„Nem az a fontos, hová tartozol, hanem hogy ember vagy!”

Rézműves Szilvia negyedéves szociálpolitikus hallgató, számos

roma szervezet munkatársa. Arra voltunk kíváncsiak, honnan jött,

hogyan él, hogyan gondolkodik egy fiatal roma aktivista.

Hogyan kerültél Tiszavasváriból, a cigányok lakta Bűdi-telepről* az egyetemre, a budapesti értelmiségiek közé?

25 éves koromig ott éltem, most kétlaki vagyok. Szüleimmel nagycsaládban nőttem fel, négyen vagyunk testvérek. Mindannyian családosak, egyik testvérem sem tanult. Én mindig kilógtam a sorból. Szerettem elvonulni és merengeni, például azon, hogy mennyire más cigánynak lenni, mint nem cigánynak. Általános iskolás, második osztályos voltam, emlékszem, amikor mondtuk a tárgyak nevét, és én nem úgy mondtam, ahogy a nem cigányok. Például a sparhertre én parhét mondtam. Felállított a tanár, hogy nahát! Ez a szó milyen régi, és hogy ez neki mennyire tetszik! A szekrény helyett sifonyt mondtunk. Ezek voltak azok a dolgok, amiben kezdtem érezni a különbséget.

Hogyan élted ezt meg?

Azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Harmadikos voltam, amikor az igazgató bemondta a hangszóróba, hogy minden cigány menjen fel az igazgatói iroda elé. Hatan-heten jártunk romák abba az osztályba. Volt egy lány, akin nem látszott, hogy cigány, de mi tudtuk róla. Ő is ott lakott a Bűdi-telepen, de ez a család nem vett részt a közösség mindennapjaiban, elkülönültek, nem úgy, mint mi, akik vagy a ház előtt beszélgettünk, hogy ki kibe szerelmes, vagy tüzet raktunk... mindig kitaláltunk valamit. Ők nem voltak benne ezekben. Amikor fölálltunk, egymásra néztünk; úristen, most mi lesz? Furcsa érzés volt, hogy fel kell menni az igazgatói iroda elé. A Gyöngyi nem állt fel és nem jött velünk, már akkor éreztem,

muszáj „harcolni” azért, hogy

elfogadjanak.

Volt néhány tanár, akitől sok támogatást kaptam. Az osztályfőnököm év végén, osztálykirándulás előtt, krétát hozatott velem, de csak azért, hogy tudjon diszkréten beszélni; „tudod, hogy holnap megyünk kirándulni, mondd meg édesanyádnak, hogy legyen szíves elengedni a kirándulásra, én állom”. Kifizette helyettem a költségeket, ötödikes voltam, akkor tudtam először kirándulni. Általános iskola után, tizenhat évesen elmentem dolgozni muszájból, mert nem volt otthon pénz. Üzemben dolgoztam, három műszakban, három évig hajnali háromkor kellett kelni, mert negyven kilométerre volt tőlünk a munkahely. Ott láttam, hogy a romákat milyen munkákra használja a cég. Elégedetlen voltam. Megaláztak minket, a legnehezebb munkákat végeztették velünk. A véres állati hulladékok közé állítottak be minket. A műszakvezetők mindig úgy szervezték, hogy a romák kapják a legalja munkát, de mi elvégeztük. Sokat vicceltünk, bár mindannyian tudtuk, hogy ez nagyon nehéz, sokszor elsírtam magam.

Elegem lett: nem hiszem, hogy csak enynyire lehet vinni az életben! Zárt közösség voltunk a telepen. Az ott élő emberek nem látnak tovább a cigánytelepnél, a fiatalokba is belenevelik, hogy „úgysem történik semmi, minek csinálni bármit is, mi már így halunk meg,

cigányok vagyunk, nekünk ez jutott”.

Mihez kezdtél?

Egy civil szervezetnél dolgoztam. Mielőtt gimnáziumba mentem, elvégeztem egy szociális gondozói tanfolyamot. A képzés során rengeteg gyakorlati helyen megfordultam, sok új kapcsolatra tettem szert. Az egyik ember szólt, hogy alakulóban van egy civil szervezet, és kellene bele egy roma: van-e kedvem. Persze hogy volt! Tiszamenti Emberek Segítő Egyesülete lett a szervezet neve. Négy évig dolgoztam ott, jó tapasztalatokat szereztem.

Nem érezted megalázónak, hogy csak azért hívnak egy ilyen helyre dolgozni, mert cigány vagy?

Naiv voltam, nem láttam a telepen és a városközponton túl, nagyon megörültem annak, hogy egyáltalán gondolnak rám. Nem bántam meg. Az egyesület vezetőjével egy hullámhosszon voltunk. Megtanultam pályázatot írni, cikkeket írtam a helyi újságba, a Vasvári Hírmondóba. '98-ban elindultam a választáson és elnökhelyettes lettem a Cigány Kisebbségi Önkormányzatban. Suliba is jártam mellette, egy facilitátori képzésre. (Rögtön mondja is, hogy ez mit jelent: döntéshozatalban segítő csoportvezető, szakember.)

Nagyon sok élményt szereztem a négy év alatt. Élveztem, és bántam, hogy nem léptem ki hamarabb az üzemből.

A gimnáziumi osztályban én voltam egyedül roma. Az egyik lányról – Magdi, akivel harmadikos korunkig nem tudtunk beszélgetni – éreztem, hogy nem igazán elfogadó. Egyszer aztán szünetben odajött hozzám, mert látta, hogy milyen jól tanulok, a történelmet, azt nagyon szerettem, és azt mondta, hogy semmi baja velem, de muszáj nekem elmondania, hogy volt egy nagyon rossz tapasztalata. Egy cigány fiú meg akarta erőszakolni. Ő ennek alapján gondolta, hogy az összes cigány rohadék, és hogy nem kellenének a társadalomba. Azt mondtam Magdinak, hogy biztos szörnyű lehetett neki ezt megélni, de ha velem egy gádzsó csinálta volna ezt, akkor

én nem gyűlölném az összes gádzsót.

Onnantól kezdve a Magdival nagyon jó viszonyba kerültünk. Tudtunk anélkül sírni egymásnak, hogy barátok lettünk volna. Az emberi, az igazi dolgokról beszélgettünk.

A Pakiv hogyan jött?

Dr. Herbai István a Partners Hungary Alapítványtól szólt nekem erről a lehetőségről. Négy országból roma fiataloknak Angliába, Dániába lehet menni tanulni! Nem voltam biztos benne, hogy én ezt meg tudom csinálni, de tele voltam izgalommal. Kellett írni egy tanulmányt, az utolsó percben kezdtem el dolgozni rajta a lepukkant kis irodában. Megállás nélkül jöttek belőlem a gondolatok. Sokat olvasgattam a roma lapokat, és voltak tapasztalataim is. Sikerült a felvétel. 2001-ben indult a program az Autonómia Alapítvány és a Pakiv Európai Roma Alap szervezésében. Egy hónapos nyelvkurzussal kezdődött, akkor itt éltünk Budapesten. Angliában is tanultunk három hónapig nyelvet egy főiskolán, azután Dániában népfőiskolán menedzsmentet és vezetői képességeket, pályázatírást, tárgyalási technikákat... nagyon sokat tanultam. Különböző nemzetiségű emberek tanítottak, dél-afrikai, török trénerek. Elmentünk Romániába, Bulgáriába megnézni, hogyan működik ott a civil szféra, az érdekképviselet. Nehéz volt, nemcsak elméletben, hanem emberileg is.

Jó, hogy romákkal dolgoztam. A kisebbségi önkormányzatnál nem fogadtak el, mert nő vagyok. Ott mindenki férfi volt, nehezen tudtam a saját jogaimat érvényesíteni. Úgy érzem, különleges dolgot kaptam. Volt abban valami unikum, hogy négy országból megosztottuk egymással a szegénységünket, a kultúránkat. Cigányok, együtt éltünk, mint egy hagyományos közösség, de értelmiségiként. A patyiv tiszteletet, bizalmat jelent cigányul. Anyámék nagyon örültek, túl nagynak látták ahhoz, hogy a valósággal össze tudják mérni, büszkék rám a maguk módján. Fontosnak tartottam, hogy otthon maradjak a képzés után. Arról álmodoztam, hogy felvirágoztatjuk a telepet. Olyan telep lesz, ahol mindenkinek van munkája és mindenki jól érzi magát. Azt gondoltam, lehet azért tenni, hogy megszűnjön a nagy szegénység.

Hazamentem, és másképp néztek rám.

A mi cigánytelepünkön nem volt arra példa, hogy valaki külföldön járjon. A gyakorlatban nem tudtam alkalmazni a vezetői képességeimet, nem éreztem jól magam.

Túl sokat vártak tőlem.

Azt remélték, hogy gyökeres változásokat hozok. Közösségfejlesztő programokat szerveztem. Végeztem egy felmérést, hogy mi a romákat érintő legnagyobb probléma. A városi vezetést és a telepeken élőket is megkérdeztem. Kerestem embereket a telepről, megterveztünk egy közösségformáló munkacsoportot. Az ottani fiatalokból jött létre. Eleinte házakban találkoztunk, papír, filc, közös tervezés. Engem is elámítottak az ötleteikkel, a módszerek elsajátításával. Jövedelemteremtő programok menedzselését nem bírtuk vállalni, a munkahelyteremtés nem is feltétlenül a mi feladatunk, viszont a fiatalok kitalálták, hogy szerveznek egy fórumot, ahol rávennék az önkormányzatot, a vállalkozókat, a munkaügyi központot arra, hogy adjanak, teremtsenek munkát, cigányok bevonásával. Mondd el fórum! lett a neve. Minden cigánytelepi lakost személyesen hívtunk meg. A polgármester nem jött el, az aljegyző viszont igen, a munkaügyi központ képviseltette magát és a rendőrség is. Ez volt az első ilyen rendezvény a bűdi cigánytelepen. Még ma is keresnek, hogy próbáljunk szervezni hasonlót.

A Pakiv kurzus után 2001 végén beadtam a jelentkezésemet az ELTE-re szociálpolitika szakra. Mindig ez érdekelt, szegénységben éltünk és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne csökkenteni a nyomort. Azt gondoltam, hogy erre a legmegfelelőbb szak a szociálpolitika lehet. Nem sokat tudtam róla, de mivel civil szférában dolgoztam, ezért gondoltam, hogy nekem ez a legmegfelelőbb.

Most is ezt gondolod?

Voltak kríziseim a szakma politikája, magyarországi megítélése miatt. A magánélet, a budapesti élet, az ingázás kicsit megvisel. Ebből úgy tudok kibillenni, hogy beszélek egy tanárommal, ő nagyon jó instrukciókat tud adni a továbblépéshez. Leülünk, és megbeszéljük, mi történik velem. Ha úgy érzem, hogy csak lógok a levegőben, ezt általában észre szokta venni. A barátok és egyes szemináriumok is tudnak segíteni. Amikor azt érzem, hogy az a szeminárium arról szól, amiről kell.

Az egyetem arról szól, amiről kell?

Nem. Én is, mint mindenki más, azt vártam, hogy az egyetem mekkora nagy szellemi bázis lesz. Amikor elkezdtem, nagyon féltem a sznobizmustól. Úgy éreztem, hogy inkább hátrálok egy-két lépést, de én nem akarok olyan sznob lenni, mint az egyetemi hallgatók többsége. Nekem nagyon új volt a másként való kommunikálás. Úgy éreztem, hogy van egy olyan külső elvárás, hogy másképp kell kommunikálnom, mint ami vagyok. Olyan, mintha egyfajta meghasonlást hozna bennem létre. Ha én nem tudom önmagamat adni, akkor sajnos azt teszem, hogy inkább nem adom magam sehogy. Nem szeretem a sznobizmust. Ma már másként látom: amit én sznobizmusnak véltem, abban van egyfajta diplomácia is. Nyilván, ha az ember egy cigánytelepről jön a budapesti egyetemek egyik legjobbikára, akkor az óriási belső feszültségeket tud létrehozni. Nagyon sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek én itt. Annak ellenére, hogy tudtam: szeretnék jó szakember lenni.

Egy társadalomtörténeti szemináriumon, miközben az előadó éppen egy tudományos monológja kellős közepén járt, kitört belőlem:

„Óóóó anyám! Hová jöttem én?”

Úgy éreztem, az a tanár arra akart nevelni, hogy a középosztály megközelítésén keresztül érdemes a társadalmi stratégiákat alkalmazni. Ez a tanár kitüntetéseket kap. Jól csinálja, amit csinál. Nekem ez akkor úgy jött le, hogy rasszista. Vannak olyan órák, amiken az ember csak szenved.

Elkeserít, ahogy a szakmapolitika és a tudósok közötti szakmai megítélés formálódik Magyarországon. Van egy konferencia, amit minden évben megrendeznek, és ami arról szól, hogy elismerjék a szociális munkát.

A 2004-es rendezvényre elmentem. Elszomorítónak találtam, hogy a szociális szakma magja nem képviseltette magát. A tudományos segítségnyújtás nem jelent meg. Helyette megjelentek vegyészek, gyógyszerészek, színészek. Minél inkább belelátok a szakmai berkekbe, annál inkább látom, hogy mekkora hiányosságaim vannak még mindig. Igyekszem behozni, de úgy érzem, hogy nehezen tudom, és nem is biztos, hogy egyáltalán sikerülni fog. Volt egy másfél éves szeminárium, Szociális munka a gyakorlatban címmel. Nemcsak a tanártól, hanem a hallgatótársaktól is sokat tanultam. Hallgattam, figyeltem másokra. Fontos lépés volt az életemben, amikor megértettem, hogy én elítélem a fasizmust, mint roma származású ember, de attól, hogy fasiszta valaki, attól még ember, akinek szakmailag segítened kell. Ez kezdetben nem ment. Óriási kihívást jelentett. Segítenem kell neki, mert

ezt követeli az élet.

Akkor az egyetemen megtanultál hallgatni?

Hallgatni? Nem, én eleve tudok hallgatni. Nem vagyok egy nagy vitatkozó. Amikor biztos vagyok a dolgomban, akkor igen, de egyébként nem. Sajnos.

Sajnos?

Igen. Itt szakmai vitákra gondolok. Egy-egy téma más-más megközelítésére. Amikor te egy szemináriumon tudományosan alátámasztod, és próbálod eladni a hallgatótársadnak, hogy miért az a jobb, ahogy te látod. Ennek a fajta vitának a megtanulása nehéz nekem. Érzem a hiányosságaim és nem biztos, hogy olyan érvekkel tudok előállni, amelyek szakmailag megállják a helyüket.

Milyen területen szeretnél dolgozni?

A civil szférában, mert nem vagyok bürokrata alkat. Az ember mégis egy kicsit szabadabb. Civil területen minden szervezetnek lehet különféle szervezeti kultúrája. Eldöntheti, hogy milyen döntéshozatallal dolgozik, hogy kinek mi a hatásköre, és az meddig terjed. Én úgy érzem, csak ebben a szférában vagyok képes arra, hogy ki tudjam hozni magamból azt, ami bennem van.

Inkább foglalkoznál emberekkel, mint

papírokkal?

El tudnék képzelni egy olyan programot, ahol roma fiatalokkal kell foglalkozni, és tanítani őket. Én annak előtte elvetettem az oktatást, de mostanra egyre inkább azt érzem, hogy ezt jól és szívesen csinálnám. Azt még nem látom, hogy milyen lehetőségek és módszerek között, de ezt szeretném.

Hogyan jöttek a roma nős képzések?

A Pakiv szervezésében Macedóniában voltak  szemináriumok, hogy hogyan lehet tréninget szervezni közéletben aktív roma nőknek, hogy meg tudják tartani a kivívott helyüket. Hogyan beszéljenek arról, hogy milyen nehézségekkel küzdenek meg és kialakuljon bennük pozitívabb jövőkép. Sajnos az tény, hogy mi roma nők sokkal inkább hátrányt szenvedünk, mint egy roma férfi, nemcsak azért mert romák vagyunk, hanem mert nők vagyunk. Hazahoztuk a képzés anyagát, feldolgoztuk közösen egy munkatársammal és megvalósítottuk öt helyszínen. Aztán már kerestek minket és vittük máshová is, de végül pénzhiány miatt nem folytathattuk.

Nagyon érdekes volt számomra a budapesti képzés, ahol láthatóvá vált, hogy mi, roma nők, mennyi felé tudunk csapongani. Nekem már az is sokat adott, hogy eljöttek asszonyok és fiatal nők, akikkel jókat tudtunk beszélgetni a helyzetünkről, hogy születhettek anyagok, írások. Motiváltuk a közéletben szereplő roma nőket arra, hogy tegyék azt, amit eddig, és hogy próbálják nem feladni. Csináltunk szituációs játékokat, és rájöttünk arra, hogy

mi, roma nők hajlamosak vagyunk

a vesztes nyelvén beszélni.

Miben látod a legnagyobb változást a szocializmus és a demokrácia között?

A szocializmusban mindenki dolgozott. Most azt látom, hogy apám ugyan dolgozik, de nincs pénz, és általában nincs munkája a romáknak. A termelőszövetkezetek próbáltak arra figyelni, hogy minden tagnak legyen tulajdona, ha nem is a sajátja, de hozzátartozó földterület, amit ő művel. Nekünk is volt mákföldünk, kukoricaföldünk. Olyan érzést adott ez, hogy nekem van valamim.

Nyilván ebben benne volt az államnak a keze.

Robert Castelnek van erről egy cikksorozata az Esélyben, azt érdemes elolvasni. Arról ír, hogy a társadalmi biztonság elvesztése mivel jár a demokratikus európai államokban. A szabadság és a tulajdoni viszonyok összefüggéséről. Nincs tulajdonod, viszont ahhoz kezdesz, amit akarsz. Szabad vagy, de ezzel kicsúszik a lábad alól a talaj, mert egyébként meg semmid sincs. Itt vagyok

fiatal roma nő az egyetemen,

és közben nincs pénzem.

Nincs meg az embereknek a biztonságtudata, mert nincsenek munkalehetőségek. Ugyanakkor anyáméknak a háza egy másfél szobás csökkentett értékű, '82-ben felépített ház a cigánytelepen, fürdőszoba nélküli. OTP-hitelre tudták ezt felépíteni, és még ma is van rajta kölcsöntartozás. Ma már egyáltalán kölcsönhöz jutni is nehéz. Van a mikrohitelprogram, amely elméletileg jó. A nővérem ebből szeretett volna turkálót nyitni. De hát hol? A cigánytelepen? Ott nem lenne gazdaságos. A városban? Hát ő cigány, hozzá úgysem menne senki vásárolni! Szegények vagyunk, és ezért ki vagyunk rekesztve. Nem elég, hogy szegény vagy, még etnikailag is megkülönböztetnek, és így még kevesebb az esély a normális életvitelre. Elindultak identitáserősítő programok is, de én ezt vidéken nem látom, nem jutott el hazáig.

Mi a legfontosabb dolog?

A hit. Az életben, Istenben, szeretetben, családban, a hit önmagamban, a nemzetemben, hit abban, hogy ami vagyok, az nem rossz, hanem jó.

Hogyan képzeled el magad öt év múlva?

Van két gyerekem, harmonikus családi életet élek. Az lesz a legfontosabb, hogy a gyerekem megkapja, amit meg kell kapnia. Megteremtsek neki mindent, ami kell egy normális családi élethez, biztos jövedelem, anyai szeretet, apai szeretet.

Mit kívánsz az újévre a cigányoknak?

Nagyobb kitartást kívánok az integráció mellett, nagyobb összetartást és identitástudatot! Én hiszek Istenben, Isten minden áldását kívánom!

Kép és szöveg: Jakab Dia