Oláh József

A romák társadalmi kirekesztése vagy befogadása

Oláh József mérnök, romológus, végzős a Pécsi TDE politológia szak doktori fokozatán. Cigány anyanyelvű cigány értelmiségi gondolatait, elemzését, kritikai észrevételeit követhetjük nyomon írásában. Oláh József a RODOSZ (2003) Roma Diplomások Országos Szervezete alapító elnöke. Az alapító elnökségi tagok közül Solymosi Imre a Romaügyi Hivatal helyettes vezetője, Choli Daróczi József az MCF Roma Összefogás Párt országos kampányfőnöke. Daróczi János a Roma magazin főszerkesztője.

Oláh József ebben a ciklusban OCÖ-képviselő és a Romaügyi Tanács tagja volt.

Mindkét tisztéről 2005. év második fél-

évében lemondott. Politizáló értelmiségi vagy értelmiségi roma politikus? Kilátja jól és jó oldalról ma a roma ügyet? Miért hagyta el Oláh József a Romaügyi Tanácsot, és miért mondott le OCÖ-képviselői mandátumáról?

Hol vannak (még) romák által választott politizáló roma értelmiségek? No és mennyire lényeglátó, szókimondó és következetes ma egy roma értelmiségi? Kinek ír a szerző? Több előfizetőnk lesz attól a romák körében, hogy Oláh Józsefet olvashatnak az Amaro Dromban? Remélem, igen.

– a kiadó –

A kétpólusú világ megszűnésével fellángoltak a helyi etnikai és vallási gyűlölködések. Erre számos példát találhatunk a világ bármely táján, Európában és Magyarországon is. A konfliktusok nagymértékben abból fakadnak, hogy a többségi társadalmak kirekesztik a kisebbségeket, etnikumokat a nemzeti egyeztetési, fejlődési folyamatokból. A kirekesztett etnikai csoportok cselekvéseit a kirekesztés elleni harc és az elismerésért folyó küzdelem jellemzi (Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban, Magyar Tudomány, 2002/6), ami hol mérsékelten, hol radikálisan tör a felszínre. Jövőjét nagymértékben az fogja meghatározni, hogy a „civilizált” gazdasági és politikai elit szembe mer-e nézni a kudarcot vallott, kirekesztő gyakorlattal, és meg tud-e fogalmazni egy új integrációs politikát. Az új integrációs politikák kialakításában döntő jelentőséggel fog bírni, hogy a nemzeti eszmények mellett milyen szerepet kap a sokszínűség, a pluralizmus, valamint az állampolgári jogérvényesülés (Glatz Ferenc: A nemzetet a kultúra tartja össze, Magyar Hírlap, 2000. augusztus 18.). A magyarországi roma közösségek is részesei, szenvedő alanyai a kirekesztő folyamatoknak.

A romák életminőségét a történelem során a többséghez fűződő viszonyrendszerek határozták meg. E viszonyrendszerek első számú meghatározó eleme a politikai rendszer típusa, míg a másik, nem elhanyagolható elem az adott politikai rendszer állami berendezkedése. Ezen viszonyrendszer alakulásában mindig a többség volt a meghatározó (Csalog Zsolt: A magyar-cigány együttélés múltja és jelene, www.romapage.hu). A fenti viszonyrendszerek működésének következményeként a roma etnikumot jellemző különbségek, egyenlőtlenségek jöttek létre a gazdaságban, kultúrában, egészségi állapotban, területi elhelyezkedésben, a lakhatás minőségében, érdekérvényesítésben és a munkaerő-piaci érvényesülésében. Talán nem meglepő, de mindenképpen elgondolkoztató, hogy ezeken a területeken a cigány etnikum, bár teljes jogú állampolgárok csoportjáról van szó, jelentősen felülreprezentált a rossz helyzetben élők körében. Ezen állapotból önerőből, aktív kormányzati segítség nélkül szinte képtelenség kitörni (Ladányi János–Szelényi Iván: Van-e értelme az underclass kategória használatának? Beszélő 2001. 11 szám, beszelo.c3.hu/01/11/

/09ladanyi.htm). A romák jelenlegi állapota nemcsak a romákat minősíti, hanem azt a politikai (demokratikus) rendszert és államigazgatási berendezkedést is, amely működésében ilyen kirekesztő mechanizmusokat teremt és/vagy konzervál. A politikai akarat és erős érdekérvényesítő képesség (roma mobilizáció) szükséges, de nem elégséges a változáshoz, ehhez kell még az a befogadó társadalom is, amely a romák társadalmi és a gazdasági kirekesztését a holtpontról elmozdítja.

Vannak kormányzati roma cselekvési programok, működnek roma civil szervezetek, van Országos Cigány Önkormányzat és Egyenlő Bánásmód Hatóság. Elvileg tehát sok intézményi feltétel adott a demokrácia alapelveinek (esélyegyenlőség, méltányosság, tolerancia) érvényesüléséhez. Mindezen feltételek ellenére mégsem érik el a kormányprogramok a kitőzött célokat, gyengének bizonyul a roma érdekérvényesítő képesség, és nem csökken a romákkal szembeni előítélet és diszkrimináció sem. Szeretném rögzíteni, hogy dolgozatom célja nem az egyes kutatói munkák vagy pártideológiák és politikák minősítése, hanem az, hogy olyan társadalmi jelenségekre, illetve kormányzati tendenciákra hívjam fel a figyelmet, amelyekkel naponta találkozhatunk. Írásomban a társadalmi kirekesztés és a kirekesztés elleni politikák rövid elemzését szeretném elvégezni. Az első lépésben a kirekesztés fogalmáról, majd a romákat

kirekesztő dimenziókról és indikátorokról ejtenék néhány szót, végül a kirekesztés elleni társadalompolitikákról fejtem ki nézeteimet.

A jelenlegi romakutatásokkal kapcsolatban összefoglalásként megállapítható, hogy nincs olyan adatbázis, mérőeszköz és szemléletmód, amely egészében véve feldolgozná a mai állapotokat. A jelenlegi kutatásokban elsősorban a szociális indíttatású társadalomkritika és a kultúrantropológiai megközelítések, felfogásmódok érvényesültek. Sajnos alig található olyan romakutatás, amely a jelenlegi állapot kialakulását, történeti folyamatát kritika alá venné. Ezzel szemben a kutatásokban gyakran egybefolyik az ismeret és a vélemény, sőt nem egy esetben találkozhatunk olyan publikációkkal, kutatási anyagokkal, melyek biztos tényeket és becsült adatokat egyforma hangsúllyal mutatnak be. Talán ennél is nagyobb baj, ha ezen kutatási anyagok a romák állapotára nézve téves okokat és következtetések közölnek. Persze egy előítéletes környezetben a kérdés felvetése is vitát vált ki, hát még a tárgyalása… A kutatási eredmények értékelése is vezethet konfliktusokhoz, főleg ha az valamilyen intézményi vagy politikai érdeket sért, esetenként kiszolgál.

Ha a kutatásokkal mélyebbre ásunk a különböző felzárkóztató roma programok tekintetében, akkor már nem kerülhető meg a személyi jellegű kérdések vizsgálata, amelylyel még érzékenyebb területeket érintenénk; és nem maradhatna el a felelősségeket megállapító következtetések levonása sem, ami sajnos az elmúlt tizenöt évben rendre elmaradt. Azért a kutatók becsületére legyen mondva, a szociális ellátórendszer diszfunkcióitól az oktatási diszkriminációig számtalan vizsgálat tárt fel konkrét mechanizmusokat, jellemző és túlsúlyban lévő disz-

funkcionális működéseket, a kirekesztést leíró dimenziókat és indikátorokat. Ez azonban nem pótolja azt, hogy a társadalomtudományok fejlődésével új cigány kutatási szemléletek és irányok fogalmazódjanak meg. Ilyenek lehetnének:

– mennyire érvényesül a valódi partnerség a különböző, romákat célzó progra-

mokban?

– az integrációra szánt összegek mennyire jutnak el a célcsoporthoz?

– a képzések, átképzések menynyire voltak hatékonyak?

– a tizenöt év alatt különböző képzéseken részt vett romák közül ma hányan dolgoznak?

Ezek a mutatók segíthetnek abban, hogy más dimenzióba kerüljön a romákról való közgondolkodás, valamint abban is, hogy az elkövetkezendő időben a felzárkóztatásra szánt összegeket hatékonyabban használják fel.

A társadalmi kirekesztés nemcsak a hazai – a romák társadalmi kirekesztettek, vagy társadalom alatti osztály (Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztés változó formái, Napvilág, 2004, 14–26. o.) –, hanem az európai kutatásokban is mind gyakrabban vitatott kérdéssé vált. Hogyan értelmezhető a társadalmi kirekesztődésű Milyen azonosságok és különbségek érhetők tetten a társadalmi kirekesztés és a szegénység között? Hogyan mérjük, és a méréshez milyen dimenziókat és indikátorokat vegyünk figyelembe?

Az elmúlt időszakban a társadalmi kirekesztést mint fogalmat többféle értelmezéssel és tartalommal ruházták fel.

– az angolszász értelmezés szerint a szegénység az anyagi erőforrások hiányát jelenti.

– a francia értelmezés szerint azonban az anyagi depriváció csak része a kirekesztésnek; a társadalmi részvételhez és az integrációhoz főződő viszonyról szó, amely állampolgári jogokon alapul.

– a német kirekesztés elméletére Max Webertől kaphatunk magyarázatot (lásd Gazdaság és társadalom). Véleménye szerint a javak és szolgáltatások monopolizálására törekvő csoportok kirekesztő magatartása hoz létre egy hierarchikus befogadás-kirekesztés sémát a társadalomban (Füleki Dániel: A társadalmi kirekesztés és befogadás indikátorai, Szociológiai Szemle, 2001/2. 84–95.).

Végeredményben mindhárom megközelítés kapcsolatba hozza a társadalmi kirekesztést/kirekesztődést a diszkriminációval.

A közpolitikai diskurzusokban három irányt lehet megkülönböztetni:

– az elosztási diskurzust, azaz elfogadva a szegénység létét, amely valamilyen diszkriminációs jelenséggel függ össze (Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a „cigánykérdés” (I) A többségi-kisebbségi viszony néhány jelenkori problémájáról www.c3.hu/scripta/holmi/00/08/16szalai.htm) eszközöket, megoldásokat próbálnak keresni a szegénység csökkentésére.

– a morális diskurzus, amely a szegényeket teszi felelőssé a saját sorsuk alakulásáért (Herbert J Gans: Mire szolgálnak az érdemtelen szegények, Esély 1992/1-es szám) (szegénység kultúrája). A helyzet megoldását ez az elmélet a szegények felvilágosításában, nevelésében és viselkedési formáinak átalakításában keresi (Michael S. Stewart: Depriváció, romák és „underclass”, Beszélő, 2001/7–8 e).

– az integrációs diskurzus, amely a társadalomban zajló kirekesztő folyamatok kialakulásában a munkaerőpiacról való kiszorulást, valamint az emberi kapcsolatok gyengülését tartja kiváltó oknak. Ezek megoldását az antidiszkriminációs politikák erősítésében látja.

Az Európai Unió politikai nyelvezetében a social exclusion fogalmát fogadták el, amely hazánkban szintén háromféle értelmezést kapott.

Az első értelmezés a társadalmi kirekesztés, amelynek tartalmát úgy lehetne összegezni, hogy az előítéletes gondolkodásmód alapján kialakul az „ők és mi” elkülönítés, amely diszkriminációs jelenségre, szándékolt cselekvésre utal, és ennek eredménye a kirekesztés.

A második a társadalmi kirekesztettség, mely valamilyen kialakult állapotra utal, és a kirekesztettség felszámolását (mint az elosztási paradigmában) tűzi ki célul.

A harmadik a társadalmi kirekesztődés, amely fogalom alatt a kutatók azokat az okokat, folyamatokat próbálják értelmezni, amelyek a kirekesztett állapotot létrehozzák: ezzel lényegében a társadalmi integrációs felfogást követik.

Az Európai Unió politikájában és nyelvezetében kialakult social exclusion fogalom ellenpárja a social inclusion, amely a magyar fordításokban szintén három értelmet kapott:

– A társadalmi kirekesztés ellenpárja a társadalmi beillesztés vagy befogadás.

– A társadalmi kirekesztettség ellenpárja a társadalmi beilleszkedettség.

– A társadalmi kirekesztődés ellenpárja pedig a társadalmi betagolódás vagy beilleszkedés.

Az Európai Unió társadalmi kirekesztés fogalmának értelmezésében a francia értelmezés vált elfogadottá, amely szerint az anyagi depriváció csak része a társadalmi kirekesztésnek (bár éppen Franciaország cáfolt rá az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaira).

A fenti megközelítési módokból azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a szegénység hatással van a társadalmi kirekesztésre (Gunnar Myrdal: Korunk kihívása a világszegénység, Gondolat, Budapest 1974. 89 o.), de a társadalmi kirekesztés tartalmában bővebb kategória, és több dimenziót tartalmaz, amelyek lehetnek:

– Gazdasági környezet: anyagi helyzet, iskolázottsági mutatók

– Politikai környezet: „hétköznapi” szabadság, politikai képviseleti arányok

– Egészségügyi ellátás elérése: háziorvosi, védőnői területi lefedettség

– Egészségi állapot: korfa, akadályozottság mértéke, rizikóviselkedések

– Kulturális környezet: nyelv, nemzetiségi értékek, hagyományok ápolása, történelmi ismeretek

– Társas környezet: család, ismerősök, társas támogatottság

– Fizikai környezet: szűkebb és tágabb lakóhelyjellemzők, munkahelyi, munkához jutási adatok

A hazai kutatások eredményeiből, anélkül hogy a kirekesztés indikátorait részletesen ismertetném, az alábbi következtetések vonhatók le. Az alkalmazott számítási módszertől függetlenül Magyarországon a roma népesség több mint fele szegénynek, többnyire depriváltnak minősíthető. Ha a szegénységi skálán minél mélyebbre haladunk, azt tapasztalhatjuk, hogy a roma lakosság egyre nagyobb százalékban van jelen. A romák körében a szegénység kockázati tényezői (az alacsony iskolázottság, a munkanélküliség, a egészségállapot, a lakhatás) egymást erősítve összeadódnak. Ezekhez társul a diszkrimináció, amely önmagában is szignifikánsan növeli a kirekesztettség és a szegénnyé válás valószínűségét. Összegzésként megfogalmazható, hogy a romák felülreprezentáltak a munkanélküliek, a szegények, az aluliskolázottak, a rossz egészségi állapotúak, a rossz lakáskörülmények között élők körében, ezzel szemben alulreprezentáltak a felsőfokú végzettségűek körében, a tudományos életben és a különböző szakmai és politikai döntéshozó testületekben.

Amennyiben a kirekesztés elleni politikákat eredményességük szempontjából vizsgáljuk, akkor meghatározó tényezőként vehetjük figyelembe a törvénykezési folyamatokat és a kirekesztés elleni felzárkóztató programokat.

A rendszerváltás óta az ágazati törvények mellett több olyan törvény is született, mely a kisebbségek integrációját hivatott elősegíteni. Ezek közül néhány fontosabbat ismertetnék. Mindjárt kiindulásként az Alkotmány (68. § (1)) rögzíti, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának, államalkotó tényezők. Négyéves előkészület után (1993. évi LXXVII.) elfogadták a Kisebbségi törvényt. Ez a törvény szintén fontos volt, mivel a magyarországi roma közösségeket mint cigányságot először ismerték el hazánkban jogilag is kisebbségnek. A jogszabály többek között rendelkezik még a kisebbségek országgyűlési képviseleti jogáról, a kisebbségi jogok országgyűlési biztosának intézményéről valamint a kisebbségi önkormányzati rendszerről. Majd (1121/1995. (XII.7.)) kormányhatározat született a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány létrehozásáról az esélyegyenlőtlenségek csökkentése céljával. Végül a 2003. évi CXXV. Törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról rendelkezik. Amint látható, születtek olyan törvények, amelyek az integrációt hivatottak elősegíteni. Sajnos a törvények alkalmazása során inkább csak a lehetőségek tárháza válik nyitottá, és nem a gyakorlati megvalósulás, ugyanis túl nagy a szakadék az írott jog és a valóság között. Néhány példát említenék:

– a parlamentnek jelenleg is alkotmányos mulasztása van a kisebbségek parlamenti képviselete tekintetében

– a kormánynak roma ügyekben az OCÖ-vel való egyeztetés tekintetében

– szabad identitásválasztás (Kaltenbach Jenő: Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Biztosa 2001 évi beszámolója. A kisebbségi önkormányzati rendszer dilemmái és a kisebbségi törvény módosításának kudarca www.obh.hu/nekh/hu)

– a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány áldatlan állapota (Czene Gábor: Az idén már nem kapnak ösztöndíjat a roma diákok, Népszabadság 2005. július 14.)

– kisebbségi média stb.

Persze nehezen képzelhető el változás, ha a törvényhozók is törvényt sértenek, vagy ha a demokrácia intézményeiben gyakori és elfogadottá válik a diszkrimináció.

A felzárkóztató programok vonatkozásában az esélyegyenlőtlenség csökkentésére az elmúlt tíz évben a kormányok közel fél tucat (1995, 1997, 1999, 2001, 2004) roma cselekvési tervet fogadtak el. Az egymást követő módosítások alapvetően az elődeik által kijelölt úton haladtak, érdemi változás sem tartalmukban, sem pedig megvalósításuk módjában nem történt. Dr. Kökény Mihály egészségügyi, szociális és családügyi miniszter és Anna Diamantopoulo, az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális ügyeinek főbiztosa közös memorandumot is aláírt a társadalmi befogadásról 2003. október 15-én. Ezen kívül a Soros Alapítvány kezdeményezésére 2003 júliusában kilenc ország kormányfői a 2005–2015 közötti időszakot a Roma Integráció Évtizedévé nyilvánították, és elhatározták, hogy cselekvési terveket alkotnak, amelyekben megfogalmazzák a legfontosabb feladatokat.

A 2006. évi költségvetés, valamint az NFT 1. és az NFT 2. tervének ismeretében felvetődik a kérdés: van-e valódi kormányzati akarat az olyan törvények, fejlesztési koncepciók, roma évtized programok mögött, ahol nincsenek megvalósítási rendelkezések és nincsenek a költségvetésben nevesített, reális pénzeszközök. Enélkül kirakatintegrációs programokat készítünk. Nem tudjuk, hány főt érint, nem tudjuk földrajzi elhelyezkedésüket, ezért nehezen válik mérhetővé a hatékonyság. Becsült adatokra becsült programok készülnek, ennek következményeként becsült lesz a várható eredmény is. Ha a szolgáltatások minősége és mennyisége nem jut el a (romának nevezett) magyar állampolgárokhoz, akkor ez a demokrácia deficitje, és nem etnikai, hanem állampolgári kérdés.

Nem egy kormányzati anyagban lehet találkozni a kutatások eredményeire való hivatkozással. Hogy mikor és melyik kutatási eredményt alkalmazza a politika, az mindig az adott szituáció és érdekprezentáció függvénye. Ezzel a korábbiakban morálisan és szakmailag értékelhető kutatási eredmények a kormányzati politikában már dimenziót váltanak, és egy magasabb politikai síkra kerülnek, ahol küzdelem folyik a különböző „tőkékért”, ami lehet pénz, vagyon, helyezés, rang, hatalom, elismerés, privilégiumok (Ferge Zsuzsa: Mindentudás Egyetemén 2002. december 9. „A felemás modernizációk társadalma”). A versenyekben, harcokban a romák nem vesznek részt. Ezen relációk és erőviszonyok függvényében születnek meg a kirekesztés elleni politikák és a felzárkóztatást segítő cselekvési tervek, programok. A programok a gyakorlati megvalósulás során már átalakulnak, és nem roma programok néven szerepelnek, hanem a „hátrányos helyzetű csoportok, kiemelten romák” diffúz megfogalmazásban.

Sajnálatos, hogy a területfejlesztési törvényt úgy módosította a parlament, hogy a kisebbségek kikerültek a törvénytervezetből. A romák így nem vesznek részt a fejlesztési stratégiák kijelölésében és a fontos döntések meghozatalában („fejlesztünk értetek, de nélkületek”). Az összehangolt cselekvéseknek az állampolgári jogok csorbáinak kiköszörülése mellett a történelmi hátrányok kiegyenlítését is célozniuk kellene.

A pályázatok kiírása (melyek többnyire nem elérhetőek a célcsoportnak megjelölt romák számára) után előkerülnek a humán- és kapcsolati tőkével rendelkező, középosztályhoz tartozó nem roma társaságok, befolyásos személyek, akik megszerzik a tőkét. Majd kiválasztásra kerülnek azok a roma reprezentánsok, akiktől a programok hitelesebbé válnak. Így megteremtődnek a munkahelyek, pluszjövedelmek a képzők, a „mentorok” és szervezők számára. A közvetítés fontosabb és drágább, mint a társadalmi érték előállítása. Hogy a megvalósult programok után a megszerzett képzéssel a képzettek mit kezdenek, az már senkit nem érdekel, megtörténik az elszámolás, újra adott a probléma, jöhet az új pályázat. Egyszerű bizonyíték, hogy a pályázatok többsége legfeljebb 12 hónapos megvalósítási idővel dolgozik, ami a kiírók gazdasági ügyintézéséhez igazodva kényelmes és jól adminisztrálható, míg a célcsoport deprivált helyzetét tekintve legalább hároméves támogatott folyamatokban kellene gondolkozniuk a kiíróknak. A kormányoknak az előítéletesség elleni harcban elsősorban az állam által működtetett intézményekben kellene az előítéletességet kiváltó és fenntartó jelenségeket megszüntetni (oktatás, foglalkoztatás, egészségügy, lakhatás). Ellentmondásos, hogy miközben Európa nemzetállamai a tudás alapú társadalom megteremtésén fáradoznak, a roma népesség nagy százaléka csökkentett tananyag elsajátításával néz szembe a jövő kihívásaival.

Az a politikai elit és azok a kutatók, akik korábban minden lehető eszközzel azt táplálták a köztudatba, a romákéba is, hogy nem lehet a romákat egységesen kezelni (ahogy egyetlen etnikumot sem, csak ezt elfelejtik hozzátenni), a pályázatok kapcsán retorikát váltanak. Ma azt várják el, hogy a kirekesztett, deprivált csoportok váljanak egységessé és együtt lépjenek fel a kirekesztés ellen. Ha ez sikerülne, akkor írjanak egy minden szempontból kifogástalan pályázatot, rendelkezzenek önrésszel, kapcsolati tőkével, intézményi háttérrel. A roma szervezetek többsége számára ezek teljesíthetetlen feltételek.

Az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális ügyek főbiztosa, valamint a magyar kormány közös memorandumának társadalmi befogadás tervezetében olvashatjuk: a kormánypolitikák fő dilemmája, vajon a roma népesség életminőségének javítása szempontjából mely megközelítés, problémakezelés vezethet eredményre: a probléma roma kérdésként való definiálása és ehhez kapcsolódóan a pozitív diszkrimináció eszközeinek alkalmazása, vagy a probléma szegénységi kérdésként történő kezelése (Dr. Kökény Mihály: Egészségügyi, szociális és családügyi miniszter Közös memorandum a tár-

sadalmi befogadásról, www.ncsszi.hu/

/anyagok/JIMűtervezetőv4.doc)? Az a kérdés merül fel bennem, ha ez most dilemma, akkor vajon az elmúlt tizenöt évben melyik társadalompolitika volt a gyakorlatban? Véleményem szerint a változás iránti valós akarat hiánya miatt mindegyikből volt egy szelet: a problémát romaügyként definiálták (hiszen létrejött jó néhány hivatal és cselekvési program) és szegényügyként kezelték (hiszen a konkrét pénzügyi keretek mértéke, nagyságrendje többnyire a hivatal eltartására korlátozódott), ami aztán eredménytelenséghez vezetett. A fenti integrációs politikákhoz társultak azon „megerősített” antidiszkrimi-

nációs politikák, amelyek a roma értelmiséget és a roma civil kontrollt kifelejtették a rendszerből. Összegzésként megfogalmazható, hogy a roma integrációs cselekvési programok a nem roma középosztály kiválasztottainak kedveztek.

Úgy tűnik, a gazdasági és politikai elit lemondott a romák foglalkoztatási háttérseregként való fenntartásáról is, mivel a politikai diskurzusokban a szociális ellátórendszerek és közcélú foglalkoztatás megerősítésének módjai váltak elsőrendűvé. Miközben Európa és Magyarország társadalmát az elöregedés veszélye fenyegeti, a tizenkétmilliós fiatalabb roma népesség nem kerül termelő helyzetbe Európában. Az egész roma integrációs politika olyan ingatag lábakon áll, hogy ha bármely meghatározó elemét kicsit mélyebben megvizsgálnánk, az egész rendszer kártyavárként omlana össze.

Súlyos felelősség terheli azon döntéshozó helyzetben lévő roma személyeket (beleértve az OCÖ-t) is, akik közreműködtek (és közreműködnek) a jelenlegi kirekesztő rendszerek fenntartásában. Valamint azokat a háttérben lévő, roma ügyben privilégiumokat élvező, nem roma szakértőket, akik a segítő szándék leple alatt a roma ügyeket jelenleg is meghatározzák – és félreirányítják. Ettől válik a cigányügy szegényüggyé, a roma etnikum segélyezett etnikummá, a cigány kultúra szegénykultúrává (Szuhay Péter: Egy régi kép, beszelo.c3.hu/98/

/0708/11szuh.htm - 57k), a roma érdekvédelem kiszolgáltatottá (Zsigó Jenő: Diplomácia a Roma Parlamentbe, Amaro Drom 2005. október). Zsigó Jenő a Diplomácia a Roma Parlamentben elnevezésű beszélgetés során a szabad identitásvállalásról úgy nyilatkozott, hogy „hamis értékeket vesznek és adnak hamis pénzért”. Azt gondolom, az egész integrációs politikára igaz, hogy hamis értékek és hamis pénzek (közpénzek) forognak közkézen.

Végezetül egy gondolatkísérlet. Hogyan lehet(ne) egy „civilizált demokratikus” társadalomban egy stigmatizált, kirekesztett csoport állapotát konzerválni a demokrácia és az integráció leple alatt? Íme néhány megoldás:

1.) Amíg a kirekesztett csoport objektív definícióján gyötrődünk, addig nem kell semmi érdemlegeset tennünk.

2.) A filozófusok, szociológusok, antropológusok gazdag és egzotikus kutatási terepévé degradálnánk az állampolgárok egy csoportját. Az elért eredményeket több célra is felhasználnánk. Példaként, mondjuk, félelmet gerjesztenénk a többségben, hogy a kisebbségiek mennyire szaporodnak. Majd különböző konferenciákon előadásokat tartanánk, amelyekben azt sugallnánk, milyen veszélyt jelent ez a társadalomra.

3.) A csoportképző mechanizmusokat a többséggel diktáltatnánk, a kisebbség vagy elfogadja, vagy nem, de ettől függetlenül létezőnek tekintenénk a többség számára.

4.) A történelmi hátrányok során kialakult kirekesztődést etnografikus sajátosságnak tekintenénk, és a kirekesztett csoportot tennénk felelőssé a saját sorsa alakulásáért.

5.) A kisebbséget nem jellemző hierarchikus képviseleti rendszert működtetnénk, melyben természetesen a többségi kontrollt szavazással biztosítanánk.

6.) A kisebbség számára elérhetetlen részvételi feltételek mellett pályázatokat hirdetnénk a kisebbségi problémák kezelésére. Eredménytelenség esetén őket hibáztatnánk alkalmatlanságuk miatt. „Még erre sem érdemesek.”

7.) Megosztanánk a kisebbséget pártpolitikai érdekeknek megfelelően, és azzal érvelnénk, hogy a többségi csoport tagjai is tudják képviselni a kisebbség ügyét.

8.) A többséggel törvényeket szavaztatnánk meg a kisebbségek védelmének érdekében, többnyire olyanokat, melyek végrehajtási utasítás és megfelelő forrás hiányában nem hajthatók végre maradéktalanul.

9.) Segélyekkel, közmunkaprogramokkal konzerválnánk a hátrányos helyzetet, és olyan képzési és oktatási modelleket vezetnénk be, amelyekkel elősegítenénk a képzetlen, kiszolgáltatott csoport újratermelődését.

10.) Korlátoznánk a média megjelenést, a kisebbségi csoport torz bemutatását pedig passzívan szemlélnénk. Kontroll nélkül bevezetnénk kisebbségi népismereti oktatásokat, de arra vigyáznánk, hogy az oktatók ne a kisebbségi csoportból kerüljenek ki, ezzel is sugallva, hogy erre is alkalmatlanok.

11.) Létrehoznánk közalapítványokat, majd a működésüket, működtetésüket ellehetetlenítenénk.

12.) Létrehoznánk hivatalokat, akár jól-rosszul felkészült, a kisebbségből származó egyénekkel is tarkítva, akik/amelyek saját fennmaradásukért, egyéni karrierjükért, és nem a kisebbség komplex támogatásáért szállnak majd síkra.

Ez a 12 pont persze csak egy gondolatkísérlet, számos irányban bővíthető. Mint minden gondolatkísérlet, nem bizonyító erejű modell. Mégis, ha az elmúlt 15 év kormányzati romapolitikáját áttekintjük, megdöbbentően sok pontban találhatunk részleges és/vagy teljes egyezést. Vagyis nem zárható ki a látszólagos káosz, a sok kudarc mögött a tudatos elem sem.

Oláh József