Útitárs Portré

„Zene nélkül semmi sem lehetséges”

Hugh Masekela

A kiváló dél-afrikai trombitást Európában leginkább Paul Simon másfél évtizedes Graceland című lemezéről ismerik. Mindenféle zenét játszik, manapság inkább egyfajta afro-beat hangzást latin beütéssel, korábban inkább dzsesszt.

Fotó: Németh Dániel

Különleges országból érkezett. A Dél-afrikai Köztársaság a földrész legfejlettebb és alighanem legdemokratikusabb országa. Ugyanakkor itt tartott a legtovább az egykori fehér telepesek kisebbségben lévő leszármazottainak az uralma, amelyet úgy próbáltak fenntartani, hogy a gazdag ásványi kincsek bányászatában foglalkoztatott feketéket elkülönített lakónegyedekbe terelték, megvonták tőlük a politikai jogokat, az elégedetlenkedést pedig erőszakkal, börtönnel torolták meg. 1994-ben azonban nemzetközi nyomásra megszűnt ez az állapot, és igaz, hogy ezer problémája van az országnak (egyenlőtlenség, bűnözés, a megállíthatatlanul terjedő AIDS), mégis a viszonylagos jólét és béke szigetének számít az éhínségektől, polgárháborúktól, kíméletlen diktátoroktól és korrupciótól gyötört Afrikában.

Pár órája van csak Budapesten, hogy a Jazz Odüsszeia nevű, Londonból és Párizsból hozzánk is eljutott vándorfesztivál keretében megismertesse velünk derűs és sokszínű zenei világát. A Jövő Házában, pontosabban ennek egyik al-házában, a nemrég még Millenáris Teátrumnak nevezett budai objektumban várunk rá, miközben a zenekar beáll, sorra keverik a hangszíneket, igazítják a mikrofonokat, próbálgatják a fényszórókat. Aztán végre megérkezik, hatalmas válltáskája nyilván a fellépő ruháját rejti. A menedzsere egy perc nyugalmat sem engedélyez neki, máris ráereszt bennünket. Mi sem kíméljük, de ő derűsen tűri a sorsát. Öleléssel üdvözöl bennünket, mintha a rideg öltöző az otthona volna, ahol házigazdaként fogadja a látogatót. Miközben a szendvicseit rágcsálja, már meg is támadjuk a kérdé-

seinkkel. Nem zavartatja magát: egy harapás, egy mondat. Látszik, hogy gyakorlott nyilatkozó, de szívesen meséli el ezredszer is a történetét.

Igazából nem zenéről szeretnék beszélgetni, inkább az életéről és a hazájáról, Dél-Afrikáról.

Ez nem lep meg, senki sem akar zenéről beszélgetni velem. Nos, mire kíváncsi?

A faji elkülönítés, az apartheid idején nőtt fel. Átélte ezt közvetlenül, a saját környezetében is, vagy inkább távoli tapasztalatai voltak?

Faji megkülönböztetés már az apartheid rendszert megelőző időkben is volt. Általában nem szokták tudni, hogy az afrikaiak 1652-től kezdve 250 éven át harcoltak az európai telepesek ellen. 1910-ben lett brit gyarmat az ország, ettől kezdve zsákmányolták ki a hódítók az olcsó munkaerőt. Elvették a földjeinket. Maga az apartheid rendszere 1948-tól vált intézményessé, de ez végül is csak egy új elnevezése annak, ami addig is létezett.

Az ország melyik részében nőtt fel?

Egy Witbank nevű kisvárosban, Johannesburgtól vagy száz mérföldnyire keletre. Ez egy bányaváros volt. A szüleim távol voltak, szo-ciális munkát végeztek, engem főként a nagyanyám nevelt. Később aztán Johannesburgba kerültem, a szüleimhez, a bennszülött lakosság számára létesített lakótelepek egyikére.

Melyik népcsoportból származik?

Meglehetősen kozmopolita környezetből jöttem. A különböző népeket az apartheid rezsim próbálta elkülöníteni egymástól.

Még a kilencvenes évek elején, az apartheid rendszer bukása idején is voltak véres összecsapások zuluk és xhosák között...

Ezt a rezsim gerjesztette, például azzal, hogy annak idején ál-független területeket alakított ki a különféle etnikumok számára. Szóval az apai nagyapám zimbabwei, ő hittérítő volt. A nagyanyám az északi országrészből való. Anyai nagyanyám a ndebele etnikumból származott, a nagyapám viszont Skóciából. Hát valahogy így áll össze egy ember.

Úgy tudom, elég fiatalon elkerült a szülőhazájából.

Húszéves voltam, amikor elkerültem, és ötven, amikor hazatértem. Mindez a zenéléssel függ össze. Hatévesen zongorázni kezdtem, a lemezjátszó bűvöletében éltem le a gyerekkoromat. A dél-afrikaiak nagy zenebolondok, az összes rokonomnak volt lemezjátszója és rengeteg lemeze. Így aztán mindenféle zenét megismertem. Tizenhárom évesen – már középiskolásként – láttam egy amerikai filmet, egy trombitásról szólt, ott állt a zenekar előtt szép ruhában, odavoltak érte a nők. Sok zűr volt velem az iskolában, amelyet Trevor Huddleston, egy apartheidellenes pap igazgatott. Ő kérdezett meg, mit akarok voltaképpen, hogy képzelem a jövőmet. Mondtam, hogy trombitás szeretnék lenni, erre kaptam tőle egy trombitát. Ettől aztán a társaim is kedvet kaptak, ki szaxofonra, ki klarinétra vágyott, úgyhogy hamarosan alakítottunk egy zenekart, ez volt a Huddleston Jazz Band, az első ifjúsági zenekar az országban. Huddleston atya később Louis Armstrong figyelmét is felhívta ránk, aki küldött nekünk egy trombitát, és ez rögtön híressé tett bennünket. Utóbb kiutasították az országból, de szerzett nekem egy angliai ösztöndíjat, majd pedig eljutottam az Egyesült Államokba, amiben Miriam Makeba segített sokat. Ismeri a nevét?

Hogyne, járt is Magyarországon.

Gyerekkori jó barátom, aztán élettársam is volt. Ő támogatott, meg Harry Belafonte és mások, akik elérték, hogy New Yorkban beiratkozhassam a Manhattan School of Musicba. Ők segítettek hozzá az első lemezfelvételeimhez is a hatvanas években.

Az amerikai sikerek után később visszament Afrikába.

Igen, eluntam Amerikát, Guineába, Ghánába, Libériába mentem. Miriam Makeba ebben az időben már Guineában élt. Az ország akkori elnöke még guineai útlevelet is adott. Aztán a libériai államfő meghívására ebben az országban játszottunk hosszabb időn át, és itt is állampolgárságot kaptam. Utána Nigéria következett: Fela Kutival már régebb óta kerestük egymással a kapcsolatot.

De hiszen ő egészen másfajta zenét játszott...

Ekkor már régóta nem jazzt játszottam. Mindenki arra biztatott, hogy inkább a saját zenei hagyományaimból hozzak ki valami mást, valami különlegeset. Szóval Fela hozott össze egy ghánai Hedzoleh Soundz zenekarral. Velük hat lemezt készítettem. Így teltek az évek.

Később megint Anglia következett.

Igen, 1981 és ’85 között Botswanában éltem. Egy dél-afrikai kommandó megtámadta az itt élő menekülteket, és egy barátomat is meggyilkolták. Ez után mentem Angliába. Néhány évvel később elkezdődtek a változások, kiszabadult a börtönből Nelson Mandela és a többi apartheidellenes vezető. Korábban nem hittem volna, hogy valaha hazatérek, és most mégis Dél-Afrikában lakom, immár tizenhat éve. Létrehoztam egy lemezkiadó céget, egy könyvkiadót, új művészeket igyekszünk kiképezni, zeneszerzést, hangtechnikát, produkciós ismereteket tanítunk. Néha turnézom is, de nem sokat. Felvilágosító munkát is végzek.

Milyen területen?

Főleg az alkoholizmus, a kábítószerfüggés megelőzésére. Én magam is alkoholista voltam, amiből Angliában sikerült kigyógyulnom. Korábban csak a fehérek számára voltak elvonóprogramok. Tudni kell, hogy a feketék 1961-ig egyáltalán nem fogyaszthattak alkoholt, ami persze ahhoz vezetett, hogy hatalmas üzlet volt az illegális alkoholárusítás. Én magam is egy ilyen illegális italmérés mellett nőttem fel.

A hosszú évek során egyfajta nemzetközi zenei világot alakított ki magának. Szokatlan volt ez a dél-afrikaiak számára?

Ismerték már a zenémet. Igaz, hogy rádióban nem lehetett játszani. Akkoriban nagyon sok zenész volt tiltólistán Dél-Afrikában apartheidellenes megnyilatkozásai miatt. Viszont a lemezeimet be lehetett szerezni. De a zeném amúgy is, a különféle hatásokkal együtt is dél-afrikai zene.

Nagyon különbözik egymástól a különféle afrikai kultúrák zenei világa?

Persze, hiszen hatalmas, több ezer kilométeres távolságok választják el őket egymástól. Tény viszont, hogy a dél-afrikai zene nagyon népszerű, talán azért, mert könnyen hozzáférhető. Az ország fejlettségével függ össze, hogy hamar elérkeztek hozzánk a különféle nyugati zenei stílusok. Egyébként is: Dél-Afrikában nincs olyan esemény, amihez ne kapcsolódna zene. Születés, házasság, temetés, politikai rendezvények – zene nélkül semmi sem lehetséges.

Kovácsy Tibor