A többség pluralitása – fából vaskarika
Végül is hagyományőrzés kérdése az egész
A hagyomány, a kultúra őrzése nemzeti feladat. A sajátosságok bemutatása a jelenlegi és jövendő uniós testvérállamok előtt szinte nemzeti érdek.
Mi tartozik hát a hagyományőrzés gyakorlatába, az elvi, érzelmi szükségletek, a nemzeti feeling körébe a rendszerváltástól kezdve napjainkig, különösen, ha a határainkon belüli hagyományőrzőkre, a magyar és cigány meccselőkre fókuszálunk.
Még két kérdés adódik „természettől” fogva; kiknek a nemzeti érdekéről van szó és kik tartoznak a „nemzet érdeke” politikai fogalma és a napi gyakorlat hatálya alá? Kik kapják meg ezt a védőernyőt fejük fölé, talpuk alá és kik nem?
A magyaroknál hagyomány a kisebbségek elnyomása, a cigányoknál hagyomány ezt megengedni, elnézni, félreérteni, jó szándékkal felruházni, kedvező „első” lépésnek értelmezni, azaz: meghunyászkodva együttműködni e hagyományok őrzése terén.
Önazonos énkép és tudat, mindenki azt teszi, amire a hagyományok késztetik:
A látszólagos társadalmi béke és konszenzus elavult, korhadt és korrupt hagyományőrzésként él tovább.
A hagyományőrzés jegyében született alkotmányellenes kisebbségi törvény, zajlott és történik a cigány gyermekek csökkentett tananyaggal végrehajtott iskolai szegregációja, a cigány vezetők vajdaszerű kiválasztása.
A demokratikus III. köztársaság a roma kisebbség plurális érdekei helyett a hagyományőrzést választotta. Előbb elnyomjuk, aztán beszélgetünk álkérdésekről, pl. „ki a cigány”, „kell-e pénz a többszörösen hátrányos helyzet felszámolásához”, vagy a népszerű „a szemléletnek kell előbb megváltozni” szlogenszerűsége magáért szól.
Vigasztalan állapot ez, de van benne ráció.
Mert mi lenne a magyarsággal hagyományok nélkül? Azt mindenki beláthatja, hogy egy nép lelkén sebet ütne, ha elvennék tőle a játékszerét, a lenyomható barnát, az engedelmes bűnbakot, a nevelhetetlen kőkorszakit, a genetikus bűnözőt, a munkakerülő munkanélkülit, a fitymálható idegent, a túltámogatott szociális klienst.
Ezt a jó kis mítoszgyárat, ahol minden klapfol, ha jól őrizzük a hagyományokat.
A rendszerek változnak, de a hagyomány, az nem. Ez tesz nemzetté egy népet, egy másikat meg azzá, amivé akarjuk.
A fejetlen modernizációt, a határainkon begyűrűző egyetemes emberi jogokat higgadtan kezeli a nép, a politikai hatalom.
A hagyomány erősebb mindennél.
Hál’ istennek eddig még senki nem veszítette el a fejét.
Azt a régit…
Zsigó Jenő