Olvasói levél

Csak egy szög

A II. Budapest Cigány Fesztivál (2006. május 27.–június 17.) keretében 2006. június 5-én a kaposvári Csiky Gergely Színház Csak egy szög címmel vendégelőadást tartott mintegy hatszáz főnyi cigány néző előtt a Nemzeti Színházban.

Tegnap színházban voltam, igazi színházban. No nem afféle művészkedő, „önmagamat akarom mindenáron megvalósítani” stílusú borzadályban, ahonnan jobb kislisszolni az első fél órában, mert nézőként úgy érzem, hogy nem kapok levegőt.

Valódi színházi est volt, dramaturgiával, csodálatos színészekkel, katarzissal. Rólunk (is) szólt, nekünk (is) szólt.

A nézőtér zsúfolásig megtelt, és miközben a drámai események peregnek a színpadon, én egy másik történetet is látok: a magamét. Látom, ahogy gyermekkoromban a nagycsalád egy-egy ünnep alkalmával összejött, látom a táncot, látom, ahogy előkerül a klarinét, a hegedű, látom, ahogy anyám krumplis hurkát és vakarót készít. Látom főiskolásként, hogy cigány vádol cigányt, és azon veszekednek, ki is az igazibb cigány. Látom kisebbségi képviselőként, hogy cigányok árulkodnak fűnek-fának, hogy kik és kik nem képviselik jól az ügyet – nem riadva vissza a rendőrségi feljelentésektől sem. És látom azokat is, akik ennek örülnek, bölcsen hallgatnak vagy a markukba röhögnek, hiszen ilyen jól megszervezett csetepaté közepette az integrációt még vagy ötven évig el lehet húzni. Viszonyítok és hasonlítok. Ilyenek vagyunk mi, ilyennek látnak bennünket a többségi társadalom tagjai? Hasonlítok én a darab bármely szereplőjére? Nos azt hiszem, hogy igen is, meg nem is. Felteszem magamnak a kérdést, megtörténtek-e velem, megtörténhetnek-e velem ezek az események? A válaszom határozott igen. A darab elgondolkodtat, elmélyülésre késztet. Aligha kívánhat egyebet rendező és szerző.

Öröm számomra, hogy a rendező a színművészeket nem bújtatta vélt és valósnak hitt cigány maskarába, a magyar cigány zenét nem másolta le egy az egyben. Az előadás során használt hangszerek kevéssé egyeztek meg a Magyarországon használt tradicionális roma hangszerekkel. Számomra kissé Kusturicát idézték. Jó ötletnek tartottam, hiszen az eredeti magyarországi cigány zenére jellemző rendkívül magas művészi színvonalat (élőben) úgysem sikerült volna produkálni. Kedves figyelmességnek tartom – bár lehet, hogy ez a véletlen műve volt –, hogy az első felvonásban a darab szereplői nem tapostak rá a „tárgyi bizonyítékként szolgáló” tojásra, később a padlóra hullott maradékot össze is söpörték. Úgy gondolom, hogy valamennyi Magyarországon élő cigány ember számára elfogadhatatlan (még színházi körülmények között is) az élelmen való taposás.

Eszembe jut az is, hogy a színészekben volt-e aggodalom, hogy mit fog érezni, gondolni a hatszáz főnyi cigány közönség. Egyáltalán érezni fognak-e valamit, magukénak érzik-e majd a darabot? Nyugodt szívvel állíthatom, sokan magunkénak éreztük. (Ugyanezt nem mondhatom el Gyöngyössi Bence cigányokról megálmodott ákombákomjáról. Sért és megaláz bennünket, úgy érezzük, kihasználnak minket. A legborzasztóbb, hogy védekezni sem tudunk.)

A kaposvári Csiky Gergely Színház nagy lépést tett az integráció érdekében, kis túlzással talán azt is állíthatnám, hogy mérföldkő ez a magyarság és cigányság kapcsolatában. Ugyanakkor felhőtlen örömöt és boldogságot akkor érzek majd, ha színművészeink (a Magyar Köztársaság színművészei) Jónás Judit, Hollai Kálmán, Balogh János, Nyári Oszkár nációtól függetlenül együtt játszhatnak és szerepelhetnek majd ilyen és hasonló színvonalú darabokban, és olyan elfoglaltak lesznek majd a szakmai feladatok sokaságától, hogy előadó estjeiket is alig-alig tudják majd beilleszteni a naptárjukba.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy amikor felvettem a tiszteletjegyemet, nem tudtam, hogy kik és milyen szereposztásban fogják játszani a darabot. Csak annyi információm volt, hogy egy vidéki színház jön Pestre és a darabnak cigány vonatkozása is van.

A dráma első húsz percében nem győztem hüledezni, hogy a színre lépő fiatal gárda menynyire tehetséges, minden mondat, minden hangsúly, minden gesztus mennyire a helyén van. Nyoma sincs tétovázásnak, félelemnek. A színházból hazafelé tartva említette meg egy kedves ismerős, hogy kaposváriak voltak. Ja kérem, esett le a tantusz, akkor nincs mit csodálkozni, a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata a XX. században az újkori magyar színházi életben iskolát teremtett, mely után sokszor mi, „pestiek” csak kulloghatunk.

Tegnap színházban voltam, igazi színházban. Bravó Kaposvár, bravó Csiky Gergely Színház!

Balogh Beáta