Silviu PETCU

Roma rabszolgaság a Román Fejedelemségben a 14–19. században

2. rész

Rabszolgaság (robia)

a régi román államban

A rabszolgaság a román fejedelemségek társadalmi berendezkedésének olyan eleme, mely a kezdetektől a 19. század közepéig jelen volt. A „rob” – „robie” kifejezések viszonylag későn jelennek meg. A „robia” első ismert előfordulási helye egy 1445. szeptember 30-i okirat, amelyet II. István moldvai fejedelem bocsátott ki. Az áll benne, hogy a püspök szabadon rendelkezhet; a felszabadított rabszolga „szabadon élhet ott, a román törvények szerint, senkinek nincs joga felemlegetni előtte egykori rabszolga (robie) múltját és senki sem foghatja el.” A szláv dokumentumok a rabszolgákra a holop szót használják. 1600 után a román nyelvű dokumentumokban megjelenik a rob, amely eleinte a holop-pal párhuzamosan szerepel az írásokban, de fokozatosan kiszorítja azt. Szintén sokszor használják a şerb, şarbă (jobbágy) szót a holop helyett. A 16. század második feléig ritkán használatos Moldvában a rob kifejezés, Havasalföldön pedig egyáltalán nem használják. A rabszolgákat szinte kizárólag származásuk szerint emlegetik, cigányoknak vagy tatároknak hívják őket (utóbbiak csak Moldvában fordulnak elő). A középkori kancelláriák nyelvezetében a Ţigan, ahogy Moldvában a Tatar szó is, az etnikain kívül szociális tartalommal is bír, rabszolgát jelent.

A román fejedelemségek társadalmi berendezkedésében a rabszolgák külön kategóriát képeznek. A nem szabadok között ők foglalták el a legalsó réteget. Szociális helyzetüket nem személyes szabadságuk hiánya határozza meg, mivel a feudális társadalomban a jobbágyok sem voltak szabadok (Havasalföldön rumâni, Moldvában vecini [szomszédok], Erdélyben iobagi), hanem az, hogy jogilag nem számítottak személynek. A rabszolga teljes egészében gazdája tulajdona volt, mint ingóságainak egyike. A gazda teljes körű rendelkezési joggal bírt rabszolgája fölött. Adhatta, vehette, elajándékozhatta, elcserélhette, zálogba adhatta, átörökíthette. A rabszolga javai (főként jószágok) fölött is a gazda rendelkezhetett. A gazdák folyamatosan visszaéltek jogaikkal, és a rabszolgákat verhették vagy lefoghatták anélkül, hogy az állam közbelépett volna. Elméletben a gazda nem volt élet és halál ura a rabszolgával szemben. Egyetlen kötelezettsége az volt, hogy élelmezze és ruházza az udvarában élő rabszolgákat. Azokkal szemben, akik az országot járták, és ezért uruknak egy bizonyos pénzösszeget fizettek, nem volt meg ez a kötelezettség.

A rabszolgaság törvényi eszközei

A román fejedelemségekben létezett a rabszolgákra vonatkozó törvénykezés. Egy 1470-es moldvai dokumentum megemlíti, hogy Nagy István felszabadította Oanát (egy Lengyelországba menekült tatár rabszolgát) és gyermekeit. A fejedelem felmenti őket a rabszolgák kötelezettségei alól: „nem kell többé fizetniük, miként azt a rabszolgákra és a tatárokra vonatkozó törvény rendeli, maradhatnak és élhetnek az országban a román törvények szerint”. A románokra más törvények vonatkoztak, mint a rabszolgákra. A rabszolgáknak külön jogi státuszuk volt. A rabszolgák jogállása kimerült néhány normában, mely meghatározta: a romák kötelezettségeit gazdáikkal és az állammal szemben; a büntetéseket, amelyekkel sújthatók voltak, ha vétségen érték őket és a törvényszékeket, ahol ítélkezhettek fölöttük. Szintén megadták azokat a normákat, amelyek a rabszolgák és a szabadok kapcsolatát szabályozták, és meghatározták, mely törvényszékek voltak hivatottak ügyelni a normák alkalmazására. A rabszolgatörvények régiek, korábbiak, mint az ország alkotmánya.

A rabszolgaság minden alkotóelemével együtt a szokásjog körébe tartozott. Sokáig semmiféle írott jog nem létezett a rabszolgákkal kapcsolatosan. Később, amikor Havasalföld és Moldva a bizánci törvényeket kezdte alkalmazni, újra elővették a rabszolgákat illető rendelkezéseket. A nagyszámú, rabszolgákkal foglalkozó görög és szláv jogi szöveg azt bizonyítja, hogy igyekeztek beilleszteni a helyzetet a bizánci jogrendbe.

A 17. században megjelenő román nyelvű törvénykezés, a Govora-törvény (1640 Havasalföld) és a két törvénykönyv: A román intelmek könyve (szerzője, az 1634 és 1654 között uralkodott moldvai Vasile Lupu negyven pontban foglalja össze a roma rabszolgákkal kapcsolatos törvényeket) és a Törvény megjobbítása (a havasalföldi Matei Basarabtól) kodifikálják a bizánci eredetű, rabszolgákkal foglalkozó jogi normákat, de az e korszak előtt használatos szokásjogi normákat is.

A hagyományok rögzítették a romák kötelezettségeit. A kancelláriai iratokból kiolvasható, milyen kötelezettségeik voltak a Korona rabszolgáinak az állammal szemben, hogyan szerveződtek, milyen mentességeket és más kiváltságokat élvezhettek az egyes rabszolgakategóriák. A magánosok rabszolgái mentesek voltak az állammal szembeni kötelezettségektől. A XV. században mind Moldvában, mind Havasalföldön tilos volt a Korona hivatalnokainak tovább terhelni a magánosok rabszolgáit a fejedelmi udvar iránti kötelezettségekkel. A fejedelmek, valahányszor megerősítették a régebbi ajándékozásokat, vagy a bojárok kifejezett kérésére gyakran emlékeztettek ezekre a rendelkezésekre. Néha új jövedelemforrás után nézett a fejedelmi udvar, és legalább részben megkísérelte a magánosok rabszolgáira róni a Korona cigányaira érvényes kötelezettségeket. A 17. század első felében, de már a 16. század második felében is alávetik a kolostorok és a bojárok rabszolgáit az államot megillető adók és közmunkák kötelezettségének. Moldvában még a 17. század harmadik évtizedének végén is fizetik az adót. Később új kötelezettségeket is róttak rájuk: kaptáradó fizetését (ha volt kaptáruk), lovak beszolgáltatása futárszolgálatra stb.

Sok ilyen kötelezettség volt, melyek koronként változtak. A szabad román lakosság és a Korona romái hivatalból kötelesek vol-tak ezeknek megfelelni, de a magánosok rabszolgái csak nagyon ritkán. Amikor a kötelezettségeket számon kérték néhány kolostor és bojár rabszolgáin is, azok mentesülhettek alóla a fejedelem egy passzusa alapján. Valójában ezek a kiegészítő kötelezettségek nemcsak a rabszolgákra róttak igen nagy terhet, hanem gazdáikra is, akik felelősek voltak a rabszolgáikra háruló kötelezettségek teljesítéséért. Sok dokumentumban esik szó rabszolgák átszökéséről egy másik birtokra vagy akár másik országba is a kizsákmányolás mértékének súlyosbodása miatt. A legradikálisabb intézkedés e téren a ţigănărit bevezetése volt Moldvában a 18. század elején. A ţigănărit bevezetője Mavrocordat Miklós volt, valószínűleg 1711-ben. Ez egy rendkívüli, „az ország javára kirótt” adó volt, amelyet 1714-ben eltöröltek. Racoviţă Mihály azután újra bevezette 1725-ben, de vissza kellett vonnia a bojárok és a kolostorok tiltakozásának hatására. Az adó bevezetésére tett kísérletekből jó párat találunk még a különböző korokban. A bojároknak és a kolostoroknak két aranyat kellett fizetniük minden tulajdonukban lévő roma után. Ezzel toldották meg azt az adót, amelyet minden koronarabszolga köteles volt fizetni.

A koronarabszolgák felügyeletére külön tisztviselőket neveztek ki. A Korona hivatalnokaiból kialakult egy hierarchikusan és területi elven szerveződött hálózat, melynek tiszte volt ügyelni egyrészt a Korona és az állam rabszolgái közötti, másrészt a koronarabszolgák és az ország lakossága közötti viszonyra. A romákat sújtó adókat külön hivatalnokok szedték be.

A romák közötti belső incidensek ügyében juzi, vătafi, bulibaşi nevekre hallgató vezetőik bíráskodtak. A bojárok és a kolostorok esetében a gazda és emberei, a koronarabszolgáknál pedig a fejedelem hivatalnokai hajthatták végre a büntetést, bírságolást. Az emberölés és minden, a romák és a lakosság közötti vitás ügy az állam bírói hatáskörébe tartozott. A pénzhamisító rabszolgákat és azokat, akik súlyos törvénysértést követtek el, az államtanács ítélte el. A rabszolgáknak nem volt joguk a védelemhez a törvény előtt, ugyanakkor nem voltak felelősek a szabad emberek megkárosításáért: ezek helyrehozatala gazdáikra hárult. De a gazda az okozott kár fejében lemondhatott a sértett fél javára a bűnös rabszolgáról. Ha egy rabszolga megölt egy más tulajdonában lévő rabszolgát, a gyilkost általában akkor sem végezték ki, ha halálra ítélték, hanem odaadták cserébe a megölt rabszolgáért. A halálos ítélet megsemmisítését a fejedelem mondta ki, az áldozat családjával egyetértésben. Általában minden szabad emberre, aki szándékosan megölt egy rabszolgát, halálos ítélet várt. A pert az állam egy magasabb ítélő testülete folytatta le, melynek elnöke a fejedelem volt. Mindazonáltal nincs írásos feljegyzés olyan esetről, hogy megbüntettek volna egy bojárt, aki rabszolgát ölt. Ha egy uraság ölte meg más rabszolgáját, cserébe felajánlott egyet a sajátjai közül.

Farkas Vaszil törvénye így rendelkezett: „A cigánynak vagy feleségének, gyermekének, ha egyszer lopnak, vagy akár háromszor is egy tyúkot, egy libát vagy más kis értékű jószágot, megbocsáttatik; de ha a lopott holmi értéke nagyobb, ugyanúgy ítélnek felette, mint bármely tolvaj fölött.” A rendelkezést nemcsak az magyarázza, hogy a rabszolga jogi személyiséggel nem bírt, hanem az is, hogy ebben a marginalizálódott szociális kategóriában rengeteg esetet kellett volna elbírálni. A szabadság- vagy fővesztéses büntetések végrehajtása nem állott a gazda érdekében, hiszen úgy megfosztatott volna rabszolgáitól. A rabszolga munkájának célja mindig a gazda gyarapítása volt.

A rabszolgák házasodhattak, de csak a gazda beleegyezésével. A különböző gazdákhoz tartozó romák közötti házasságoknál szükség volt mindkét gazda beleegyezésére. Kezdetben az volt szokásban, hogy a gazdák egymás között megállapodtak a fizetségben: vagy megvette az egyik gazda a másiktól a rabszolgát, aki ezután az ő birtokára került, vagy cserébe azonos értékű másik rabszolgát engedett át a másik gazdának. Gyakori volt a rabszolgák között a gazda beleegyezése nélkül kötött házasság. A korabeli dokumentumok főképp a koronarabszolgák és a bojárok, kolostorok tulajdonában lévő romák közötti frigyekről írnak. Ebben a helyzetben, ha nem jutottak egyezségre, a tulajdonosok erővel szétválasztották a házaspárt, és a kapcsolatból született gyerekeket elosztották egymás között a szülők megkérdezése nélkül.

Ez igen gyakran megesett. A 18. században módosult a korábbi hagyomány. Ettől kezdve nem a gazdákra tartozik egyedül a rabszolgáik közötti házasságról való döntés. Kimondatott a házasság felbonthatatlansága. Moldvában Mavrocordat Konstantin 1743. márciusi Aşezământ törvénye megtiltja a gazdáknak, hogy elválasszák egymástól a különböző gazdákhoz tartozó, összeházasodott rabszolgákat. Ezekben az esetekben a gazdák vagy megosztoznak a kapcsolatból született gyermekeken, vagy csere útján kárpótolják őket az új gazda tulajdonát képező roma férfi, nő és gyerekek után.

Ez az első reformja a rabszolgákra vonatkozó régi szokásjognak. Mavrocordat Konstantin fejedelem a felvilágosodás filozófiájának szellemében számos reformot vezet be Moldvában és Havasalföldön a társadalom, a közigazgatás és az adózás modernizálása érdekében. Ezek közül a legfontosabb a jobbágyság, vagyis a rumânia (1747-ben Havasalföldön) és a vecinia (1749-ben Moldvában) eltörlése, amely visszaadta a jobbágy parasztoknak személyes szabadságukat.

A rabszolgák tekintetében a módosítások csak a házasság kérdését érintik.

Ezt a rendeletet mindkét fejedelemségben végrehajtották. Későbbi törvények határozták meg a gazdák közötti rabszolgaátadás módozatait. A Sobornicescul hrisov Moldvában 1785-ben fix árat állapított meg a romák átengedésére, 50 leit ért egy nő, 70-et a férfi. De az, aki mesterséghez is értett, nagyobb értéket képviselt, így a „lélek” árához hozzá kellett adni a „cigány mesterségének” árát. Ugyanakkor a gyermekeket nem lehetett elválasztani a szüleiktől. Az új gazdának meg kellett vásárolnia az elméletileg a másik gazdát illető gyermekeket, és egyben tartania ily módon a sălaş-t, vagyis a családot.

A 16 évesnél idősebb gyermekeket felnőtt árban vették meg, a fiatalabbak feleannyiba kerültek. Ebben az időszakban mondatott ki az az elv, hogy a családnak egyben kell maradnia, mivel a roma rabszolgáknak joguk volt a családjukban maradni (a gyermekeknek a szüleikkel) eladás vagy elajándékozás esetén is.

A 18. század nagy újítása abban áll, hogy engedélyezi a vegyes házasságokat is (roma férfi román nővel vagy fordítva). Addig az volt a szabály, hogy a szabad férj a rabszolgával történő házasságkötéssel rabszolgává lett, ahogy a kapcsolatból születendő gyermekek is. Mavrocordat Konstantin fent említett Aşezământ törvénye megállapítja, hogy a romával házasságot kötő román férfi vagy nő nem válhat rabszolgává. Aki a házasság előtt szabad volt, az is marad, de a rabszolga státusza sem változik. A születendő gyermekek szabadok lesznek. Lehet, hogy a törvény megszületését megelőző időszakban elég gyakori volt a vegyes házasság. Valójában a bojárok ezáltal növelhették rabszolgáik számát, de az állam (a fejedelem) számára ugyanez veszteséget jelentett, mivel a magánember rabszolgájává lett paraszt mentesült az adófizetés és más közterhek alól. Ezért lehet, hogy a régi törvényt, mely lehetővé tette a románok rabszolgává tételét, adóbevételi megfontolásból törölték el. Havasalföldön tiszteletben tartották a rendeletet, de Moldvában a bojárok ellenszegültek az alkalmazásának, és végül elvetették a törvényt. 1776-ban a törvény megtiltja a vegyes házasságokat, és eltiltja a papokat ezek szentesítésétől. Ha a tilalom ellenére mégis szentesítették a házasságot, a párt szétválasztották. A gyermekek viszont a „moldován részen” maradtak, tehát szabadok voltak. A Sobornicescul hrisov 1785-ben teljességgel megtiltja, és érvénytelennek nyilvánítja a moldávok és a romák közötti házasságot. Az ilyen frigyekből született gyermekeket romának és rabszolgának tekintik. Ezzel visszatértek a régi szokásjoghoz, vagyis szakítottak a reformmal.

Moldvában a házasság útján történő rabszolgává válás sokáig létezett. Havasalföl-

dön 1780-ban a Pravilniceasca Condică kijelenti, hogy a szabad nővel házasságot kötő romát azonnal el kell választani, de a gyermekek szabadok lesznek. 1818-ban a havasalföldi büntető törvénykönyv a következő cikkelyeket tartalmazza:

2. szakasz: a cigányok rabszolgának születnek

3. szakasz: minden rabszolganőtől született gyermek rabszolga.

5. szakasz: minden tulajdonosnak jogában áll eladni vagy elajándékozni rabszolgáit.

6. szakasz: minden gazdátlan cigány a fejedelem tulajdona.

A rabszolgaság intézményének utolsó évtizedeiben, 1831–32-ben a fejedelemségekben bevezetett sarkalatos rendelkezések tartalma hasonló volt a házasságok tekintetében. A sarkalatos rendelkezések megtiltották a házasságot a szabadok és a rabszolgák között. Ha egy szabad ember úgy házasodott, hogy nem ismerte roma feleségének rabszolga voltát, megválthatta a szabadságát, ugyanígy a roma férfihoz feleségül ment román nő is. Aki viszont úgy vett el egy roma nőt, hogy tudott annak rabszolga voltáról, be kellett fizetnie a Kincstárba (A kegyelem háza) a roma nő ellenértékét. A kapcsolatból született gyermekek szabadok lettek.

Volt példa ellenkező előjelű jelenségre is, vagyis egyes rabszolgák felszabadítására. Egyes helyzetekben – rendkívüli szolgálatokért cserébe – a gazda életében vagy halála után, végrendelkezés útján „megbocsáthatott” rabszolgájának, aki ezzel a románok osztályának tagja lett. A felszabadított romák, akárcsak a szabad emberek, lehettek földbirtokosok, és a városokban lehettek ingatlanaik.

A rabszolga-felszabadítás csak a 19. század közepe táján, a rabszolgasággal szemben megváltozott hozzáállásnak köszönhetően, a rabszolgaság eltörlésére irányuló mozgalom első jeleként válik gyakorivá. Az egyik moldvai fejedelem, Stefan Răzvan eredetileg roma rabszolga volt. Egy Mihai Viteazul szövegben az szerepel, hogy egy havasalföldi koronarabszolga nő fia volt, és követségbe küldték Konstantinápolyba mint a kozák és lengyel hadak parancsnokát, mielőtt néhány hónapra moldvai fejedelem lett volna (1595. áprilistól augusztusig). Felemelkedése gondolatébresztő a román fejedelemségek társadalmi mobilitásával kapcsolatban, ahol a rabszolgákat fel lehetett szabadítani, és kivételes esetekben nemesi rangra is emelkedhettek. Azt mondják, hogy ez a fejedelem, aki megcsömörlött a korrupciótól és az udvar képmutatásától, inkább visszatért a kézművességhez. A 18. század végén olyan rendeletek jelennek meg, melyek szabályozzák azokat a módozatokat, amelyekkel a gazdák felszabadíthatják rabszolgáikat, mint a Sobornicescul hrisov 1785-ben Moldvában. Havasalföldön a rabszolga-felszabadítás leggyakoribb módja a házasságkötés volt. Ha a rabszolga a gazdája akár csupán szóbeli jóváhagyásával kötött házasságot, és a házasságot nem bontották fel, még a házasságból születendő gyermekek is szabadok lettek.

A rabszolgasággal kapcsolatban a 18. században megjelenő újítások csak a házasságot és annak szociális következményeit érintik. A 18. század végi és 19. század eleji fanarióta fejedelmek törvénygyűjteményei – a Pravilniceasca Condică Alexandru Ipsilantitól (1780) és a Legiuirea lui Caragea (1818) Havasalföldön, Andronache Donici törvénykönyve (1814) és a Condica civilă du Principauté de Moldavie (Codul Callimach néven is ismeretes, 1817) Moldvában – külön fejezeteket szentelnek a rabszolgáknak. A nyugati törvények hatására a jogszabálygyűjtemények a rabszolgákkal kapcsolatosan igyekeznek beemelni természetjogi elemeket. A Callimach törvénykönyv úgy jellemzi a rabszolgaságot, hogy az „az ember természetes állapotával ellentétes”, mindazonáltal a rabszolgaság intézményét törvényessé teszi az a tény, hogy régi szokásról van szó. A törvénykönyv megkísérli a rabszolgaság modern felfogású leírását. De lényegét tekintve a rabszolgaság jellege nem változik. Az állam nem avatkozik be a rabszolga és gazdája viszonyába. A rabszolgaság intézménye valójában megreformálhatatlan, olyan marad mindvégig, amilyen mindig is volt. Az országot járó romák vándorlásának korlátozása és letelepítésük nem volt még napirenden a korszakban. A felvilágosodás filozófiájával egybecsengően megjelenik egy új törekvés, amely – még ha a korszak társadalma nem engedi is meg, hogy megkérdőjelezzék a rabszolgaság intézményének helyességét – azt sugallja, hogy a rabszolga is emberi lény. A metropolitának (az ortodox egyház fejének) és a moldvai püspököknek a roma családok szétszakításával kapcsolatos 1766-os érvelése elgondolkoztató: „még ha cigányoknak nevezik is őket, ők ugyanolyan Isten teremtményei, és elképzelhetetlen, hogy úgy osztozkodjanak rajtuk, mint a barmokon”. Ez a törekvés az egyházon belül köthető ahhoz az igyekezethez, amellyel néhány egyházi személy keresztény hitre akarta téríteni ezeket az elhagyott bárányokat.

A vallásos igyekezet ellenére a roma rabszolgaság egyre súlyosabb méreteket ölt, amiről a kor utazói is felháborodottan tesznek tanúbizonyságot. A romákkal szembeni előítélet, melynek elsődleges célja természetesen a rabszolgaság igazolása volt, olyan erősen beleivódott a közgondolkodásba, hogy lassanként a cigányságot emberevéssel kezdték vádolni, és attól rettegtek, hogy a világvégén segítségül hívják majd az Antikrisztust, hogy lemészárolják a keresztényeket és megegyék a gyermekeiket. Ez idő tájt lassan beszivárogtak a felvilágosodás tanai Európa eme térségébe is. Márpedig a 18. századi filozófusoknak nem sok gondjuk volt a romákra, mert például Diderot így ír: „Így nevezik a csavargókat, akik jövendőmondásból élnek és tenyérből olvasnak. Tehetségük van az énekhez, a tánchoz és a lopáshoz”, míg Voltaire szerint: „Végül mind-ezekből a régi misztériumokból nem marad más, csak ezek a koldusok, akiket neveznek egyiptominak és bohémnak is, kasztanyettával járják Európát, Ízisz papjainak táncát járják, balzsamot árulnak és gyógyítják a rühöt.” (Tanulmány a nemzetek erkölcseiről és szelleméről – egyébként másutt őrülteknek nevezi „Ízisz papjait”). Ami a felvilágosult kényuralom értelmezését illeti, sokat változott a felszabadítási mozgalom alakulása közben, látszik, hogy az uralkodók mindent bevetettek, hogy a roma nemzettudat minden nyomát eltöröljék, mintha csak egy foltról, sőt csupán egy szépséghibáról lenne szó. Tudjuk, milyen ingadozásokhoz vezetett Franciaországban is a rabszolgaság eltörlésének gondolata, a II. év pluviôse 16-ától kezdve (1794. február 4.) egészen a végleges eltörlésig, 1848. április 27-ig… A román forradalmárok, a haladó gondolkodású bojárok, akik részt vettek az 1848-as párizsi eseményekben, vetették fel ugyanazon év májusában a rabszolgaság eltörlésének gondolatát, mely már egy évtizede népszerűnek volt mondható. Ezért írhatott így 1837-ben Kogolnicsan: „Az európaiak emberbaráti társaságokat szerveznek az amerikai rabszolgaság eltörlésére, miközben saját kontinensükön 400 000 cigányt tartanak rabszolga sorban”. Hozzá kell tenni, hogy az új termelési formák feleslegessé tették a rabszolgaságot. A forradalom kimondja a bojárok romáinak teljes emancipációját az 1848. június 26-i dekrétumban. Valójában a folyamat tartott már egy ideje, kategóriáról kategóriára haladt, ráadásul néhány bojár saját elhatározásból felszabadította rabszolgáit. Ám 1849-ben a török csapatok délen és az oroszok északon visszafoglalták a két fejedelemséget, és visszaállították a régi törvényeket, ezzel a rabszolgaságot is. A román köztársaság ügye egyelőre elbukott.

1855-ben egy Bukarestbe kinevezett franciatanár, Alfred Poissonnier mégis megírt egy korában kiválónak számító tanulmányt a romák történetéről. Az előszó írója a negyvennyolcasokra jellemző éleslátással ezt a kijelentést tette: „A népek közötti viszonyok alapja a jövőben az emberiség egységének dogmája lesz”.

Filaretosz Khaszlesz megpróbálta beavatni olvasóit a romák körülményeinek emberhez méltatlan voltába: „Íme egy érdekes dokumentum a világ egyik legfájdalmasabb kóborlóiról, akik nekiindultak a hindusztáni síkságról, a brahmanista Indiából, szétszóródtak Európában, ijesztgettek, csábítottak vagy szórakoztattak roma, zingaro, bohém, egyiptomi, gypsy néven, és a legkegyetlenebb üldöztetésben volt részük, miközben sohasem mondtak le szokásaikról, nyelvükről és hagyományaikról.” A szerző leír néhány jellemző epizódot a romák európai történetéből, leírja a román helyzetet, és végezetül megjegyzi: „A népek, amelyek között a szerencsétlen cigányok elszigetelten élnek, igyekezzenek felfedni hosszú megaláztatásuk gyászos nyomait.”

Végül 1855. november 10-én Grigorie Ghica fejedelem, akit felkavart, hogy egy fiatal roma szakács öngyilkos lett, mert nem tudta elnyerni szabadságát, hogy feleségül vehessen egy fiatal szabad nőt, elhatározta, hogy felszabadít minden romát Moldvában. Az államtanácshoz intézett üzenetében kijelenti:

„Egy olyan pillanatban, amikor egész Európa élénk érdeklődést mutat a fejedelemségek iránt, és azon tűnődik, hogyan rendezze jövőbeni sorsukat, hazánknak kötelessége, hogy tegyen egy lépést a jövő felé. Sok-sok év telt el azóta, hogy a rabszolgaságot eltörölték az óvilág összes civilizált országában; egyedül a moldvai-havasalföldi fejedelemségekben maradt fenn a barbár társadalmaknak ez a korhadt maradványa, csak a fejedelemségekben része a rabszolgaság a társadalmi rendnek!”

A rákövetkező évben, 1856. február 8-án Barbu Ştirbei fejedelem befejezte a Ţara Românească romáinak felszabadítását úgy, hogy megszavaztatta a magánosok rabszolgáinak felszabadítását. Ettől kezdve nincsen több rabszolga Moldvában és a Ţara Româneascában, vagyis Havasalföldön.

A rabszolgaság utolsó időszaka a maga összetettségével, az előre- és visszalépésekkel önmagában megérne egy külön tanulmányt. Az a leglesújtóbb a román társadalomra nézve, hogy mind a mai napig, tehát százötven éven alatt sem kísérelték meg feltárni a történelmi igazságot (mert azt a néhány nacionalista tanulmányt, amelyek nemrégiben jelentek meg, és céljuk a „románok ártatlanságának tisztázása” a romák rabszolgává tételének ügyében, vagy hogy minimalizálják az embertelenséget, nem lehet annak nevezni, mivel ezen hozzáállás sem tudományosnak, sem tisztességesnek nem mondható). A téma tabu volt a királyság idején éppúgy, mint a kommunizmus alatt – azzal az ürüggyel, hogy ne ossza meg a nemzetet, elhallgatták öt évszázad rabszolgaságát. Napjainkban az önigazolás gyakorlata a jellemző, nem a múlt elemzése, amely után ezt a múltat be lehetne illeszteni a balkáni történelem egészébe. Az elkendőzés főbb társadalmi és pszichológiai következménye egy gyakorlatilag másfél százados, változatlan tartalmú, de speciális formájú rasszizmus, meg nem értés – a felszíni demokratikus szólamok mögött –, és egyfajta idegenkedés a nemzeti múlttól. Sok romának van egyénileg megélt kollektív komplexusa, amely vagy visszahúzódásban és bűntudatban nyilvánul meg, vagy kompenzációs agresszivitásban, esetleg üldözési mániában és a legközelebbi jövővel szemben érzett aggodalomban. Világos, hogy csakis a múltbeli jelenségek racionális és dokumentumokra támaszkodó megközelítése és az ezt követő értelmes, a lakosság egészét, minden réteget célzó oktatás tehetné lehetővé a jelentős társadalmi következmények felszámolását, melyekkel nap mint nap találkozunk. Vajon az évforduló alkalmat ad-e a múlt valódi megszabadítására a rabszolgaságtól? Mi ezért dolgozunk, és erre szolgál majd az INALCO 2005. november 10-i és 2006. február 8-i kettős konferenciája.

* * *

Két regényt ajánlhatunk a témával kapcsolatban:

Panait Istrati: Sznagovi Domnica

Matéo Maximoff: A szabadság ára

A ROMÁK RABSZOLGASÁGA A KORSZAK TANÚBIZONYSÁGAINAK TÜKRÉBEN

A roma rabszolgák életkörülményei a dunai fejedelemségekben minden képzeletet felülmúlnak, hiszen a XIX. század közepéig semmit sem változtak

Sajnos mint minden országban, minden korszakban és minden szociális környezetben, a hétköznapok, még ha elképzelhetetlen nehézségeket hordoznak is magukban, a mindennapi monotónia hatására megszokottá, észrevétlenné válnak, olyannyira, hogy elkönyveljük őket, mint a „dolgok természetét”.

„Az utazók elbeszélései rendkívül hasznosak voltak számomra: számos országban a nemzeti írók nemigen törődtek a cigányokkal, akikkel naponta találkozhattak, vagy megpróbáltak tudomást sem venni róluk: a külföldiek vették észre őket, ők érdeklődtek felőlük, írták le őket úti jegyzeteikben. Mondanom sem kell, hogy az efféle művekben néha oldalak százait kell átböngészni, hogy ráakadjunk akár egy bekezdésnyi idevágó információra.” (Vaux de Foletier, Ezer év…, 11–12. oldal, Fayard, 1970).

A sok felháborodott utazó között akadnak írók, festők, akik például a következő sorokat vetették papírra.

„Mik hát azok az állatok, amelyeket megláttam amott az esti szürkületben? Hol négy lábon járnak, mint a patkányok, hol két lábon, mint a majmok; aszerint, hogy lehajolnak vagy felállnak, innen pigmeusoknak vagy óriásoknak tűnnek, vakondoknak vagy medvéknek… Hitemre, ezek az emberek cigányok. Hatan vannak, és velük van egy fickó, aki őrzi őket. Homokot vesznek a vízből. Egész testüket vastag kátrány borítja, lábukon meg vannak vasalva, nyakukon jármot viselnek. Kalodájukból három hosszú tüske meredezik kifelé, amelyek megakadályozzák, hogy lehajtsák a fejüket.

Az őr magyarázza:

– Ha nincsenek megvasalva, megszöknek, ha ruhát adunk nekik, eladják, ha nincs rajtuk kaloda, alszanak.

– Ez világos, de miért tartják őket fogva?

– Hogy dolgozzanak.

– És mit fizetnek a munkájukért?

– Semmit.

– Mijük van?

– Semmijük.

– És te, komám, aki semmit sem csinálsz, mit tennél, ha legalább a semmittevéssel itt elvesztegetett idődet nem fizetnék ki neked?

– Úgy tennék, mint ők, elmennék.

– És ők miért ne tehetnének úgy, mint te?

– Én szabad vagyok, ők rabszolgák.

Ami a cigányokat illeti, ők nem nevettek: reggel óta úsztak itt a vérben és a verejtékben, nem ihattak mást, mint a folyó vizét, ennivalójuk mindössze kenyér volt és néhány nyers, sózott póréhagyma.”

(J.-A. Vaillant, A romák… – p. 411 sq. Paris, 1857).

„Rabszolgaságba taszítva, a tudatlanságtól és az ütlegektől eltompulva semmit sem kapnak szenvedésükért cserébe. Olyanok, mint a barmok, akik fenntartására a bojárok a lehető legkevesebbet költik, puliszkával táplálják őket, ami egyfajta kukoricadara. Nyári ruhájuk durva szövet, amelyet addig hordanak, míg le nem rohad róluk. Az eső mosdatja őket és gyermekeik egészen csupaszon járnak. Télen szedett-vedett, szemétben gyűjtött rongyokba burkolódznak, viseltes ruhába, ágyterítőbe vagy régi szőnyegbe – bármit felvesznek. Ami a hajlékot illeti, még azt a luxust sem engedik meg nekik, hogy álmodjanak róla.”

(A festői bolt)

Mindenesetre megjegyzendő, hogy – sovány luxus – a frissen szült roma nőknek gyakran van joguk a kunyhóhoz, mivel ők a gazda vagyonát gyarapítják: új rabszolgát szülnek neki. Ezen lemérhető, mit jelent, ha az emberi testet csupán termelőeszköznek tekintik, és úgy birtokolják.

„Folyékonyan beszélik a franciát. A fiatalok mind volteriánusok. Az öregek versengenek az egyháznak juttatott adományok terén. Mégis, egy Voltaire-nek szóló tiszteletadás és a Krisztusnak szánt perselypénz között cigányukat a földre taszítják, és a legkisebb vétségért ötven, száz vagy kétszáz korbácsütés méretnek a hátára! Olyat is láttam, hogy a bojár azért verte a cigány rabszolgákat, mert egyszerűen nem tudta hogyan „kiadni a mérgét”.

De a rabszolgaság kérdése sokkal súlyosabb. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha azt mondom, hogy szinte minden bojár, fiatal és idős használja a fiatal cigánylányokat, sőt, még az oltár előtt megesküdötteket is, nem akarván tudni a bűnről, amelyet elkövet, nem gondolván a szegény asszonyok és arák erkölcsi szenvedésére, akik bár rabszolgák, nem kevésbé emberi lények. És ez nem minden: ha vidéken fogad vendégeket, minden este elküldi hozzájuk ugyanezeket az asszonyokat és cigánylányokat, hogy dörzsöljék az elszenderedő bojár lábát. Jó dörzsölést!

Ugyanezek a szokások megvannak minden kolostorban, a világi bűnök fészkeiben, amelyek valóságos háremek! A cigányokat barmokként kezelik: pontos időközönként pároztatják őket, rendelkeznek az asszonyaik, lányaik, élete fölött.

Ami a parasztokat illeti – azokat a rabszolgákat, akiknek a gazda sem élelmet, sem hajlékot nem biztosít, és akiknek a szabadsága mindössze abban áll, hogy éhen halhatnak –, a bojár őket sem kíméli jobban, mint a cigányt, miután megfosztotta a földjétől. És mindenki tudja, hogy Kiszelev gróf már húsz éve, a híres „Sarkalatos rendeletek” megalkotása idején humánusabbnak bizonyult a maga részéről, mint minden román hazafi együttvéve: ez az orosz tábornok, bár az abszolutista cár szárnysegédje volt, igaz volteriánusként mindent tőle telhetőt megtett, hogy a földesurakat rávegye, engedjenek, bebizonyítván nekik, hogy eredetileg ők csak a paraszti közösségek vezetői voltak, és bitorlással lettek tulajdonosok. Semmit sem tehetett: a nagylelkű és tisztánlátó külföldi szembe találta magát a nemzeti nemesség telhetetlenségével, és kudarcot vallott.

[…]

A nagylelkű harag lendületében, amely mindenfelé fellángolt, 1856 két szép győzelmet hozott számunkra: a halálos ítélet eltörlését és a cigányok felszabadítását.”

(Panait Istrati, Sznagovi Domnica – p. 116 sq. Paris, 1926, 1968).

A romákkal szembeni előítéletek már mélyen beleivódtak a gondolkodásba, és arra hivatottak, hogy igazolják a rabszolgaságot, amelybe őket taszították. Többek között emberevéssel vádolják őket, és attól tartanak, hogy a világ végén segítségül hívják az antikrisztust, hogy lemészárolhassák a keresztényeket és megehessék a gyermekeiket!

A birtoklás önkényes jellege természetesen lélekromboló tényező volt: tény, hogy a rabszolgák élete és halála fölötti uralmat a szövegek sohasem erősítették meg, de a legalaposabb kutatások során sem derült fény olyan esetre, hogy pert indítottak volna egy roma megölése miatt, holott a korabeli elbeszélések nemegyszer számolnak be arról, hogy szabad románok romákat öltek meg, sokszor válogatott kínzások után. Egy példa jól illusztrálja a romák státuszát a román fejedelemségekben; Drakula vajda története, amely 1463-ban született német nyelven, és Matei Cazacu tanulmányozta és fordította le: „Lefogatott egy cigányt, aki lopott. Akkor a többi cigány elment Drakulához és kérlelte őt, hogy adja vissza nekik. Drakula azt mondta nekik: »Fel kell akasztani, és ti fogjátok felakasztani«. Azt válaszolták: »Ez nem szokás nálunk.« Akkor Drakula megfőzette a cigányt egy üstben, és arra kényszerítette őket, hogy egyék meg őt.” (M. Cazacu, Drakula története, Droz, p. 97).

Egy szadista történész összegyűjthetné azokat a történeteket, amelyek a cigányok kínzásáról szólnak, és amelyeket gyakran olyan kis vétség büntetéseként kaptak, mint például egy rosszul eltörölgetett tányér vagy két falu határának átlépése. Az önkény egészen a roma asszonyok szépségére mindig fogékony gádzsók szexuális bitorlásáig (Farkas Vaszil moldvai fejedelem törvénykönyve 39. bek.) és természetesen a romák áruba bocsátásáig, egyenkénti és csoportos eladásukig terjedt. Karagea törvénykönyvének (1816) I. fejezete példaként többek között a következő cikkelyt tartalmazza: „Hozománynál a romákat, mint bármely más barmokat vagy ingatlanokat becslés útján adják; a barmokkal együtt a férjre tartoznak.”

Sok történet szól, akárcsak az afrikai feketéknél, az anya elválasztásáról eladott gyermekétől vagy másképp szétszórt családokról. Tegyük hozzá, hogy ezeknek a rabszolgáknak mind adót kellett ezen felül fizetniük uraiknak (az egyháznak, a bojároknak vagy az államnak), miközben semmilyen termelőeszközzel nem rendelkeztek. A valódi tulajdonhoz való jog hiánya és az adófizetési kötelezettség olyan tényezők, melyek sok romát vittek rá a törvénytelenségre, amely egyszerű fizikai életben maradásuk elengedhetetlen feltétele, sine qua non-ja volt.

A romák közötti házasságot leggyakrabban egymás között rendezték a gazdák, egyszerű gyarapítási céllal. Egy pap pecsételte meg az egyesülést, mielőtt utódnemzésre kényszerítették őket. Farkas Vaszil törvénykönyve kimondja, hogy a fehér lányt megerőszakoló cigányt elevenen el kell égetni, viszont a gazdák nem zavartatták magukat, és oly előszeretettel erőszakolták meg rabszolgáikat, hogy Félix Colson francia újságíró a 19. században meg is jegyzete, hogy igen sok a szőke roma rabszolga. Hogy képet kapjunk a házaknál élő rabszolgák életkörülményeiről, újra Félix Colsont idézhetjük, aki egy bojárnál tett látogatásáról ezt írja visszaemlékezéseiben: „a nyomor annyira lerí a testükről, hogy az embernek szinte elmegy az étvágya”. Megjegyzendő, hogy ha a törvény nem jogosította is fel a bojárt arra, hogy megölje rabszolgáját, ez a gyakorlat mégsem volt ritka (a törvény nem tiltotta meg a változatos büntetéseket és a testi megvonásokat, amelyek a rabszolga halálához vezethettek).

A romákat rabszolgapiacon adták-vették. Az áruk a 19. században általában kilónként egy arany volt. A romák egymás közötti családi kötelékeire nem voltak tekintettel (az 1757-es törvény ellenére, amely megtiltotta a gyermekek eladását a szülők nélkül), legtöbbször csoportosan árulták őket. A lélek ára 50 lei értékben állapodik meg (ehhez hozzájön a szakképzettség ára).

Ezzel kapcsolatban így ír Mihai Kogălniceanu XIX. századi román romológus és politikus: „Amikor fiatal voltam, láttam Iaşi utcáin kezükön és lábukon megláncolt emberi lényeket, egyesek még vasabroncsot is viseltek a nyakuk és a fejük körül. Kegyetlen korbácsolás, az élelem megvonása, kifüstölés, csupaszon bekényszerítés a hóba vagy a befagyott folyóba, ilyen büntetéseket mértek a cigányokra. Házasságuk és családi kötelékeik tisztaságát nem tartották tiszteletben. Az asszonyt elszakították a férjétől, a lányt erővel elválasztották az anyjától, a gyerekeket kitépték szüleik karjából, elválasztották őket és eladták Románia legkülönbözőbb vidékein. Sem az emberek, sem a törvények nem könyörültek ezeken a szerencsétlen emberi lényeken.” A kilátásba helyezett büntetések ellenére gyakori volt a szökés külföldre, főleg Szerbiába. Kogălniceanu leírja, milyen büntetéssel sújtották a roma rabszolgákat, ha vétségen érték őket:

„Ez a rendkívül kegyetlen kínzás abban áll, hogy vesszőkkel verik a mezítelen talpat, mely hozzá van kötve egy nagy bothoz, amelyet két férfi emel magasba, oly módon, hogy annak, akit vernek, csak a feje érje a földet és a hát felső része. Ez a kínzás mára már betiltatott.”

Ez a motívum előjön Konrad Bercovici klasszikus művében (The Story of the Gypsies) is, ahol a legjózanabb megfigyelések is felülmúlnak minden képzeletet: „Figyeljétek meg a roma asszonyt, aki elhagyja egy paraszt vagy egy bojár udvarát […] Fürgén megy tábora felé, énekelget egész úton. Amikor találkozik tűz körül ülő barátnőivel, összehasonlítják, amit kerestek, nem mintha akarnák a pénzt, csak a versenyszellem kedvéért. Este annak a férje lesz a király, aki a legtöbbet hozta haza. A gyermekek büszkék lesznek anyjukra, és hajnalig tart majd a mulatozás. Nem lesz sok innivaló – csak egy kis bor –, de lesz ének és tánc, lesznek mesék és párviadalok, melyek során az ifjak csodálatos és szenvedélyes nők gyűrűjében kelnek birokra.

A régi szép időkben a bojároknak külön törvényeik voltak a romákra. Csak egy volt a számos büntetési forma közül, hogy addig verték a talpukat, míg a hús cafatokban nem lógott róla […].

Ha elfogtak egy szökött rabszolgát, nyakát hegyes tüskékkel szegélyezett vaspánttal övezték, minek következtében nem tudta mozgatni a fejét, és sem lefeküdni, sem pihenni nem tudott. A bojároknak nem állott jogukban megölni rabszolgáikat, de semmi sem tiltotta számukra, hogy lassú kínokkal addig gyötörjék, míg bele nem hal.

Egyetlen törvény sem tiltotta, hogy szeretőjükké tegyék a legszebb lányokat vagy elválasszák a férjeket feleségeiktől és a gyermekeket a szüleiktől.

Mégis, mind a mai napig elég egyetlen csepp roma vér az erekben, hogy egy embert kizárjon a társadalom, még akkor is, ha egyesek e nép közül magas méltóságokig jutottak e királyságban. A szociális címke külön törvényt sugall, mely eltér az ország törvényeitől. Szülővárosomban, Brailában egyik barátnőm öngyilkos lett, mikor megtudta, hogy szerelme nagyapja cigány volt.

Stefan Răzvan, az egyik régi moldvai fejedelem roma volt apai, anyai ágon egyaránt. Nemesség terén Răzvan címei régebbiek voltak, mint a konstantinápolyi fanarióta görögöké, akiket a törökök tettek meg fejedelemnek és küldtek el a Duna-menti országok kormányzására. Ennek a vajdának szent szenvedélye volt a szabadság, és egész törvényrendet léptetett érvénybe, hogy szabadságot kapjanak a roma rabszolgák, de a jobbágy parasztok is. Azt a nagy álmot dédelgette magában, hogy felszabadítja az országot a bojárok igája alól. Sajnos álma, mint a legtöbb hasonló természetű álom, szörnyű vérvörös valósággal végződött, amely elragadta őt azokkal együtt, akiket boldoggá akart tenni.

Bár Răzvan elfoglalta az ország trónját, és nappal viselte a jogart és a koronát, éjszaka letette királyi jelvényeit, visszatért törzséhez, és ugyanúgy a kemény földön aludt, mint testvérei. Amikor egyik családtagja tisztséget kért tőle a kormányában, azt felelte neki, hogy mindent elérhet, amit akar, de lefejezi a legkisebb eltérésre attól, ami jogos és egyenes, és felakasztja, ha nem bizonyul hozzáértőnek.

Napjainkban is él egy vándortörzs Moldvában, amely Răzvan leszármazottjának tartja magát. A törzs öregei mesélték nekem, hogy amikor megcsömörlött a fehér világ módszereitől és az udvari intrikától, lemondott a trónról, és újra járni kezdte az országot, boldogan foldozta az üstöket, javította az ollókat és csipeszeket. Népét arra intette, hogy ne hagyjon fel életmódjával, mert az összes nép közül csak ők ismerik az igaz boldogságot.

Öngyilkos barátnőm szerelmének nagyapja egy volt Răzvan vajda leszármazottai közül”. ("The Story of the Gypsies" London, 1929; pp. 80–82 – Ştefan Răzvan Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem támogatásával került trónra Moldvában; 1595-ben meggyilkolta egy bizonyos Ieremia Movilă – a fordító jegyzete).

Fordította: Olasz György