amelyet a hely, a pillanat és a beavatott olvasó cinkos együttérzése kölcsönöz nekik. Egy regényben bizonyos szavak megváltoztatják hétköznapi jelentésüket, mint ahogy egy katedrális felépítéséhez téglák kellenek ugyan, de mi végül tornyokat és az építményt fogjuk megcsodálni, ami a segítségükkel formát öltött.

Tehát nem a világmegváltás vezetett a kommunista pártba, és nem is a bosszúvágy...

Sokkal inkább az illendőség, hogy így mondjam.

Az illendőség? Ezt nem egészen értem.

Talán jobban megérted, ha a „hovatartozás” szükségletéről beszélek, amit annyira természetesnek találnak az emberek. Elég hamar felismertem, hogy ez a szükséglet becsapott és csapdába vezetett. Megpróbáltam hinni valamiben, ami gyökeresen ellenkezett a természetemmel és az életstílusommal: valójában nem is a „hitem” tárgyával gyűlt meg a bajom – tehát a marxizmussal, vagy ahogy te mondod, a „világmegváltással” –, hanem egyáltalán a „hittel” mint – nem tudok mást mondani – stílussal. Elég hamar kiderült ugyanis, hogy hiába próbálom behunyni a szememet és a világot valamiféle elmélet szemszögéből megmagyarázni, folyton elém tolakodik az igazság, és ez a kellemetlen helyzetekbe sodor. Először csak jól megalapozott kételyeimmel került szembe, de az úgynevezett „fordulat éve” – 1948 – után beállt a terror, és meghökkenten vettem észre, hogy saját buzgalmam eredményeképpen menthetetlenül a rossz oldalra kerültem.

Megrázott ez a felismerés? Megváltoztatta az életedet?

Nem hiszem. Egyszerűen csak a helyemre kerültem, hogy így fogalmazzak. Ismét birtokába kerített az érzés, amelyben ráismertem az életemre, s amely érzés egy bizonyos értelemben hazavezetett: ez pedig az élet képtelenségének az érzése volt, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság egyszerű és megfellebbezhetetlen igazsága. Egy bizonyos értelemben tökéletesen megnyugtató érzés volt ez, amely később minden további töprengéstől, hamis kérdésfeltevéstől megmentett.

Próbálom elképzelni, ami a szavaid mögött rejlik. Egy tizenhat éves fiú, aki megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot, visszatér az iskolapadba és az érettségi vizsgára készül. Még rémálmok gyötrik...

Nem gyötörtek rémálmok... Egyszer-egyszer előfordult, hogy reggel az elmulasztott Appell szorongásával ébredtem, de, hogyan is mondjam... a „belső” órám, ez a titokzatos lelki időszámítás hamar a helyére zökkent bennem. Az arcodon látom, hogy nem ezt vártad. Valami morbidabbad szerettél volna hallani tőlem.

Ezúttal kevésbé értékelem fekete humorodat. Ha nem írtad volna meg műveidet, azt hinném, hogy elbagatellizálod a haláltáborban szerzett élményeid komolyságát.

Így jogot szereztem a teljes őszinteségre. Nézd, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy most beszélgetünk, és nem 1946-ban vagy 47-ben. Vagyis időközben megírtam a könyveimet és ez nyilvánvalóan változtatott az emlékeimen is. Mondhatnám, más minőséget nyertek. Talán – függetlenül az eltelt időtől – elfakultak. De a tény, hogy később író lettem, önmagában véve is sajátságos természetet föltételez. Arra gondolok, hogy valószínűleg másféle anyagcsere-viszonyban állok a realitással, mint mások. Ami a legtöbb embert megemészthetetlen gondolatként gyötri, az nálam egyszerre csak egy regény nyersanyagának bizonyul, s miközben formát ölt, megszabadulok tőle. Ez persze nem tudatos tevékenység, és kora fiatalságomban legföljebb csak ösztönként működhetett bennem. Így ha most, hatvan évvel később viszszatekintek magamra, egy alapjában véve vidám természetű fiatalembert látok, aki habzsolja az életet, és ebben senkitől és semmitől sem hagyja magát zavartatni. Természetesen emlékszik mindarra, ami vele megesett, de ezt beilleszti, hogy így mondjam: a dolgok rendjébe. Nem érez önsajnálatot, nem kérdezi, mint annyian, hogy „miért pont én”, ha az élményeiről kérdik, teljesen elfogulatlanul beszél róluk: nem kérkedik velük, de egy kicsit... hogy mondjam csak... büszke rájuk, ha érted, amit mondok. Sőt, mondok ennél érdekesebbet is: segítségül hívja őket a további élet számára.

Erről beszélsz a Gályanaplóban, amikor azt írod, hogy a sztálini diktatúra mentett meg a súlyos csalódottság érzésétől, sőt az öngyilkosságtól?

Igen, valószínűleg így igaz.

Valamit azonban még mindig nem tisztáztunk: mielőtt a hovatartozásról beszéltél, azt mondtat, hogy az „illendőség” vitt a kommunisták közé. Mit értesz ezen?

Azt, hogy állást kellett foglalni. Már említettem, hogy heves viták dúltak akkoriban a

fiatalok közt. Valami nagy alkotói kedv járta át a háborút követő években az országot. Ugyanakkor igen zavaros állapotok uralkodtak. Megkezdődött a pénzromlás, amit azóta a világ legnagyobb inflációjaként tart számon a történelem. A pengőből előbb „millpengő”, majd „billpengő” lett. Egybillió pengő volt az alapérték, de ez sem tartott sokáig. Az üzletben óránként cserélték a kifüggesztett árcédulákat. 1946 tavaszán a Jeep, a Májzsír, a Moulin Rouge meg a hasonló nevű eszpresszók teraszán a jómódú vendégek tört arannyal fizettek a kávéért meg a whiskyért. A főpincérek apró mérleget hordtak a zsebükben, amelyet a fizetéskor kibontottak, és rémülten elrejtettek, ha „jött a razzia”. Megalakult az úgynevezett GR, a Gazdasági Rendőrség, amely nem ritkán tűzharcot vívott a csempészekkel, a „feketézőkkel”. A fizetésekből nem lehetett megélni: a gyárakban, az irodákban – a Budapest-Salgótarjáni Gépgyárban is, ahol az anyám dolgozott – úgymond „természetben” mérték ki a fizetést, pénz helyett krumplit, lisztet adtak az embernek. Másrészt a szabadság ujjongó érzése uralkodott. Magyarországon, az ország történetében először, igazi demokrácia kezdett kibontakozni, mégpedig a lakosság szabad választása alapján. Nézd, nem dolgom, hogy itt történelmi leckét adjak, de megemlíteném Bibó István állítólagos testamentumát, amely sok évvel később szájról szájra járt az értelmiségiek közt. „Ha meghalok – mondta, vagy írta volna –, a sírkövemre ezt véssék: Itt nyugszik Bibó István, élt 1945-től 1948-ig.” Ez azért mond valamit a korról, nem igaz?

Mindezt az iskolapadból figyelted meg, vagy a Májzsír eszpresszóból?

Jó kérdés. Az biztos, hogy időm java részét nem az iskolapadban töltöttem. Hogyan is tehettem volna? A mozik tele voltak új és régi amerikai filmekkel. A Guadalcanal! Az Öt lépés Kairó felé, Erich van Stroheimmel!

A Casablanca! Faltam a háborús filmeket, nem győztem betelni a német vereséggel – talán a filmvásznon éltem ki a ressentiment-omat. Ám ugyanúgy élveztem a Broadway Melodyket is, a csodálatos Gershwin-filmet – nem sorolhatom fel valamennyit. Aztán az iskolától nem messze volt a Pollack-féle asztalitenisz- és biliárdterem: reggel nyolckor az iskolában találkoztunk, de kilenckor-tízkor a szűkebb baráti társaságommal már vagy a moziban voltunk, vagy a pingpongteremben, esetleg a Hungária gőzfürdőben. És ötórai teákon egyszerre fölfedeztem a lányokat...

Meg a kommunista pártot...

Igen, a kettő közt létezhet valami halvány összefüggés. Valahogy úgy hozta az élet, hogy főként jómódú polgári családokból való lányokhoz sodródtam. Nekem viszont, fájdalmas módon, sosem volt annyi pénzem, hogy kifizethessem a számlájukat. Gyilkos vitákat folytattunk az élet értelméről és a pénz alantas szerepéről. A vitákat megnyertem, a lányokat nem. Nincs kizárva, hogy így kezdődött az osztályharc iránti érdeklődésem. Aztán meg, valljuk be, a társadalom még tele volt levitézlett fasisztákkal. Akkoriban persze még ismeretlen fogalom volt a „holocaust tagadása”, de efféle tendenciák a sajtóban is, a magánbeszélgetésekben is kezdtek már felbukkanni. Másrészt a szűken vett „zsidó” érveket sem tudtam a magamévá tenni: nem vonzott a cionizmus, viszolyogtatott a zsidó önsajnálat, nem érdekelt a vallás, s bosszantott a gyanakvás, az, hogy mindenkiben az antiszemitát keressem.

A legvonzóbb megoldásnak tényleg az osztályok nélküli társadalom látszott. Itt viszont az volt a bökkenő, hogy amikor első ízben megjelentem az úgynevezett „körzetben”, a környékünkön közismert, nyilas házmesterrel találtam magam szemben. Hogyan? Igenis, vigyorgott, a háború befejeztével ő azonnal belépett a pártba. Szóltam valakinek, talán rögtön a körzeti párttitkárnak. Ő azonban elmagyarázta nekem, hogy bizony, a fasizmus sok proletár embert is megtévesztett: ezeket azonban fel kell világosítani, ahogyan ő mondta: „át kell nevelni”, mert „fejlődőképes proletárokról” van szó, akiket a helyes útra kell terelni. Ez azért egy kicsit felforgatta amúgy is érzékeny gyomromat. Bármenynyire idengenkedtem is azonban a házmestertől meg a párttitkártól, mindez mit sem változtatott a radikális társadalmi megoldások iránti vonzalmamon. Auschwitz után úgy éreztem illendőnek, hogy kapcsolataimat nem a személyes rokonszenvre, hanem a társadalmi haladás elveire alapozzam.

Hmm...

Hát igen, nagy marhaság volt, s ezt hamarosan be is láttam.

És hogyan fért össze mindez az amerikai filmekkel, a biliárdteremmel, az érettségivel meg az ötórai teákkal?

Érdekes, de akkoriban minden mindennel összefért. Valami készülődött bennem és körülöttem, a szűkebb életemben és a tágasabb világomban. A politikai dominancia, az úgynevezett „fordulat éve” előtt álltunk. Még soha életemben nem legyintett meg a szabadság érzése, s most csakugyan szabad voltam, ha a szónak nem is a legjobb értelmében, hiszen a nagy, az igazi, az életre szóló választásomat még nem ejtettem meg. Erről a három évről tulajdonképpen az intenzív élet benyomása maradt meg bennem. De hogy miből is állt ez az intenzitás: egyáltalán, hogy szellemi élmény volt-e vagy inkább a kezdődő férfikor robbanásszerű vitalitása, ezt nem tudom. Ha erre az időszakra gondolok, mindig Talleyrand nevezetes mondata jut eszembe: aki nem élt a forradalom előtt, az nem tudja, hogy milyen édes az élet. Arra emlékszem világosan, hogy állandóan szerelmes voltam – s itt nem egy bizonyos szerelemről beszélek (vagy többről), hanem magához az élethez fűződő érzésemről. Egy könyv elolvasása ugyanolyan erotikus élmény volt számomra, mint egy lány melléről lehántani a melltartót, vagy elmerülni a birtokolhatatlan élet melankóliájában, ebben a hasonlíthatatlanul édes boldogtalanságba, amelyet csakis a fiatal emberek ismernek. De úgy érzem, kezdek „költői szférákba” emelkedni, holott téged valószínűleg nem ez érdekel.

Már hogyne érdekelne, különösen, ha akkora átéléssel mesélsz róla. És örömmel hallom, hogy életednek volt olyan szakasza is, amikor maradéktalanul boldognak érezhetted magadat, hogy legyünk pontosabbak: amikor nem valamiféle kényszer irányította az életedet.