„Az emlékezés állandóan megújuló formákat követel”

Egy romaholokauszt-film kálváriája

Katrin Seybold rendezőnő 1969 óta készít filmeket; 1979-ben saját filmstúdiót alapított.

Számos televízióadást készített különféle társadalmi kérdésekről, a német történelemről. Rendezett néhány játékfilmet és több egész estés dokumentumfilmet is, amelyeknek témája

a német cigányok (szintók) és a zsidók üldöztetése a náci rezsim alatt, valamint az ellenállók tevékenysége. 1994 óta a Berlini Művészeti Akadémia és az Európai Filmakadémia tagja.

2005 decemberében Budapesten járt: a Verzió2 Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválra kísérte el Hazugság – a szintók kárpótlása Németországban című filmjét,

amelyet Melanie Spittával közösen készített.

Sokféle magyarázat létezik arra, hogy a romák II. világháború alatti üldöztetéséről kevés szó esik a médiában és elenyésző az erről készült filmek száma is. Ki a roma származású filmkészítők csekély számában, ki a történelmi múlt ezen részének máig tartó feldolgozatlanságában keresi az okot. Vannak, akik a szóbeliségre épülő cigány kultúra „emlékezésellenes”, felejtésre hajlamos jellegével magyarázzák, megint mások pedig úgy tartják, hogy a Pharrajimos alapjában véve különbözik a holokauszttól. Egyetért ezek közül valamelyik véleménnyel?

A cigányüldözés nagyon összetett dolog. A háború utáni Németországban a felelős személyeket nem büntették meg, néhányat állítottak csak bíróság elé. A legfőbb bűnösök megőrizték pozíciójukat, sőt a diszkrimináció újabb formáit tervezték. A cigányüldözés más értelemben is különbözött a zsidóüldözéstől. Kitervelői és végrehajtói orvosok, pszichológusok, antropológusok, úgynevezett fajkutatók voltak. Nem ugyanazok az SS tisztek, akik a zsidó népirtást elvégezték, hanem hivatalnokok, mint a Birodalmi Egészségügyi Hivatal („Reichsgesundeitsamt”) fajkutatója, Robert Ritter és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal („Reichssicherheits-

hauptamt”) vezetője, Paul Werner. A tömeges sterilizálást egészségügyi intézmények, egyetemi klinikák orvosai végezték, a deportálást pedig a rendőrség. Fontos dolog, hogy ezeknek az intézményeknek (egészségügy, bűnügyi rendőrség) a munkatársai a helyükön maradtak a háború után is, míg az SS szervezetei nem léteztek többé. Ez azt jelenti, hogy a cigányok gyilkosai a bizonyítékul szolgáló dokumentumokat megsemmisíthették vagy elrejthették a munkahelyükön, az egyetemeken, a rendőrségen, az egészségügyi intézményekben. Sokáig szinte senki nem tudta, hogyan is zajlott a cigány népirtás, homály borította. A másik fontos tényező, hogy a mai napig számtalan formában megnyilvánul a cigányok elleni rasszizmus. Néhányan még ma is úgy gondolják, hogy a cigányüldözés jogosan zajlott, mert többségük bűnöző volt. Számos tudós volt ezen a véleményen, akik továbbra is a nemzeti szocialista gondolkodásmódot képviselték, a saját bűntetteikről azonban természetesen hamar elfelejtkeztek. Két nevet említenék, mindketten a náci ideológia örököseiként dolgoztak: Hans Joachim Döring és Hermann Arnold. Arnold cigányszakértő volt az Adanauer-kormány alatt, aki rejtegette Robert Ritter véres hagyatékát, a Reichsgesundheitsamt dokumentumait, és mindent megtett azért, hogy megakadályozza a túlélők kárpótlását. Írtam erről egy tanulmányt, amely 2005 novemberében jelent meg a Dachauer Hefte című kiadványban. Nemcsak arról van szó tehát, hogy kevesebben kutatták ezt a területet, hanem hogy ezek a történészek igazi nácik voltak. Egyedül Kelet-Németországban jelent meg erről egy komoly könyv, amelyet Mode és Wölffling írtak. Aztán a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején Lau Mazirel, Georges Bernadac, Grattan Puxon és Miriam Novitch publikáltak fontos írásokat. Az is idetartozik, hogy a szintó és cigány értelmiség nagy részét megölték a táborokban. A túlélők – amennyire én tudom – ma is sokat beszélnek erről családon belül, de kevesen állnak nyilvánosság elé, hiszen nehéz ezekről a dolgokról vallani. A lehetséges okok közül utolsóként megnevezett igaz is, nem is. A Hazugság c. filmünkben megpróbáltuk bemutatni, hogy a cigányüldözés egyfajta „úttörő” kísérletként szolgált a nácik számára. Az első – fasiszta értelemben vett – gettót Marzahnban létesítették 1936-ban, az Olimpiai Játékok idején. Ez azt jelentette, hogy kipróbáltak olyan dolgokat a cigányokon, amelyeket később a zsidókkal is elkövettek. A cigányok tömeges deportálása az úgynevezett „társadalomellenességről” szóló törvénnyel kezdődött, fél évvel a kristályéjszaka (1938. november) előtt, amikor is lerombolták a zsinagógákat és elkezdték a zsidók koncentrációs táborokba való szállítását. De a cigányokat a fent említett törvény alapján kezdték begyűjteni: társadalomellenesnek nyilvánították a zenészeket, vándorcigányokat, mindenkit. A másik különbség abban rejlik, hogy a nácik a zsidókat a vallásuk alapján határozták meg. Mivel azonban a cigányok nagy része protestáns vagy katolikus volt, a kijelölésüket a fajkutatókra bízták. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy másképp zajlott ugyan a deportálás és a meghatározás, a tömegirtás azonban ugyanúgy történt. Németországban minden egyes cigány embernek külön aktája volt, tehát kiirtásuk egyfajta rendszerben történt. De Kelet-Európában egészen másképp zajlott, Lengyelországban, Magyarországon többnyire a Wehrmacht szárnyai alatt végrehajtott spontán katonai, csendőri akciókban végeztek velük.

Először 1982-ben készítettek filmet erről a témáról Éjjel-nappal tartott, kedves gyermekem – Cigányok Auschwitzban címmel. Tudomásom szerint nem csak Németországban, az egész világon szinte elsőként dolgoztak fel személyes történeteket. Milyen nehézségekkel kellett szembenézniük?

A témát nem mi találtuk meg, hanem úgymond „maga jött el hozzánk” idős cigány emberek történeteiben, akik arról meséltek egy forgatáson, hogyan utasították el kárpótlási kérelmeiket. Akkor, 1978-ban, a fiatal szintók ellen megnyilvánuló diszkriminációról forgattunk. Ezek az idős emberek megmutatták a kárpótlási perek dokumentumait. Rettenetes volt. Még mindig őrzöm azt a levelet, amely azt hiszem, jól érzékelteti az eljárások módját. Egy túlélő levélben megkereste az egyik német kórház orvosát, akinek a kollégájától a következő választ kapta: „Doktor… nagyon elfoglalt, ezért engem kért meg, hogy válaszoljak. Nem emlékszik rá, hogy sterilizálta volna önt.” A cigányoknak a bíróság előtt igazolniuk kellett, hogy sterilizálták, deportálták őket. Az orvosok mindent tagadtak. Számos interjút készítettünk, és próbáltuk összerakni a történteket, de nagyon kevés történeti kutatást találtunk. Az archívumokban pedig nagyon nehezen boldogultunk a személyi adatok védelméről szóló törvény miatt. Engedélyekre, felhatalmazásokra volt szükségünk. De hogyan szerez valaki engedélyt halottaktól? Hamburgban egy deportálási listáról akartunk felvételeket készíteni. A levéltáros azt kérte, hozzunk felhatalmazást a deportáltak gyermekeitől. Ez nemcsak idióta kérés, hanem szürrealisztikus jelenet is volt. Másrészt viszont a fajkutatók által készített fotókat addig még sehol nem publi-kálták. Elkezdtünk kutatni a Bundes-archivban. Ott egy rendkívül készséges, progresszív személyiséggel találkoztunk,

dr. Kreikamppal, aki a harminc éve rejtegetett fotókat, anyagokat mind megmutatta nekünk. A Hermann Arnold által dugdosott Robert Ritter-örökséget mind ott találtuk, azokat az anyagokat is, amelyeket Ewa Justintól kapott. Mindezt akkor még nem tárták nyilvánosság elé. Melanie Spittával fotókat, diákat fedeztünk fel, többek között Ewa Justin azóta híressé vált felvételeit a Mulfingeni gyermekotthon cigány árváiról. (Ewa Justin, Robert Ritter jobb keze, doktori disszertációját írta a mulfingeni katolikus St. Josefspflege Gyermekotthonban elhelyezett cigány gyerekekről, akiknek szüleit már deportálták. „Kutatásai” végeztével az árvákat koncentrációs táborba vitték, közülük négyen élték túl a háborút. Ewa Justin a háború után gyermekpszichológusként dolgozott haláláig. – P. A.) Vagy az 1940-ben a deportáltakról készített képeket, a Baden-Württenberg-i táborba való szállításuk idején. Számos felvételt mutattunk meg az idős cigány embereknek, az ő és felkért szakértők segítségével azonosítottunk sok deportáltat. Szintén mi tártuk fel a Mainzi és a Tübingeni Egyetemeken rejtegetett anyagokat: majd a Romani Rose által szervezett demonstráció nyomására ezek is a Bundes-archivba kerültek.

Mikor zajlottak azok a kárpótlási perek, amelyeket az előbb említett?

A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején kezdődtek. Nehéz erről az időszakról beszélni, mert nagyon összetett kérdés. Mivel az ország az amerikaiak kezében volt, és ez a hidegháború idejére esik, nagyon erősek voltak a kommunistaellenes tendenciák. Ez azt is jelentette, hogy Nyugat-Németországban rengeteg náci kapott munkát a CIA-ban és a CIC-ben, de a kormányban és a közintézményekben is.

Amikor elkezdték a kutatásokat, mennyiben volt más a helyzet? Milyen volt a németeknek a múlthoz való viszonyuk?

Egészen más volt, mivel a hatvannyolcas események, a diáklázadások után voltunk.

A mi generációnk, akik már ebben a szellemiségben nőttünk fel, kezdett a náci múlttal foglalkozni. A hetvenes években számos polgárjogi mozgalom ezt állította a középpontjába. Az első komoly kutatást a cigányok üldözéséről és az őket ért sérelmekről a háború utáni Nyugat-Németországban Tilmann Zülch írta, aki a Gesellschaft für Bedrohte Völker (Veszélyeztetett Népcsoportok Egyesülete) alapítója volt. A hetvenes években már elkezdték a kutatásokat a történészek. Ugyanakkor a cigány polgárjogi szervezetek is megerősödtek, az egyik élén épp Melanie Spitta állt. Akkor találkoztunk, amikor politikai témákról készítettem filmeket és a cigány gyerekek diszkriminációjáról akartam forgatni. Kerestem valakit, akivel megoszthatom a dühöm és keserűségem. Ez volt az első közös munkánk.

Hogyan fogadták a Hazugságot Németországban és külföldön?

Nagyon jó fogadtatásban részesült, számos filmfesztiválon szerepelt, főleg külföldön. Németországban inkább olyan liberális értelmiségi körökben üdvözölték, amelyek a békemozgalmakhoz, a zöldekhez köthetők; többnyire művészek, tudósok, jogászok, akik a kártérítéssel foglalkoztak. A konzervatívoknak nem tetszett a film. A nagy újságok nem is írtak róla, csak a svájci lapok (Neue Zürcher Zeitung stb.). Németországban erről írni szinte még tabunak számított.

Milyen volt a német szintó közösségek reakciója?

Ez nem volt egységes. Schleswig-Holsteinben, Niedersachsenben, Berlinben és a kölni Rom e. V-ban számos köszönetet kaptunk a hosszú, küzdelmes kutatómunkáért. Ők ma is használják a filmünket. A többé-kevésbé konzervatív cigány szervezeteket az idő tájt a kereszténydemokraták támogatták, ők a cigány politikában más nézeteket képviseltek. Ezekben a polgárjogi szervezetekben nem szerették a filmet. A Romani Rose, a Német Romák és Szintók Központi Tanácsának (Zentralrat der Deutschen Roma und Sinti) elnöke írt is a ZDF 2 tévécsatorna elnökének, hogy a film zavarja a munkájukat és nem lenne szabad bemutatni. Azonban a mi filmünk a hatvanas évek végéig tartó cigányüldözésről és diszkriminációról szólt, nem a nyolcvanas években elinduló folyamatokról. A ZDF nem is adott teret az effajta cenzúrának.

Mivel indokolta Romani Rose a kérését?

Azt kifogásolta, hogy a film a német kormányt a kárpótlások visszatartásával vádolja, holott számtalan erőfeszítés történt ez ügyben. De az igazság az, hogy épp a zöldek és a szociáldemokraták voltak azok, akik megpróbáltak új törvényt hozatni a kártérítések ügyében 1989-ben, ám sikertelenül. Tehát ez politikai kérdés volt. Ezt megelőzően volt egy konferencia Marburgban, amelyen politikusok az új kárpótlási törvényről tárgyaltak. Ezen részt vettek a Zentralrat és a hesseni szervezetük tagjai is.

A szervezőket kényszeríteni akarták, hogy ne vetítsék a filmet. De mivel nem jártak sikerrel, nem tudták megakadályozni egy szintó rendezőnő filmjének bemutatását, röplapokat terjesztettek a vetítés előtt. Azt kifogásolták, hogy a filmben a narrátor, Melanie „ti, németek” és „mi, cigányok” között tesz különbséget. De magam is jól tudom, hogy ez a legtöbb cigány családban így szokás. A másik érvük az volt, hogy Melanie Spitta a náci „cigány” terminust használja, s ezzel maga is diszkriminálja saját népének tagjait.

A filmjük egy magyarországi kritikájában (Bori Erzsébet, Amaro Drom, 2005. december) a szerző is kifogásolja, hogy a német és náci megnevezést egyenértékűnek tekintik.

Ez teljesen elképeszt, hiszen én azt gondolom, világossá válik a filmben, Melanie a náci németekről beszél. Bennem ez felidézi a film elleni tiltakozásokat, számtalanszor hallottunk ehhez hasonló vádakat, amikor be akarták tiltatni a vetítéseket. Ennek ellenére, mint említettem, nagy sikert aratott a haladó értelmiség körében. Később Melanie Spitta elsőként kapta meg az európai roma kultúra terjesztéséért a Günter Grass alapította Otto Pankok-díjat. A díjátadásra senki nem jött el a Zentralrat tagjai közül.

Hogyan fogadták külföldön?

Bemutatták számos tévécsatornán, fesztiválokon. Az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emléktanácsának rendezvényein Párizsban, New Yorkban, Szófiában, Budapesten. Természetesen több egyetemen, az összes holokauszt emlékhelyen és múzeumban őrzik: Auschwitzban, Washingtonban, Yad Vashemben, a német emlékhelyeken.

Hogyan befolyásolta filmjük a cigány holokausztra való emlékezés intézményesülését? Németországban ez igazán a kilencvenes években kezdődött, akkor hozták létre például – épp Romani Rose kezdeményezésére – Heidelbergben a dokumentációs központot.

A német koncentrációs táborok emlékhelyein fejtette ki igazán a hatását, de a Zentralrat által szervezett hivatalos megemlékezéseken természetesen nem, hiszen ők túl radikálisnak találták. Még akkor sem változtatták meg álláspontjukat, amikor a Bundesrat 1999-ben Melanie Spitta munkásságát ezekkel a szavakkal méltatta: „Az emlékezés állandóan megújuló formákat követel, mint ahogyan azt Melanie Spitta munkái mutatják nekünk.”

Ösztönzött-e filmjük más rendezőket a téma feldolgozására?

Az Ewa Justin stábja által forgatott felvételek archívjaiból, amelyeket a Bundesarchivban fedeztek fel és részeit a Hazugságban is felhasználták, készült például egy megrázó német film 1999-ben, Viszontlátásra az égben címmel (Krauswick: Auf Wiedersehen im Himmel).

Természetesen, hiszen mi csak az első lépéseket tettük meg. Nagy szerepünk volt a nyilvánossá tételükben, de később számos film készült ezekből az anyagokból.

Mit gondol Leni Riefenstahl ügyéről?

Tudomásom szerint nemrég zajlott le a kölni Rom e. V. kezdeményezésére az a bírósági per, amelynek során nagy nehézségekkel sikerült bizonyítani a rendezőnő vétkességét a Tiefland című filmjében alkalmazott cigány statiszták deportálásához nyújtott segítségben.

Munkánk során találkoztunk az egykori Marzahn, a Berlin melletti és Maxglaan, a Salzburg melletti gettók azóta már elhunyt lakói közül néhánnyal, akik játszottak a Tieflandban. Akartunk is filmet készíteni róluk, de nem sikerült támogatót szereznünk, mert Leni Riefenstahlnak még ma is vannak barátai a német kulturális életben. Senki nem merte igazán vállalni ezt a filmet. Igen, én azt gondolom, Leni Riefenstahl kezéhez is vér tapadt. Hétvégi nyaralóját a buchenwaldi tábor lakói, a német ellenállás kommunista tagjai építették. Mindent letagadott. De Maxglaanból és Mittenwaldból, ahol a filmet forgatták, az egész tábor Auschwitzba került. Nyilvánvaló, hogy együttműködött a nácikkal.

Van-e egyéb filmterve a cigányüldözéssel kapcsolatban?

Természetesen igen, de Melanie nélkül nehéz lesz megvalósítanom. Eddig cigányokkal együtt készítettem filmet, nemcsak róluk. Közösen írtunk egy játékfilmes forgatókönyvet erről a témáról, de még nem tudom, mi lesz vele.

Pócsik Andrea

Melanie Spitta Katrin Seybold szerzőtársa volt több alkotásban. 1946-ban született és 2005 augusztusában hunyt el. Szintó családban nevelkedett. Egészen fiatalon bekapcsolódott a cigány polgárjogi mozgalmakba, részt vett az első Roma Világkongresszuson Londonban. Újságíróként, filmkészítőként dolgozott. Felkérték a Washingtoni Holokauszt Múzeum tanácsadójának, a cigányüldözést bemutató részleg kialakításában vett részt. 1999-ben elsőként kapta meg a Günter Grass által alapított Otto Pankok-díjat, a roma kultúra terjesztésében végzett munkásságáért. A zsűri indoklásában ez állt: ”Melanie Spitta elévülhetetlen érdemeket szerzett a roma történelem feltárásában. Népének múltja elválaszthatatlan a német történelemtől, mégis nagy részét homály fedi.”