Hárman egy CD-ről

Ando Drom: Muro Nav
(Ando Drom Alapítvány, 2005.)

Hagyomány és szabadság

Van már vagy 15 éve, hogy először hallottam az Ando Dromot. Azóta töretlen híve vagyok, ami azzal is jár, hogy sorra láttam átalakulásait, néha keserves munkával járó önmegújítását. Nagy nevek, kiváló zenészek nem csak megfordultak itt, de időről időre el is távoztak a zenekarból. Sok együttes szakadt már szét vagy vált jelentéktelenné egy kulcsember elvesztése miatt, de az Ando Drom túlélt minden csapást, új zenészeket keresett, és ha nehéz volt is, végül mindig sikerült az összecsiszolódás, sőt még profitáltak is a változásból, megkeresve és kiaknázva az új felállás kínálta lehetőségeket, erőpontokat. Az egyes felállásokat vagy korszakokat jól reprezentálják a kiadott lemezek. Hosszú története dacára az Ando Dromnak nincs sok CD-je, így aztán – ha egyszer rászánják magukat – sokat játszott, kicsiszolt darabok kerülnek a korongra.

A Muro nav első hallásra megszerethető. Elegáns, ízléses a borító, szívhez szólóak az együttes tagjainak önmagukat bemutató, személyes vallomásai (bár azt nem bántam volna, ha többet árulnak el az egyes dalokról). A 15, gondosan kiválasztott és mívesen megszólaltatott dal elsősorban a magyar, tágasabban a kárpát-medencei, sőt az egyetemes cigányság népzenéje – egyszerre autentikus és egyedi, formabontó előadásban.

A népzene hitelességét számomra nem az őseredeti anyag, a hagyományos hangszerek használata és az egykori előadásmód utánzása adja, hanem az azonosulás azzal a közösséggel, amely ezt a zenét megteremtette. És ahogyan a közösség alakul, változik az idővel, úgy változik az előadásmód is, ha lépést akar tartani vele. A cigány zenéből, annak szabadságából és más kultúrákra való nyitottságából széles út vezet a „világzenéhez”, de attól az még cigány zene – szabadon és sajátként közelítve. Jól megférnek benne a jazzes, esztrádos elemek, a django reinhardtos gitárszólamok, a tangóharmonika néhol igazi kocsmazenét idéző dallamai.

Az Ando Dromban mindig is kitüntetett szerepet kapott az ének. A „klasszikus” felállásban (amelyet feledhetetlenül örökít meg a Phari Mamo lemez) még Juhász Mónika a szólista, de már ott volt mellette Horváth Mónika, aki Micu távozása után érett nagyszerű énekesnővé. És a mostani lemez tanúsága szerint Dobi Matild sem kerülheti el a sorsát! A Muro navon is nagyon szép, néha hátborzongatóan szép a vokál. A régi hívek még abban a jutalomban is részesülnek, hogy új feldolgozásban, más hangszerelésben hallhatják viszont a repertoár régebbi sikerdarabjait. Eleinte arányosan váltakoznak pergető és hallgatók, hogy a vége felé beinduljon a gőzhenger: élőkoncerten ez már mindenkit táncba vinne. És még arra is ügyelnek, hogy a legutolsó dallal lecsitítsák a felkorbácsolt kedélyeket, nyugvópontra juttassák az egész lemezt és a hallgató lelkét.

be-

Összegzés és előkészítés

A szó szoros és átvitt értelmében – a külföldi turnék földrajzi távolságát és a művészi fejlődést tekintve – is hatalmas utat tett meg az Ando Drom azóta, hogy 1984-ben, egy rákospalotai cigány gyerekközösségből elindult. A tradicionális dallamok feldolgozásának zeneszerzői eszközkészlete, a zenekar színpadi megjelenése, koncertjeinek felépítése és dramaturgiája rengeteget változott az elmúlt húsz évben, az autentikus cigány zenekultúra csodálatosan gazdag, szerteágazó világához való hűséges ragaszkodás azonban ma is az Ando Drom védjegye, legfontosabb éltető eleme. Muro nav címmel, a napokban megjelent albumukat hallgatva úgy érzem, a tizenöt tétel sajátos keresztmetszetét adja két évtizedes pályafutásuknak, miközben felvillantja, előkészíti azokat a zenei perspektívákat is, melyek az együttes előtt már a közeljövőben megnyílhatnak.

A CD fontos értéke, hogy az alapító zenekarvezető, Zsigó Jenő mellett négy fiatal tehetségnek ad lehetőséget a szólistaként és kamarazenészként való bemutatkozásra. Dobi Matild muzikalitása és tiszta, sallangmentes előadásmódja leginkább a keserű, fájdalmas dalokban mutatkozik meg, a másik énekes, Bihari Imre viszont mintha otthonosabban érezné magát a gyorsabb tempójú, derűsebb, dinamikusabb tételekben. Az egész hangzásképet jelentősen átformálta, hogy a gitáros Samu István és a harmonikás Bódi Gyula személyében az Ando Dromnak két olyan hangszeres szólistája van, akik nemcsak a hagyományos cigány zenekultúrában, hanem a kötött formájú klasszikus zenében és az improvizatív dzsesszben is jártasak. Elsősorban Samu és Bódi közreműködésének köszönhető, hogy az új Ando Drom-produkcióban a román és délszláv cigány rezesbandák, illetve a száz-százhúsz évvel ezelőtt, a kelet-európai zsidó és cigány muzsikusok együttéléséből kialakult, úgynevezett klezmer gipsy stílus hatása éppúgy kitapintható, mint a Budapesten élő roma zenészek által, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben magas színvonalra fejlesztett, jellegzetes magyar mainstream dzsesszstílus elemei, sőt konkrét motívumai. Ezzel a jelenséggel magyarázható, hogy a Muro nav a kilencvenes évek Ando Drom-lemezeihez viszonyítva változatosabb, ha úgy tetszik, eklektikus zenei matéria. Ez – az autentikus cigány zenekultúra megőrzése szempontjából – akár veszélyes jelenségnek is tűnhetne, ha közben nem hallanánk ki a dalokból azt a szenvedélyt és azt az erőt, amivel az öt muzsikus saját gyökereibe kapaszkodik.

Melankolikus hangvételű, alig több mint egyperces vokális bevezető (Iszik a kocsmán) indítja a lemezt, amelynek már-már himnikus ünnepélyessége érdekes kontrasztot ad nagyon is hétköznapi szövegével. Váratlan fordulat, hogy a másodikként felhangzó dal (Te szan mange piramnyi) a tradicionális amerikai countryzenére emlékeztető, gitáralapú hangszeres szövetben jelenik meg – igaz, a harmonika hamar visszahoz minket a tengerentúlról Kelet-Európába. Nagyon szép a Xanamiko egyszerű harmóniákkal kísért, recitáló éneke, ami előkészíti a Könyörgés (Zöld erdő) himnikus tónusát, amit finoman ellenpontoz a fel-felbukkanó bossa novás ritmika. Az ötödik, hetedik és tizenkettedik kompozíció (Na mangav me ratyija, Pujari szomasz, Lasi ratyi) magától értetődő természetességgel, nagyon plasztikusan idézi fel azt a zenei stílust, ami elsősorban Emir Kusturica filmjeinek köszönhetően vált világszerte ismertté, s lett a producerek által kitalált world music műfaji kategória egyik archetípusa. A hatodik és nyolcadik dal (Ahaj Devlam szote kerav, Naj man sella) keresetlen egyszerűségében viszont a kárpát-medencei magyar balladák hatása tükröződik, s ehhez társulnak a gitárkíséret dzsesszelemei, sőt a sok évszázados portugál városi zene, a fado fájdalmas szépségű motívumai.

A Bare gindura című dallal kezdődik az a populárisabb szakasz, amelyben – bár távolinak látszik a párhuzam – Presser Gábor kompozícióinak, a saját szólóalbumaira, illetve Zorán-lemezekre írt daloknak a hatását vélem felfedezni. A Bare gindura mellett a Csi zsanav, a Pergyij e bar lulugyenca és a Sza tele zsav című dalban is megfigyelhető Presser-utánérzésekből olyan, értékteremtő és -közvetítő cigány popzene születik, ami akár teljesen új irányt is szabhat a mai fiatal roma zenekaroknak. A címadó dal (Muro nav) viszont hagyományos textúrájú, jó értelemben vett mulatós zene; kannával, szájbőgővel, a felszabadult zenélés örömével.

Retkes Attila

Mint a napfényes ősz

Vagy tíz éve ért az alapvető, meghatározó élmény, ami újra és újra előbukkan az eltelt idő rétegei alól, valahányszor az Ando Drom zenéjét hallgatom. A Tilos az Á-ban találkoztam először a zenekarral. Nem volt különösebb dolgom a koncert előtt, otthon maradni nem éreztem kedvet, úgyhogy túl korán, elsőként érkeztem az akkori vidám kicsapongások közkedvelt helyszínére. A zenekar beállása zajlott, és az éppen csak megszólaló, majd rögtön félbeszakadó dallamok kellemes, bizsergető feszültséget ébresztettek, egy nagyszerű este egyre biztosabb előérzetét. Nekem már rég úgy tűnt, hogy most már minden tökéletes, de Zsigó Jenő mindig talált valami újabb igazítani, tökéletesíteni valót. Mindenkit újra és újra megénekeltetett, egyenként, párban, együtt. Fél óra, háromnegyed, lassan megtelt a helyiség, de a zenekarvezető arcáról még mindig nem tűntek el az elégedetlenség gondterhelt nyomai. Az elérhetetlenre vágyik, ez jól látszott: a fokozhatatlanra, a tökéletesre.

Ezt a szélsőséges perfekcionizmust érzem azóta is, a CD-ken ugyanúgy, mint a koncerteken. Az utolsó felvétel óta a zenekar teljesen átalakult, amit a koncertek fokozatosan jeleztek az évek során. Mostanra pedig kialakult az új hangzás, amelyet szinte csak Zsigó énekhangja kapcsol össze a régivel. A roma folklór tiszta, nemes megjelenítésének korábbi célkitűzése szélesebb körű érdeklődéssé tágult, a zenei világ egyszerre lett egyénibb és gazdagabb a roma-szvinges elemek ízlésesen visszafogott beemelésével, ugyanakkor minden hatásvadász, olcsón harsogó elem kiszűrésével.

Érdekes, hogy a dalokat átlengő, olykor már-már búskomorságba hajló ábrándosság mennyire állandó mozzanat, szinte függetlenül a zenei aláfestéstől, amelynek a legdögösebb lendülete sem mozdítja el az összhatást a móka-kacagás-életöröm könnyedebb világa felé. Az élénkebb ritmusok is olyan végkifejlet felé mutatnak, amely tele van ugyan melegséggel, de reményt, bizakodást kevéssé sugároz. Mint a napfényes ősz.

Meglehet, éppen ez a szomorkás alapszín vezet el a lemez csúcspontjaihoz is – ki-ki köny-

nyen kikeresheti közülük a kedvencét, a sajátját. Akár a korábbihoz képest most más dallamvariációban előadott Könyörgésre gon-

dolunk, akár a Na mangav ratyija kristályfinomságú, törékeny énekszólamára vagy a címadó Muro Nav önfeledten szvingelő kíséretére, más és más örvendezésünkre való mozzanatok tűnnek föl, ahogy újra és újra végighallgatjuk a tizenöt dalt. Dobi Matild meghatározóvá csiszolódott hangszíne tökéletes egységbe simul a többiek, Bihari Imre és Zsigó Jenő énekével, Samu István gitáros és a harmonikás Bódi Gyula játékával. Sok figyelmet, nyitott odafigyelést érdemel az album, amely remélhetőleg a külföldi érdeklődőkhöz is eljut, beajánlva a zenekart a világzenei slágerlisták összeállítóinak szíves figyelmébe.

K. T.