Útvonal Ajánló

Egy hét alatt a Föld körül

Sziget Fesztivál, 2006

Sziget-tempóban telnek az évek, múlik az idő. Éppen csak abbahagytuk egy kis időre, és máris mindenki a fedélzeten. Ugyan, mi történt volna közben: egy kis tél, aztán már jöttek is a választások, most pedig megszorítva bár, de törve nem folytathatjuk is. Szívjuk a fogunkat persze: hatezer forintos napijegy, a heti meg huszonötezer, bizony, nem semmiség. Ha viszont már hídon-kapun belül vagyunk, csak módjával veszítsük el a fejünket! Nézelődjünk persze, kíváncsiskodjunk, de az alapelv ne változzon - lassan, megfontoltan, akárcsak tavaly: semmi szaladgálás, céltalan rohanás, bőven elég naponta néhány perc könnyű séta a Roma Sátor és a Világzenei Nagyszínpad között, oda-vissza-oda. A sátor idén a programját tekintve még tágasabb lett: hagyományőrző zenekarok kezdenek, és világzenét játszó dj-k fejezik be a napot.

Már szerdán (augusztus 9.) sem hagynak minket nyugodtan, hogy legalább az első napon behúzott kézifék mellett nyomhassuk (és nem mindjárt padlóig) a gázt, kényelmesen nekikészülődhessünk, ráérősen ballaghassunk ki, amikor az első tömeges roham már lecsengett. Nem, már délután rohanni kell, mert világzenészéknél Danyel Waro kezd a Franciaországhoz tartozó Réunion szigetéről. Egykori rabszolgák ritmikus zenéjét játssza együttesével, és azt várjuk tőlük, hogy ütőhangszereikkel kicsiben máris felidézzék azt a felfokozott és kiélezett lelkiállapotot, amelybe egy héttel később majd halálosan belefáradunk. Susheela Raman követi őt, csak innen, Londonból, ahová a családja viszont Dél-Indiából érkezett egykoron. Szinte gyerekként már színpadon állt, aztán visszatért ősei indiai hagyományaihoz, és kialakította belőlük a saját zenei világát. Most majd eldönthetjük, megérdemli-e a nemzetközi hírnevet.

A sátorban a Nagybányai zenekar lép fel elsőként: Romániából, az egykor magyar északnyugati Máramarosból jönnek, és

romlatlan, hagyományos, pörgős roma zenét nyomnak. Tudnak még valamit, amit másutt már elsodort vagy magába szippantott a kíméletlen fogyasztói világ. Elsétálhatnánk megint a Világzenei Nagyszínpadhoz, Boban Markovićot (1.) hallgatni, de mindenképpen újból vissza kell érnünk, mire a francia Les Doigts de l’Homme műsora kezdődik. A nevük azt jelenti, hogy „Az ember ujjai”, ami franciául szójáték, mert csak egyetlen mássalhangzó különbözteti meg az „emberi jogok” kifejezéstől. Hogy joguk volna úgy használni, a Django-szvinges, mánus hagyományokat, hogy finoman kiforgatott dallamokat adagoljanak hozzájuk? Hogyne - mi pedig eldönthetjük, hogy inkább a táncos felszínre vagy az elvontabb zenei tartalomra figyelünk.

Éppen csak másnap van (augusztus 10.), ezért kókadozunk, de föl, nagy feladatok várnak ránk megint! David Krakauer, a megveszekedett klarinétos állt már a Világzenei Nagyszínpadon, és hogy zenekarával most is eszeveszett klezmert játszik majd, az kitűnik a nevükből is: Klezmer Madness! - ráadásul így, felkiáltójellel. Nem lesz ebből baj? Utána viszont Lila Downs (5.) következik Mexikóból, nos, ő ismert nagyság, önálló stílus, fanyar tisztaság, indiános és latinos, de nem kevés rockkal színezett hangulatban, amelyben még egy kis ska is mintha ott lapulna.

Nadya’s 101 Candle’s Orchestra - betűzzük kíváncsian a Roma Sátor programját. Miféle gyertyák? És miért éppen százegy? Ausztráliából jönnek, ennyit tudunk, de Nadya Golski neve nem hangzik túl ausztrálosan. Lesz itt minden a hírek szerint, Kelet-Európától a Csendes-óceánig, reméljük, hogy most megint felfedezünk valamit, ami eddig még nem volt. Hollandiából, a Rosenberg dinasztiából idén a fiatalabb generáció képviselteti magát a Szigeten, Johnny személyében. Természetesen mánus szving az alaphangütés, aztán meglátjuk, mit kavar még hozzá a trió. Utána meg eldönthetjük, hogy Goran Bregović Esküvői és Temetési Bandáját hasonlítjuk össze a tegnapi szerbekkel, vagy maradunk a sátorban, és megvizsgáljuk, mit tud Harri Stojka Ausztriából érkező hölgykoszorúja. Reméljük, mindent, ami a Kárpát-medence roma kultúrájából megmaradt.

Még csak most következnek a nehéz napok. Pénteken (augusztus 11.) a Pannonia All Stars Orchestrát mindenképpen meg kell hallgatnia mindenkinek, aki nem ismeri a magyar ska pár év alatt az élre tört előmozdítóját és - mondhatni - fő felelősét. Nem lesz könynyű elmozdulni utána sem a Világzenei Nagyszínpadtól - én előre szóltam! Dél-franciaországi utcazenészek szerveződtek össze majd’ egy évtizede, így lett a Les Boukakes. Nyers, nótázó egyszerűség keveredik az algériai rai zene és a Fekete-Afrika felől táplálkozó marokkói gnawa stílus révületével. Azt a könnyed tisztaságot várjuk tőlük, amit már évek óta elhoznak a Szigetre a különféle vegyes-színes francia zenekarok, az újkori kulturális keveredés népszerűsítésére és dicsőségére. Aztán egy igazi nagyágyú következik a Szaharán túlról, Maliból. Hölgyeim és uraim: a színpadon Toumani Diabaté! A sivatagi ország áttetsző dallamai valósággal megemelkednek a lüktető, salsás ritmusoktól hajtva, és azt is meghallhatjuk, mit lehet kihozni a nyugat-afrikai pengetős hangszerből, ha egy egész rézfúvós szekcióval kell versengenie.

De versenyeznünk kell sajnos az idővel is, mert máris szedhetjük a lábunkat, irány... egy újabb sör? Nem, most nem iszunk, irány a Roma Sátor. !Dela Dap! Ez nem jelszó, hanem a zenekar, amit hallunk: össznépi fúziós vidulás, az új, talpalávaló dzsessz jellegzetes közép-európai változata. Utána a csehországi Kale ragadja magához a szót.

A már nálunk is jól ismert Vera Bila egykori kísérőzenekara most önálló utakat jár, de nagyjából ugyanazt adja elő, amit korábban, a csehországi roma muzsika nagyasszonyával: egy kicsit flamencós, egy kicsit gipsy kinges virtuózkodásra, kíméletlen pörgésre számíthatunk. És ha a Putumayo Café éjszakai dj-programját eddig kihagytuk, most már illő meghallgathatnunk a soros korongmestert, aki remélhetőleg azon lesz, hogy ne üljön le a hangulat.

Hogyha netán átmulattuk az éjszakát, akkor szombaton (augusztus 12.) nehéz dolgunk lesz, legalábbis az első gyógyító kortyig. Onnantól pedig már sodornak bennünket az események. Lesz belőlük bőven, aggodalomra semmi ok! A lényeg az összpontosítás: este a nagyszínpadon semmiképpen sem hagyhatjuk ki Femi Kutit (2.), az afro-beat atyjának, a legendás nigériai Fela Kutinak a fiát. Járt már itt néhány éve, és megmutatta, hogy képes továbbfejleszteni azt a megállíthatatlanul lendületes, ellenállhatatlan könnyűzenét, aminek az afrikai ritmusok és a funky jelölik ki a szélső pontjait. Nem véletlen az időzítés: alighanem ez lesz a Sziget egyik legnagyobb bulija. Előtte vagy utána azonban nézzük meg a Roma Sátorban, mit tud Gojma nélkül és után a Romano Drom! Őket a cimbalmos Giani Lincan követi majd, virtuóz romániai cigány zenészek élén, kegyetlen improvizációkkal.

Beköszönt a remélhetőleg verőfényes vasárnap (augusztus 13.), mi pedig legvégső erőtartalékainkat mozgósítjuk. Két csapatnak is szurkolnunk kell a Roma Sátorban, pontosabban magunknak kell szurkolnunk, hogy képesek legyünk befogadni a ránk zúduló élményeket. A teljesen vegyes kultúrkeveréket alkotó Opa Cupa nagyjából úgy olasz, ahogy a majd hétfőn hallható Ajde Braço magyar (legyünk rájuk kíváncsiak!) - csak éppen az előbbiek a tűéles pontossággal bemutatott balkáni zenéjükbe arab ízeket kevernek, no meg a rend kedvéért egy kis dél-olasz hangulatot, míg az utóbbiak egy kis Balkánt varázsolnak Óbudára. Előtte még a Talismannal (3.) is randevúnk van: az a bizonyos klasszikus orosz cigányzene mutatja meg magát nekünk, aminek a régebbi változatára még kormányzósági székhelyek lecsúszni vágyó főhivatalnokai kótyavetyélték el a fél vagyonukat. Érzelem, fájdalom, elszoruló szív és kirobbanó önfeledtség.

Hogyha ez így túl sok volna hirtelen, fussunk neki az estének a világzene-rajongók eddigre már régi ismerősökkel teli táborában. Susana Baca Peruból érkezik, és olyan zenét hoz Dél-Amerikából, amit afrikai rabszolgaősök hagyományoztak rá, de természetesen magába fogadta a későbbi, latinos hatásokat is.

Öt napot túléltünk, máris itt a hétfő (augusztus 14., Marcell napja). Csoda, de változatlanul mozgásképesek vagyunk. Legyünk is, nehogy feladjuk a célegyenesben! Vaduljunk békében a Tiken Jah Fakolyval! Elefántcsontpartról jönnek, hogy bebizonyítsák: Afrikában is otthonos a reggae. Nekik nem kell visszatérniük a gyökerekhez, csak lekuporodni melléjük. A nagyszínpadon idén ők képviselik a műfajt, így hát kihagyhatatlanok természetesen. A hagyományőrzőnek éppenséggel nem nevezhető orosz Leningrád együttest pedig nyilván azért szervezték oda mögéjük, hogy bevonjanak bennünket egy kegyetlen kísérletbe: meddig vagyunk képesek gerjeszteni energiáinkat kockázatok és mellékhatások nélkül. De mese nincs, bírnunk kell a punk-skának ezt a megveszekedett tombolását is! A sátorban pedig a Parno Graszt (4.). Úgy tűnik, a paszabi bandát egyszerűen nem lehet kibillenteni sem a lendületéből, sem abból a melegszívű intimitásból, amivel most is egészen biztosan képesek lesznek átszellőztetni megfáradt lelkünket.

Még egy utolsó erőfeszítés, és mindennek vége. Kedden (augusztus 15.) kanadai világzenészek tartanak bemutatót abból, hogyan lehet új utakat keresni a zenei világok határvidékén folytatott kalandozáshoz. A La Bottine Souriante megbízható vélemények szerint végleg kipörgeti nyugtalan vágyainkat - úgy mondják, hogy a zenekar tagjai egyszerűen mindent tudnak. Hát majd hisszük, ha látjuk! A sátorban az erdélyi Magyarpalatkai Banda már régi ismerősünk: rogyadozó térddel utoljára még megpróbáljuk követni zenéjük sodrásirányát, hogy aztán a rokonszenves lengyel cigány együttest, a Kale Balát hallgassuk meg. Ismerős dalokra leszünk figyelmesek, olyanokra, amiket már évtizede lemezre vett például az Ando Drom - apropó, őket vajon miért nem látjuk idén sem, az új CD-jük után a Szigetnek ezen a fertályán? -, úgyhogy most megint bebizonyosodik, mennyire beleivódtak kelet-közép-európai környezetünkbe az egységes roma hagyományok. Miközben pedig eltöprengünk ezen, fejünk lehanyatlik, kezünkben megbillen a pohár, és mély álomba merülünk. Ébresztő egy év múlva.

Kovácsy Tibor