Úttalan utakon Visszaemlékezés

Hallásból tanultam meg zenélni…

Németh Antalné Mariska néni kapolcsi cigányzenész

Részlet Ladányi András

Kapolcshoz hű maradni című

faluszociográfiájából

A Petőfi utcában, de már közelebb a domb oldalához, egy kicsiny házban kerestem fel Németh Antalnét - megkért, hogy csak Mariska néninek szólítsam -, aki maga is és a férje is cigányzenész volt. Mariska néni már egy ideje betegen fekszik, de ennek ellenére vállalta a beszélgetést. Láthatóan nem okozott gondot az emlékek felidézése, sőt volt olyan érzésem, hogy Mariska nénit ez jobb kedvre derítette. Mindenben a segítségemre volt Mariska néni kisebbik lánya, Páli Józsefné, aki Lesencefaluban lakik, de éppen akkor az édesanyját látogatta meg, ezért tartózkodott ott. A fagerendás szobában meleget árasztó sparhelthez húzódunk, és ott beszélgetünk. Mariska néni lánya néha nagy fadarabokat dobott a tűzre, hogy el ne aludjon.

- Az egyik nagyszülőmet sem ismertem - mondja Mariska néni -, csak a szüleimet. Az anyám Oláh Mária 1902-ben született Kadarkúton, az apám, Horváth István meg 1897-ben, Öcsön. Édesapám és a testvérei - Géza, Lajos (a Csuti apja), Jóska, Gyuri bátyáim, Gizi és a Rozi néném és az apám Horváth István - mind Öcsön születtek és a család azután költözött Kapolcsra. A család és az összes rokonság cigányzenész volt. Mindegyik családtag megnősült vagy férjhez ment és külön házakban laktak Kapolcson.

- Az édesapja ebben a házban élt?

- A Királykű felé laktunk a Tobánban. Ott állt a nagymamám háza. Az apám katona volt az első világháborúban, és a leszerelés után megvette a házat. 1918-19-ben esküdhettek meg - a pontos évet nem tudom - az anyámmal, mert én 1921-ben születtem.

- Mennyi gyerek született?

- Kilencen voltunk testvérek. A legelső gyerek - aki előttem született - az meghalt, ezután jöttem én a Mariska, majd a Bözsi, Gizi, Irén, Ilonka, Magdus, Béla és a Piri. Egy kis szoba-konyhás tömés házban laktunk.

- Milyen az a tömés ház?

- A falak földből lettek tömve.

- Hogy fértek el ennyien egy szobában?

- Hát gondolhassa. Négy ágy volt a szobában és hárman feküdtünk egy ágyban.

A konyhában is volt egy ágy. Valahogy megfértünk.

- Hány zenekart alkotott akkor a Horváth család?

- Akkor talán csak egy zenekar volt, amiben az apám brácsásként játszott. Később már prímás lett. A mi családunkból is később egy banda lett kiállítva. Ebben a bandában volt két lány, az öcsém, a Papa meg az uram, így öten voltunk egy zenekarban.

- Az édesapja meg tudott élni a zenélésből?

- A zenélés mellett harmados földeket fogadtunk. Vettünk egy kis malacot, amit felneveltünk, és így disznót is tudtunk vágni. Nagy szegénységben voltunk.

- Kislány korában milyen ruhái voltak?

- Vesd le! Vedd rád!-ruhánk volt.

- Az meg milyen?

- Egyik gyerekről levették a ruhát és azt adták a másikra. Nem volt ruhánk sem. Azt mondta az apánk: Na lányaim, meg kell tanulnotok zenélni. Az utánam született lány kisbőgőzött, az öcsém nagybőgőzött, én cimbalmoztam, a Papa meg prímázott. Így lettünk egy zenekar.

- Iskolába járt?

- Négy osztály után kimaradtam az iskolából. Nekem nagyon jó tanítóm volt, a Székely Sándor.

- Azt mondta, nem volt ruhájuk.

- Azt lehet mondani, hogy majdnem meztelenül mentünk. Karácsonykor a tanító testvére, az Ilonka néni, mindig szokott nekünk hozni méterben ruhának valót, amiből varrattunk ruhákat. Ebből tudtunk valahogy felöltözni. Nagyon nagy szegénység volt akkor.

- Reggel, amikor iskolába indultak, ettek valamit?

- Nem sokszor. A tanító bácsi mindig megkérdezte: Mariskám, mit ettél reggelire? Semmit sem, tanító út - mondtam neki. Gyere be hozzám. Mindig adott reggelit, nemcsak nekem, hanem a többi szegényebb gyerekeknek is. Jó ember volt. Kávét, tejet adott. Disznóöléskor mindenfélét felpakolt, és olyan kosárral adott nekem, hogy alig bírtam hazavinni.

- Délben meg este mit ettek?

- Néha tudott csak az anyám egy kis bablevest vagy krumplilevest főzni. Krumplit ettünk héjában főve vagy megsütve. Sokszor vacsora nélkül feküdtünk le. Nehéz volt az élet. Volt egy szedres - Petend felé -, nyáron oda mentünk, póznával vertük le az epret és abbúl edegettünk. Kenyerünk sem igen volt. Az iskola előtt a Szaller-malomnál volt a bolt, onnan szoktunk néha hozni egy-egy kiló kenyeret, ha tellett rá pénz. Ebből a kenyérből nem sok jutott, mert azt tíz felé kellett egyformán elosztani. Mi gyerekek egymás között sohasem veszekedtünk, és nem ettük el a másik elől az ételt, akármilyen kevés is volt.

- A cigánygyerekeket befogadták maguk közzé a többi gyerekek?

- Befogadtak. Bennünket sohasem néztek le. Apámat, anyámat is tisztelték, becsülték, szerették őket és bennünket is az itteni emberek.

- A patakban nem próbáltak halakat fogni?

- Öcsön halastava volt a községnek. Azt nyáron ki szokták venni bérbe az apámék, és ott halásztak. Az apám még rákészot is.

- Rákokat is fogott?

- Most nincs víz, de akkor a vizekben rákok is voltak. A kifogott rákokat elvitte Szigligetbe. Ott volt a vázsonyi gróf a fiaival, azoknak adta a rákokat és ruhákat kapott tőle.

- Mivel fogta a rákokat?

- Volt egy fakeret, amire hálót tettünk. Ezt a keretet madzagon egy bot végére erősítettük. A Papa megfogta a békát a lábánál fogva, lehúzta a bőrét. Gyönyörű szép fehér húsa volt a békának. Szétrepítette a békát a combjánál fogva, és rákötötte a hálóra. Leengedte a víz aljára. Amikor a rák ráment a hálóra, hogy megegye a békát, akkor mozgott a madzag. Kihúzta a hálót, amin rajta volt a rák. A nagyobb rákokat eladta, a kisebbeket meg mi ettük meg. Nagyon finom volt húsa. Az ollója meg a farka volt az ehető. Az urak másféle húsokkal töltötték meg a megfőtt rákot.

- Mennyi rákot fogott egy nap?

- Nem sokat. Olyan 20-30-at. Egy kosárban csollán közé tették - mert a csollánt szerette enni - a rákokat, abrosszal lekötötték, hogy ki ne másszanak. Így vitték el az uraságokhoz. Sohasem pénzt, hanem ennivalót vagy ruhaneműt kaptunk érte.

- Azt a rákot, amit hazahozott az édesapja, hogyan készítették el?

- A rák közepében van egy szál, az a bele, amit kicsavartunk. Ezután vízbe feltettük főzni. Piros volt, amikor megfőtt. Kiszedtük, és az ollóját meg a farkát ettük meg. Szép kis állatok voltak. Nagyon szerettük.

- Azt mondta, hogy halásztak is.

- Az apám maga csinálta a varsát. Három kört hajlított fűzfavesszőből, amit hálóval vont körbe. Két oldalt volt a varsa szája, és ha a hal beleúszott, akkor ott nem tudott megfordulni, ha hátra úszott, akkor meg beleakadt, és nem tudott kijönni belőle. A varsát letette a víz aljára, arra kukoricacsuhét kötött, ami a víz felszínén lebegett. Az jelezte, hol van a varsa. Kis kárászokat fogott, ami nagyon finom volt.

- Itt a patakban halásztak varsával?

- Nem. Az öcsi tóban. Kapolcs fölött az erdőben - Henye felé - volt egy kis tó, abban is halászgattak.

- A tavakban szabadon lehetett halászni?

- Szabadon, ha nem érték ott az embert. A gazdáké volt az erdő és a tó is. Öcsön fizetni kellett a halászásért.

- A kifogott halakat megették?

- Azokat is eladtuk, vagy elcserélgettük. Szalonnát és sonkafélét, lisztet, babot is adtak érte.

- Azt a halat, amit maguk ettek meg, hogyan készítették el?

- Megpucoltuk a halat, kivettük a kopoltyú alatt lévő epét, és vöröshagymás zsírba kisütöttük. De legjobban a levesben szerettük. Megpucoltuk a krumplit és kockára vágtuk, ha volt zöldség, azt is tettünk bele meg vöröshagymát, és ezt megfőztük, majd beletettük a halat egészben, mert ezek picik voltak. Erős paprikát tettünk bele. Nagyon finom volt ez a halleves. Most akármilyen nagy halat hoznak, nincs olyan jó íze, mint annak a csepp halnak volt.

- Közel volt az erdő, amiben sok minden megterem.

- Tavasszal Szent György-gombát, csibegombát, tüskegombát szedtünk. Ebből sütni és főzni is szoktunk. Legjobban a hagymás zsírban sütött gombát szerettük. De meg is főztük, és mint a pörköltöt ettük krumplival vagy nokedlivel. A nagyobbakat kirántottuk.

- Nyulakat is fogtak?

- Nem is igen láttunk állatokat az erdőben. A tüzelőt is az erdőről hordtuk. A fejemen hoztam a fát.

- Fürödni is eljártak?

- Idementünk a sédre. Olyan nagy volt a víz, hogy majdnem elnyelt engem. Egy kétesztendős kisgyerek, Magyar Karcsika, belefulladt Szíjártóék előtt a vízbe.

- Mivel játszottak?

- Nekünk egyáltalán nem volt semmilyen játékunk, még babáink sem.

- Énekeket csak tanítottak maguknak a szülei?

- A Papa nótája volt: Alacsony ház, füstös kémény / Ott lakik egy cigánylegény / Szépen szól a hegedűje…

- Otthon milyen hangszerek voltak?

- Hegedű, kisbőgő, nagybőgő, cimbalom, dob és harmonika is volt.

- Ki döntötte el, hogy melyik gyerek milyen hangszeren játsszon?

- Minden gyereknek volt a zenéhez hallása. Az én fiam hároméves korában már tudott muzsikálni. Egyévesen felült a bőgő tetejére és már mondta: ucca, ucca, ucca, ucca. Akkor már verte a taktust.

- Mariska néni hogyan tanult meg zenélni?

- Szegény Papa megmutogatta a cimbalmon, hogy mit kell csinálnom, azután jöttem én. Hallásból tanultam meg zenélni, mert a kottát nem ismerem. A Papa sem ismerte, a gyerekeim ismerték már, mert nagyon sokat taníttattam őket. Az én apám minden hangszeren tudott játszani, ezért tudta minden gyerekét más-más hangszerre megtanítani.

A nagyobbik fiam, a Pityu, ugyanolyan, mint ő, mert ennek teljesen mindegy, hogy milyen hangszert vesz a kezébe, mert mindegyiken tud játszani.

- Amikor összeállította az édesapja a zenekart, hol játszottak?

- Tizenhárom évesen már a kocsmában muzsikáltam. Elhívtak bennünket bálokba, lakodalmakba és mindenhova. Megegyeztünk, hogy mennyiért játszunk. Be kellett ám lépnünk a szakszervezetbe, mert máshogy nem kaptunk munkát.

- Milyen számokat zenéltek?

- Először a kezdésnél gyors számot muzsikáltunk, akkor gyütt egy hallgató - lassú -, majd csárdás és valcer. Legjobban a valcert szerettem cimbalmozni, és arra szerettem táncolni is, mert az volt az életem. Az-

után azt játszottuk, amit kértek az emberek. Én még majdnem kakast is vágtam volna, de azt mondta a kocsmáros: Mariskám, tudja mi lesz? Galamberesztés. A férfiak csak akkor szabadultak, ha le tudták a kokas fejét vágni.

- Nem értem, hogy miért kell a galambot elereszteni és a kakas fejét levágni?

- Húshagyókedden itt a kapolcsi kocsmában - ahol most a kultúrház van - volt a cigánybál. Azt mondta a kocsmáros: Lánynak nem illik a kezibe a kard, hogy azzal levágja a kokas fejét, hanem helyette galamberesztés lesz. A cigánybálon esküvőt kellett eljátszani. Egy hosszi rúd fel volt virágozva és szalagozva, a közepén meg egy kis katrucban volt a galamb. Be voltam öltözve menyasszonynak és a komagyerek volt a vőlegény. Voltak nyoszolyólányok és vőfély is. Nagy beszédet tartottak. Megkérdezték: Elfogadjuk-e a menyasszonyt? Mindenhogyan elfogadom a komám keresztlányomnak. A vőlegényt meg csak úgy fogadom el keresztfiamnak, ha az eleresztett galambot megfogja. Eleresztették a galambot, ami fölszállt. Annyi nép volt, hogy nem tudtunk megmozdulni sem, nemhogy a galambot megfogni.

- A kakas fejét mikor vágták le?

- Azt egy másik cigánybálon volt, amit mindig hamvazószerda utáni csonkacsütörtökön tartottak. Nemcsak Kapolcsról, hanem az egész környékről ide jöttek a cigányok. Ott is volt menyasszony, vőlegény, koszorúslányok, vőfély. A rúdon ott nem galambot, hanem kokast vittek, aminek a feje ki volt feszítve, hogy ne tudja elmozdítani. A vőlegénynek kellett karddal levágni a kokas fejét. Amikor levágta, a kard végére tűzték, és azzal csárdást táncolt - az, aki a kokas fejét levágta - addig, míg az utcán kint voltunk.

A levágott kokast megpucolták, megsütötték, és éjfélkor elárverezték. Aki amennyit ígért a kokasra, rögtön a tálcára tette a pénzt. Aki legtöbbet adott, azé lett, amit közösen ettek meg. A cigánybál egészen reggelig tartott.

A zenészek is váltották egymást, mert hol az egyik, hol a másik ment el táncolni.

- A kocsmában vasárnaponként muzsikáltak?

- Mindennap a Veszterga kocsmában voltunk. Három kocsma volt a faluban, és amelyikben vendégek tartózkodtak, fogtuk a cimbalmot, és mentünk oda muzsikálni. Legtöbbször éjfélig szólt a zene. A kocsmáros nekünk ezért semmit sem fizetett, annyi pénzünk volt, amit a vendégek adtak. Nemcsak mi zenéltünk, hanem az egész rokonságunk. A környező falvakat jártuk: Petend, Pula, Nagyvázsony, Vötöstó, Mencshely, Dörgicse, Csicsó, Jakabfa, Tagyon, Zánka, Monoszló, Monostorapáti, Hegyesd, Haláp, Tomaj, Tapolca, Badacsony, Lábdi és Tördemicre emlékszem. A zenekarunkat Horváth István zenekarának hívták.

- Abban az időben hogy nézett ki Kapolcson egy lakodalom?

- A zenészek zeneszóval kísérték a templomba és vissza a házhoz a násznépet. Legtöbbször azt a nótát játszottuk: Nem hitted el anyám, hogy menyasszony vagyok. / Majd elhiszed akkor, ha esküdni fogok… (Ez a nótát nevetve dúdolta el nekem Mariska néni.) Mire hazaértek, meg voltak terítve az asztalok. Ettek, ittak, kávéztak az emberek. Levest, paprikást, gombócos káposztát, rántott húst, fasírozottat, sült húst, rétest, fánkot, kalácsot, finom süteményeket, tortát ettek. Éjfélkor hurkát, kolbászt terítettek. Ekkor volt a menyasszonytánc, amikor dobálták a sok pénzt. Sorra kérték az emberek a nótákat, hogy mit játsszunk. Két helyen is voltunk olyan lakodalomban - nem Kapolcson -, ahol nekünk, a zenészeknek nem adtak enni.

- Ezt komolyan mondja?

- Elvitt bennünket a Lajos bácsi szekérrel Diszelbe a leggazdagabb családhoz lakodalomba. Reggel mentünk el és éjjel 11 órakor még nem ettünk. Azért nem ettünk reggel otthon, mert lakodalomba mentünk, és gondoltuk, hogy majdcsak adnak enni. A Papa az asztalról elvett estefelé egy tányérral a kuglófból. Kivettünk egy darabot, és amikor az asszony meglátta, elvitte a tányért a maradék kuglófokkal. Azt mondta az apja: Jaj, ilyen helyen még sohasem voltam. Éjfél felé terítettek nekünk is, de akkora már annyira éhesek voltunk, hogy nem tudtunk enni. Betegek voltunk. Kifáradtunk a sok muzsikálásban, mert reggeltől játszottunk.

- Milyen ruhákban muzsikáltak?

- A férfiakon csak fekete ruha és fehér ing, a nőkön pedig - akkor nagy divat volt - a selyem flakon ruha, piros vagy kék bársony szoknya.

- Hány nótát tudtak eljátszani?

- Ó hát azt nem tudnám megmondani. Rengeteget. Minden új nótát megtanultunk. Az édesapám volt a prímás addig, míg a fiam 15 éves nem lett, mert akkor már ő lett a prímás, a Papa meg brácsázott.

- Mikor ment férjhez?

- 1941-ben, húszéves koromban mentem hozzá Németh Antalhoz. Ő is cigányzenész. Nagybőgős. Hamvazószerda utáni csonkacsütörtökön meghívót kaptunk Tapolcára, a cigánybálba. Az ablakban láttam meg őt, és magamban azt gondoltam, hogy ha legény lenne, akkor én ehhez hozzámennék. Addig még csak nem is láttuk egymást. Ott megismerkedtünk, és rá egy évre megesküdtünk. Huszonhat éves volt, és mindig be kellett neki rukkolni. A katonaságtól 1940-ben szerelt le, de amikor 1941-ben összekerültünk, rá egy hétre megint elvitték katonának. Újra leszereltették. 1942-ben megint elvitték, amikor az a nagy ütközet volt. Betegsége miatt hazaengedték. 1944-ben úgy vitték el, hogy csak 39 hónap után jött haza.

- Hol laktak?

- Az Alsó utcában, egy kis zsidó házba, Sándor bácsiékhoz költöztünk. 1942-ben és 43-ban születtek meg a fiaim.

- A férje hol muzsikált?

- Tapolcán, a Fehér Hollóban, de később betársult a családi zenekarba. Mi is Tapolcára költöztünk az anyósomékhoz, de én csak hat hónapig bírtam ki ott. Akkorra már megszületett a harmadik gyerek is. Hazajöttünk Kapolcsra, és akkor vettük ezt a házat 1400 forintért - a háború után -, aminek csak a falai voltak meg, mert a háború alatt leégett. Egy hónapig a pincében laktunk. Csak azért, hogy a mienkében lehessünk. Igyekeztünk a ház fölé tetőt tenni. Hamar rendbe hoztuk a konyhát és egy szobát. Alig fértünk be. Két ágyat - ami alatt egy láda volt, amiben a gyerekek aludtak - és egy szekrényt és asztalt tettünk a szobába.

- Az időben nagyon előre szaladtunk. Térjünk oda vissza, hogy a férjét 1944-ben sokadszorra újra bevitték katonának.

- Akkor a seregből a cigányokat és a zsidókat kiszedték. Akinek ereje volt, ásta a gödröket.

- Lövészárkokat?

- Nagy gödröket ásattak velük, amibe lődözték a zsidókat és a cigányokat. Azok meg csak hömbölögtek bele. Olyan tisztje volt, hogy valahogyan meg tudott menekülni. Nemsokára már jöttek az oroszok és orosz fogságba esett. Nem látszott rajta, hogy ő cigány. Nem mondta meg a tiszteknek, hogy ő zenész, hanem azt, hogy kőműves és szakács. Harminckilenc hónapig volt fogságban. Azt mesélte, hogy borzasztó világ volt ott is. Nagy volt a szegénység. Nem volt ennivaló. Az erdőre vitték dolgozni a foglyokat, és sokan ott fagytak meg. Tizenhét hónapig azt sem tudtam róla, hogy él-e. Egyszer jött a szomszédasszony, az Aranka és azt mondta: Gyere ki, mert mondok neked egy nagy hírt! Jaj én úgy rohantam, mert mindjárt arra gondoltam, hogy csak nem az uram írt. Azt mondta: A férjed él ám, mert levelet írt. Azt hittem, becsaptak engemet, mert nem a férjem írása volt a levél elején. Sírva mentem haza. Ahogy mentem az úton, kinyílott a levél. Összecsukható levél volt, akkor láttam meg az uram írását. Olyan beteg lettem, hogy azt hittem, hogy nem bírom ki. Azt írta: Kaptunk lehetőséget, hogy a családot értesítsük, hogy életben vagyunk. Ennyi állt a levélben. 1947. június 5-én ért haza.

- Hogy találkoztak?

- Aznap, amikor a két gyerekkel elmentem anyámékhoz, a kisebbiket otthagytam, a nagyobbikat elvittem magammal kapálni a Németh Gézáékhoz. Nagyon furcsán éreztem magam. Az egyik helyről a másikra mentem. Három óra volt, amikor átmentünk a postaúton, akkor hozhatták a táviratot nekem. Kiértünk a csörgőre és elkezdtünk kapálni. Ahogy lenéztem, négy-öt embert láttam, amint jönnek felénk. Jaj Istenem! Én értem jönnek - kiáltottam. Eldobtam a kapát és futottam elejbük. Azt mondta az Eszti néni, hogy hívatnak a rendőrök, mert valamit akarnak. Olyant nem csináltam, hogy a rendőrök hívassanak - mondtam. Közben megláttam, hogy a zsebéből kilátszik a távirat széle. Kivettem. Ezt a sógor írta: Gyere, mert itt van az urad Tapolcán. Abban a pillanatban összeestem. Úgy hoztak haza. Négy-öt óra felé az anyámmal elindultunk Tapolcára, gyalog. Vittem neki ruhát, cipőt, de nem kellett neki, mert azt mondta: Így is megismerik őt. Egy teherautó jött, amit le akartam állítani, hogy vigyen el bennünket Tapolcára, hogy gyorsabban odaérjünk, és minél hamarabb lássuk egymást. Nem állt meg, hanem intett, hogy csak maradjunk. Magamban megátkoztam: A rosseb egye meg még a kerekedet is! Zúzódjon össze a fejed is! Alig vártam, hogy az uramat lássam, és ez a zsivány integet, hogy nem vesz fel. Monostorapátiban a tanácsnál ott reperálta ám a sofőr az autó kerekét. Elejbém állt és azt mondta: Ugye azt kívánta, hogy törjön el a kerekem!? Én azt kívántam, hogy a nyaka törjön ki! - mondtam. Az anyám elmondta neki, hogy miért akartuk megállítani. Továbbmentünk. A temetőnél utolért, és ha nem tudunk elugrani, akkor eltiport volna az autóval. A férjem édesanyjánál találkoztunk és ott is aludtunk aznap. Nagyon le volt fogyva, csak a csontja és a bőre látszott. Azt mondta, hogyha tovább kellett volna maradnia, akkor meg is zavarodott volna. Amikor hazajöttünk, mindenki nagyon örült nekünk. Alig fértünk meg az udvaron, annyi nép jött meglátogatni az uramat. Egyszer megvalagászta a kicsi gyereket a Papa, mert rosszalkodtak. Azt mondta a gyerek: Anyu, ne engedd ám nálunk lefeküdni, mert minálunk nem szokott ám ember feküdni. A gyerek elárult volna, ha valakim lett volna. Nem is akarták elfogadni, azt mondták neki: A mi apánk nem vert volna meg bennünket.

- Maga hogy élte meg a háborút itt Kapolcson?

- Húsz hónapos volt a nagyobbik fiam, a kisebbik meg négy hónapos. Nagy tél volt és nem volt cipőm. Mesztéláb mentem a hóban, ami csak úgy ropogott a talpam alatt. A Papa vett a magyar katonáktól egy pár bakancsot. Ha valahova el akartam menni, eljött a gyerekekhez és lefeküdt az ágyba hozzájuk. Én meg fölhúztam a bakancsát és azzal mentem. Amikor visszajöttem, átadtam neki a bakancsot, és ő azzal ment haza. Majdnem megfagytunk. A gyerekeknek sem volt cipőjük, hanem mesztéláb voltak. Éppen, hogy csak ki tudtunk telelni. Minden cigány férfit, 14-15 éves legényeket is, elvittek Tomajra - ott volt a gyűjtőtábor -, és mi is össze voltunk írva. Egy Fehér nevezetű tapolcai jegyző menekítette meg őket.

- A németek bántották magukat?

- Kizártak a lakásból. A Papáéknál és nálunk voltak a rádiósok. Mi addig a Papa istállójában voltunk. Az ágyunkban nem volt szalmazsák, csak szalma, a németek meg belerondítottak. Ilyen mocskosságokat is tettek. Esett az eső, és ezért a Takács ház pincéjébe mentem a gyerekekkel együtt. A németek rettenetesek voltak. A marhákat pucolták a németek a Takács házban és a Törökéknél is. Odamentem hozzájuk, hogy adjanak egy darab húst, hogy a gyerekeknek hadd főzzem meg. Egy falatot sem adtak. A pincében megolvastak bennünket, név szerint, hogy kik vannak ott, és hányan vagyunk. A szellőzőt meg elaknásították. Nem volt idejük felrobbantani bennünket, mert menekülniük kellett. Az orosz tiszt bejött a pincébe. Fölvette az ölébe az én nagyobbik fiamat és pipát adott a szájába. Nagyon féltem, hogy elveszi a gyereket. Kekszet adott a gyereknek, az meg danolt neki. Tetszett az orosznak és szerette a gyereket, pedig a gyerek nagyon fekete volt. Az orosz is danolt a fiamnak, az meg ketyegett neki. Az járt az eszembe: Jaj Istenem! Elviszi a gyereket! Nagyon kedves volt a gyerekhez és visszaadta nekem. Volt vele tolmács és azt mondta: Akiknek kisgyerekei vannak, azok maradjanak a pincében, a többiek pedig menjenek tüzet oltani. A falunak ez a része égett. Az úton nem lehetett elmenni, mert a németek forgácsokkal szórták fel, amit olajjal megöntöztek, és azt felgyújtották. Hatalmas füst borított be mindent.

• Magát nem bántották?

Cigánybál a Weisz kocsmában (Kossuth út 12.) 1932-ben

- Felmentünk a Szíjártójék földjében lévő bunkerba. Az oroszok felküldték az embereket, hogy akik a bunkerokban vannak, azok menjenek haza. Be akartam menni a Takács pincébe. Akkor már a fiatalabb lányokat, akit csak tudtak, elkapkodták az oroszok, és megerőszakolták őket a pincének a nyári konyhájában. Zörgettem a pinceajtón. Akkor kiabáltak, hogy bent vannak az oroszok, és most erőszakolják meg a lányokat. Menekültem el onnan. Ott üldögéltek az oroszok és látták, hogy mennyire félek - a két gyerek rajtam volt -, és ezen elkezdtek nevetni. Engem nem bántottak. Akkor már üres volt a lakás, és hazamentünk a Papáékhoz. Gyüttek a többiek is és mondták, hogy micsoda munkákat csináltak az oroszok és a németek is, mert mindegyik zsivány volt. Nem volt semmi különbség köztük. A németek is erőszakoskodtak a nőkkel. Engem a gyerekek mentettek meg. Nagyon féltem és arra kértem a Jóistent, hogy engem ne bántsanak. Az oroszok egy vágóhidat csináltak ott, ahol most a tanács van. Oda hívták az oroszok az asszonyokat dolgozni. Az oroszok a csontot odaadták nekünk, amin egy kis hús is maradt még. Kérdezték: Van-e nagylány? Nincsen - mondtam. A fiam meg rávágta: Ott vannak az ágy alatt. Szerencsére az oroszok nem értették meg, mert tényleg az ágy alá bújtak a lányok.

- Egyedül volt a két gyerekkel.

- Tavasz volt és elmentem napszámba kapálni és ásni a kertekbe, cserébe kaptam ennivalót. Még egy kanalam sem maradt, mert mindent elvittek. Elmentem az erdőre szedrezni és ott találtam egy kanalat, ami megzöldült, mert biztos rézből volt. Így lett egy kanalam. Németh Géza hozott két tányért és volt egy lábosom. Ha vizet akartunk inni, akkor a lábost levittem a Kőszegi-malom mellett lévő forráshoz, ott kimostam, és abban vittem fel a vizet. Abban tudtam csak főzni, és gyorsan megettük belőle az ételt, hogy tudjak újra vizet hozni benne. A csöndérek is megmenekültek.

- Hogy jön ez ide?

- A nyilas időben minket a csöndérek őriztek. Az egyik lányt, a Katikát magukhoz fogadták a csöndér tiszthelyettesék. Azokhoz jártam dolgozni egy-egy napra, és azért egy pengőt fizettek. Mondtam neki: Ebből a pengőből nem tudok megélni, mert semmit sem adnak érte. Az meg elkezdett siránkozni: Jaj, Mariska néni, ne hagyjon el, mert mit csinálok a három gyerekkel. Mégiscsak otthagytam, mert nem tudtam vele mire menni. A két tányér az övé volt. Nem szólt semmit, amikor meglátta nálam, de a Németh Gézánénak szólt, hogy a Mariska néninél láttam a tányérjaimból kettőt. Akkor mondta, hogy ő adta nekem a tányérokat. Egyszer én is elmentem a csöndérek pallására, mert oda nagyon sokan jártak.

- Ez mikor volt?

- A háború után, amikor elmentek a csöndérek. Elmentem megnézni, hogy mi van ott, hátha én is találok valamit. Amit a házban találtak, mindent elvittek. Én csak a papírzsákból kiborult két-három kilónyi lisztet szedtem fel, amiből sós pogácsát sütöttem. Egy pár csöndér később visszajött ám.

- Nem bántották őket?

- A V. csöndér is hazajött, de ő elment innen a padragi bányába dolgozni. Az én anyámnak azt mondta a V.: Horváth néni, én nem tudom, miért haragszik énrám az összes cigányzenész. Nem akarnak velem szót váltani. Tudja maga nagyon jól, hogy miért nem akarnak magával szóba állni! - mondta neki az anyám. A B. csöndér is megjött, akit az Irma - a felesége lett volna - dugaszolt.

- Mit csinált?

- Mindenhova dugaszolta, még a dunyha alá is, mert bevetette az ágyba, de megtalálták és elvitték.

- Ahogyan mondta 1947-ben hazajött a férje a fogságból. Hol kezdett el dolgozni?

- Rögtön lett neki helye Tapolcán. Horváth Marci bácsi pártját fogta. A vasút mellett az egyik kocsmában muzsikáltak. Ezután 1953-ban elment Úrkútra a mangánbányába, és öt évig ott dolgozott. Muszáj volt a bányában dolgoznia, mert nem tudtunk semmire sem menni. Naponta járt busszal Kapolcsról Úrkútra. Leszakadt a veséje, ezért a bányát otthagyta. 1958-ban beléptünk a tsz-be és 1968-ban meg kiálltunk. A tsz felbomlása után sokan kapták a nagy pénzeket, a mi nevünket még csak meg sem találták. A mi részünket valakinek elosztották.

- Miért léptek be a tsz-be?

- Bennünket nem kényszeríttetek, mint a gazdákat. Mi azt gondoltuk, hogy hátha jobban járunk a tsz-szel, mert egy kis földet is - 1600 ölet - kaptunk háztájinak. A férjem lett a tsz tagja, de én és a két gyerek is besegített a munkába. Négy évig a baromfinevelésben dolgoztunk. Kiosztották, hogy kinek mennyit kell megkapálni. Mindent csináltunk, amit kellett. A gépnél még markot is szedtem. Nem tudtunk megélni a tsz-ből. A Papa 1968-ban nem is szólt nekik, csak nem ment többet a tsz-be dolgozni. Háromszáz forintot kaptunk minden hónapban, mint előleget és az év végén volt a zárszámadás. Kukoricát, krumplit, gabonát kaptunk, csak pénzt nem. Semmit sem tudtunk csinálni. Azt mondta a férjem: Én elmegyek a szakmámba muzsikálni. A hét végeken lakodalmakba járt. Nyáron a Balatonnál zenéltek. Most már nincs igény arra a zenére, amit ők muzsikáltak.

- A családból ki lett még zenész?

- Három fiam és két lányom van. A fiúk mindegyike zenész lett. A legkisebbik az már meghalt. A férjem is négy éve halt meg. Hatvan évig éltünk együtt. Tizenhárom unokám van és tizennégy dédunokám.

- Hogy érzi, Kapolcs befogadta a cigányokat?

- Minket úgy szeretnek, mintha rokonok lennénk. Velünk szemben nem éreztettek semmi rosszat, csak a nyilas világban, amikor el akartak bennünket vitetni, de

akkor sem a falubeli emberek haragudtak ránk.

- Hanem kik?

- A nyilasok, csöndérek és a jegyző.

- Mariska néniék tudnak cigányul?

- Mi nem olyan cigányok vagyunk. Nem tudunk folyamatosan cigányul beszélni. Csak egyes szavakat ismerünk. Azt tudjuk, hogy a halózás, a lóvé, a manusz, a gázsi, a csávó szavak mit jelentenek. Itt Kapolcson nem is éltek más cigányok, csak a cigányzenészek.

Híres kapolcsi cigányzenészek 1945 előtt

A felvirágzó falu

Ladányi András Kapolcshoz hű maradni címmel szociográfiai-helytörténeti munkát adott közre a Művészetek Völgye Fesztivál legrégebbi helyszínéről. Galkó Balázs színművész olvasáshoz kedvet teremtő bevezetője után maguk a falusiak beszélnek tapasztalataikról, a velük történtekről, szülő- és lakóhelyükről.

A megszólalók a falusi élet sok jellemzőjére kitérnek, ki-ki saját szemszögéből mondja el, hogyan élte meg, hogyan látja így visszatekintve saját személyének kapcsolódását a faluközösséghez. Az idősebb emberek, például Hegyi István, történelmi események szemtanúiként emlékeznek a két világháborúra, az 50-es évek beszolgáltatásaira, az 1956-os forradalom szívet-lelket megrengető történeteire. Kurdi Gáborné, a falu Bözsi nénije, szívesen gondol vissza gyermekkorára és arra az időszakra, amikor a falu művelődési életét szervezte. Szót kapnak iparosok, egyénileg és később termelőszövetkezetben gazdálkodó földművesek, szőlészek, állattartók. Többen emlékeznek tanítóikra, néhányan azok mogyorófavesszőinek csípésére is. Pető Sándor az evangélikus ifjúsági egylet színpadi előadásainak szereplőjeként több nevezetes darabban fellépett hajdanán. Nagy Albertné, Eta néni világjárt tengerész édesapjával kapcsolatos emlékeit sorolja, akit aztán a Kisgazda Párt helyi elnökeként kényszerítettek a téeszbe. Dezső Sándor, az egykori Községi Tanács VB-titkára a falu közéletéről emlékezik. A faluban működött molnár-, cipész-, bognár- és kovácsmesterség hátterét a ma is élő hozzátartozók villant-ják fel. Megszólal egy ingázó bányász is, aki sokakhoz hasonlóan a térség szénbányájában talált megélhetést.

Nemes erkölcsű nép a kapolcsi. Talán éppen azért találhatott köreiben méltó helyet a Művészetek Völgye Fesztivál rendezvénysorozata is, mert értékes hagyományokat, jelentős kultúrát őriznek lelkükben az itteniek, akik közül sokan részesei voltak a korábbi művészeti életnek. Két cigányzenész - a cimbalmos Horváth Gyula (Csuti) és a bőgős Németh Antalné (Mariska néni) - élettörténetéből a muzsikusok átsugárzó zeneszeretete érződik. Luther szerint: „Az Úristen legszebb, legnagyszerűbb ajándékai közé tartozik a muzsika, amellyel az ember sok kísértést és rossz gondolatot elűz”.

A második fejezet archív felvételeken idézi fel a régi Kapolcsot.

A könyv végén Hangodi László, a Tapolcai Városi Múzeum történésze ismerteti e térség múltjának jelentősebb történelmi vonatkozásait az őskortól a múlt század közepéig. Wöller István a vízimalmok elhelyezkedését, műszaki jellemzőit és működtetésük körülményeit közelnézetből tárja fel, hiszen nagy gyakorlatot szerzett mindebben. Bus János tanár régészeti hobbijának eredményeiről és pedagógusi működésének érdekességeiről beszél. Az időközben elhunyt Kiss János evangélikus lelkész a falu lakosságának vallási összetételére és saját beilleszkedésére emlékezett. Áttekintést kapunk Kapolcs 20. századi történetének számszerűsített tényeiről, közigazgatási adatairól, s a Márta István által alapított és lelkesen szervezett kulturális rendezvénysorozat, illetve a természeti és kulturális értékvédelem eredményeiről. Kapolcs múltból gyökerező, reményteli jövőt ígérő jelenét elemzi nyilatkozatában Horváth Jenő, aki tizenegy esztendeje megfontolt és lelkes polgármestere a szépülő falunak. Véleménye szerint a fesztivál kitűnő mankó volt ahhoz, hogy a falu kilábaljon nehéz helyzetéből, a rendezvénysorozatnak hála pályázati lehetőségekkel élve gyarapszik a közösség, és a magánszemélyek jövedelme is jelentősen kiegészül a Művészetek Völgye Fesztivál falusi turizmus keretében történő vendéglátása révén. Sőt, a fesztivál annyira felkeltette az érdeklődést a község és környéke látnivalói iránt, hogy a rendezvényen kívül is érkeznek Kapolcsra nyugalmas kikapcsolódást áhító emberek. Mindez rendkívüli mértékben megnövelte Kapolcs ismertségét, hiszen egyes vélemények szerint nélküle kihalófélben lévő skanzenné változott volna az egyébként számos néprajzi értékkel, műemlékkel és természeti különlegességgel rendelkező falu.

(Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet, 2005)

Zsirai László