A mások baja

A közép-európai emberjogi filmfesztivál eszméje Igor Blazevichez köthető, aki a délszláv háború elől menekült Csehszlovákiába. A jugoszláviai etnikai villongásokról és népirtásokról szerzett személyes tapasztalatainak nagy szerepe lehetett abban az elgondolásban, hogy a világtól sokáig elzárt régiónkat meg kellene ismertetni más országok történelmével és jelenével, a távoli vagy akár szomszédos népek problémáival, élethelyzetével, a föld különböző pontjain elkövetett sötét gazságokkal. Nem véletlen, hogy a tavalyi programban sok volt a cigányokról szóló film; az Európában élő roma népcsoportok mellett így indiai vagy iráni testvéreikről is tudomást szerezhettünk.

Idén a cigány holokausztnak egy új fejezetével ismertetett meg Melanie Spitta és Katrin Seybold 1987-es filmje, a Hazugság. Spitta a németországi szintók leszármazottjaként érezte kötelességének, hogy a világ elé tárja a szintók üldöztetését a náci időkben és felemás vagy elsikkasztott kárpótlását a háború után. (Ismerős terepen járunk: itthon Varga Ágota Porrajmos és Fátyol Tivadar Út a halálba című filmje foglalkozott a témával, utóbbi a magyarországi kárpótlás botrányaira és anomáliáira is kitérve.)

A németországi cigányok sorsa nem függetlenül attól, hogy már 1935-ben elkezdődött az üldözésük, több hasonlóságot mutat a magyarországi zsidóság, mint a magyarországi cigányság sorsával (és részben cáfolja azt a képet, amelyet Ferge Zsuzsa fest a zsidó és a cigány holokauszt eltéréséről – ld. Ötórai tea). A visszaemlékezők és a levéltári iratok tanúsága szerint a szintókat hasonló módszerességgel, fokozatosan alkalmazott kényszerintézkedések és jogfosztások sorozatán át üldözték, akárcsak az európai zsidókat: a legendás német alapossággal dolgozták és a többéves gyakorlat során finomították, tökéletesítették a népcsoport sajátosságaihoz alkalmazott eszközöket a röghöz-

kötéstől egészen a „végső megoldásig”. A kezdetek az 1936-os berlini olimpiához kötődnek: „városképi okból” összefogdosták és táborba telepítették a főváros környéki romákat (érdekes vagy inkább riasztó adalék, hogyan ismétli magát a történelem: a moszkvai és távol-keleti olimpiák előtt ugyanígy telepítettek ki embereket a városokból).

A következő lépés a szabad mozgás korlátozása: a romák irataiba beírták, hogy hol kell tartózkodniuk, s akiket úton értek, azokat internálták. Az első németországi táborokba még karavánostul, minden ingóságukkal együtt vitték a szintókat, és a családok is együtt maradhattak. A vándorcigányok forgalomból való kivonásával párhuzamosan megindult a letelepedettek/letelepítettek minden részletre kiterjedő összeírása. A fajelmélet igézetében élő nácik Eugenikai Intézetet állítottak fel az elmélet tudományos megalapozására. Itt anatómiai méréseket, orvosi vizsgálatokat és családfakutatást végeztek a romákon (és más népcsoportokon). A cél eleve adott volt: azt kellett bizonyítani, hogy a cigányok velükszületetten aszociális, bűnöző hajlamú, minden tekintetben alacsonyabbrendű és a társadalomra veszélyes elemek. „Elkorcsosulásuk” fő okát a fajkeveredésre vezették vissza – vagyis homlokegyenest ellenkező eredményre jutottak, mint a mai genetika. Az intézet két vezető munkatársa, Robert Ritter és Eva Justin a német társadalomból való kiemelésükben, kényszermunkára fogásukban és a nők sterilizálásában látta a megoldást. A háború kitörése és Lengyelország lerohanása után az ott felállított táborokba vitték a romákat, akiket ekkorra már mindenüktől megfosztották és a családtagokat is elszakították egymástól. Sok-sok nagycsaládnak csak írmagja maradt az 1-2 túlélő személyében, akik szinte minden kényszerintézkedést végigszenvedtek és táborok egész sorát járták végig.

A németországi kárpótlás 1950-ben kezdődött; egyszeri összegre vagy nyugdíjra való jogosultságot állapítottak meg. A romák nagy részét azonban kizárták a jóvátételből – méghozzá a náci törvények és dokumentumok alapján. Még a nyolcvanas években is előfordult arra való hivatkozás, hogy a szintókat nem ártatlanul, etnikai alapon üldözték, hanem antiszociális viselkedés vagy köztörvényes bűnök miatt – tehát jogosan. Az Eugenikai Intézet munkatársait és a deportálásokat szervező rendőri vezetőket többnyire felmentették a vádak alól, és zavartalanul gyakorolhatták tovább hivatásukat, sőt „cigány szakértőnek” kérték fel őket azokban a perekben, amelyeket a kárpótlásból kizárt romák indítottak. A hatvanas években – a nyugatnémet társadalomban megindult tisztulási folyamat nyomán – javultak a cigányok esélyei, és ez a tendencia a nyolcvanas évekig folytatódott, de sokaknak már későn jött, hiszen sorra haltak meg úgy az egykori áldozatok, hogy nem szolgáltattak igazságot nekik. A film hibájául róható fel, hogy a „németet” egyenértékűnek tekinti a „nácival”, és hajlamos egybemosni a történelmi korszakokat. A Hazugság 1987-ben készült. Jó lenne tudni, mi történt Németország újraegyesítése után, a kilencvenes évek újabb kárpótlási hullámai idején, amelyekben már az egykori kelet-németországi cigányoknak is helyet kellett kapniuk. A film kísérőzenéjét a Szomorú vasárnap adja; ennél csak az szomorúbb, hogy az alkotók Georges Boulanger-nak tulajdonítják Seres Rezső világhíres dalát. Seres a filmben szereplők sorstársa volt, túlélte ugyan a vészkorszakot, de szegényen és ismeretlenül halt meg, dalának sikerét mások aratták le.

Bori Erzsébet