Silviu PETCU

Roma rabszolgaság

a Román Fejedelemségben a 14–19. században

A tanulmány szerzője a párizsi INALCO történész doktorandusza. A téma tabu volt a királyság idején éppúgy, mint a kommunizmus alatt – azzal az ürüggyel, hogy ne ossza meg a nemzetet, elhallgatták öt évszázad rabszolgaságát. Napjainkban az önigazolás gyakorlata a jellemző,

nem a múlt elemzése, amely után ezt a múltat be lehetne illeszteni a balkáni történelem

egészébe. Az elkendőzés legfőbb következménye egy gyakorlatilag másfél százados, változatlan tartalmú, de speciális formájú rasszizmus, meg nem értés – a felszíni demokratikus szólamok mögött – és egyfajta idegenkedés a nemzeti múlttól.

A romák időszámításunk szerint 1018-ban hagyták el Indiát; miután Európa minden más országából kiűzték őket, 1300 körül érkeztek a két román fejedelemségbe, Moldvába és Havasalföldre, ahol rabszolgasors várta őket. A kutatókat még ma is foglalkoztatja, miért jutottak rabszolgasorsra a romák Romániában.

A romák romániai rabszolgaságának (robia) eredete

A romák rabszolgaságának történetét megvilágítani hivatott elméletek közül kettővel érdemes foglalkozni.

1. Gazdasági magyarázat

Válságos gazdasági helyzetben, mely egyre súlyosbodott, ahogy az oszmán birodalom közeledett Konstantinápolyhoz beszűkítve a Közép-Kelettel folytatott kereskedelem lehetőségeit, a nagyszámú ingyen munkaerő megkötése elengedhetetlennek tűnt a gazdaság helyreálltásához. Ez a külföldön leginkább, többek között Ian Hancock által is elfogadott tézis: „A kereskedelmi utak lezárása, a katonák és lakosság ellátásának állandó igénye egyre komolyabban nehezedett rá a gazdaságra, és valós szükségletté vált egy kellőképpen népes, ingyenes munkaerőforrás megteremtése. Intézkedések születtek tehát a cigányság röghöz kötésére, annyira nélkülözhetetlenné váltak a gazdaság számára.”

Moldva és Havasalföld agrártársadalom volt kisszámú földbirtokos bojársággal és a paraszti többséggel, mely a 16. század végétől jobbágysorban élt. A művelendő föld használatáért cserébe évente adózási, beszolgáltatási és robot kötelezettségek terhelték őket. A romák megjelenése, akik új technikákat magukkal hozó kézművesek voltak, elsősorban a fémek megmunkálása terén, amely az idő tájt igen keresett ágazat volt, valóságos áldást jelentett a munkaerőhiányban szenvedő helyi földesurak számára. A bojárok először mindenfajta törvényességet figyelmen kívül hagyva igyekeztek rabszolgaságba taszítani a jövevényeket. A földesurak, bojárok, kolostorok egyre szigorúbb rendelkezéseket hoztak, hogy maradásra kényszerítsék az új munkaerőforrást.

A romáknak a román fejedelemségekben kialakult sajátos rabszolgasága az ottani hatalmi struktúrából és a földhöz jutás módjából ered – írja Nicolae Gheorghe. Elemzését megerősíti egy tanulmány, melynek tárgya a középkori román állam és annak erőforrásai. A nagy földtulajdonosok, akik a két fejedelemségben a helyi hatalmat gyakorolják, számot adnak a romák rabszolgaságáról. A romák rabszolgasága a román fejedelemségekben belső okokra vezethető vissza: ez a román földesurak válasza a török porta által rájuk kényszerített gazdasági alávetettségre. Sztambul hűbéresei törvény által szabályozott autonómiának örvendtek saját földjeiken, ha lerótták tartozásaikat: adó, kenőpénz és terménybeszolgáltatás. Ezen anyagi kötelezettségeken túlmenően a hatalmat teljesen ráhagyták a helyi vajdákra, fejedelmekre és bojárokra. A földesurak válasza a török követelésekre a romák rabszolgaságba taszítása volt. Ezt megerősíti a harácsnak, a török közigazgatás adójának történelmi kialakulása a XVI. században, valamint a szabad parasztság jobbágyi sorba kényszerítése (Moldvában vecini, Havasalföldön pedig rumâni névre hallgatnak), akiknek helyzete más volt, mint a romáké. A romák rabszolgasága lehetővé tette a románok számára, hogy megőrizzenek egyfajta látszólagos politikai és gazdasági autonómiát: terményeiket exportálták, például Magyarországra, és igyekeztek olyan nemzetközi diplomáciai stratégiát folytatni, amely nem irritálja túlságosan a törököket. (Példa erre Demeter Kantemir moldvai vajda esete, aki előbb Sztambulban, majd Oroszországban élt száműzetésben, jól mutatva a diplomáciai játszmák kettősségét.) Azt is hangsúlyozni kell, hogy az oszmán uralom idején az ortodox egyház teljes körű autonómiát élvezett.

Gheorghe elemzésének alátámaszaként megemlíti a föld nélküli parasztság szolgasorra jutását, amely a 17. században következett be több közép-európai ország és az orosz birodalom sok jobbágyát hasonlóan érintve, és szokás „második jobbágyságnak” nevezni. A román fejedelemségekben érvényben lévő földhöz kötődő jog a földtulajdonból vezetett le minden jogosultságot, és de jure nem függetlennek tekintett minden idegent. A fejedelmet tekintették minden föld névleges urának. A kutató szerint a román fejedelemségekben a romák rabszolgasága nem esemény volt, inkább egy folyamat. Ezt a feltételezést erősíti a fejedelemség fejlődése a török uralom alatt. Így ment végbe később a föld nélküli parasztság jobbággyá tétele a 16. században, és vált egyre súlyosabbá a törökök által kivetett adó, a harács mértékének növekedésével, mely legnagyobb mértékét a 18. században érte el. A romák rabszolgasága hasonló módon, fokozatosan intézményesülhetett, a török elnyomás növekedésével párhuzamosan. A romák rabszolgaságával – válaszul a Porta által rájuk kényszerített gazdasági terhekre – a fejedelmek befelé ugyanolyan jogsértést valósítottak meg, amilyet kívülről nekik maguknak kellett elviselniük. Ez biztosította a román uraknak a túléléshez szükséges anyagi minimumot. A romák képezték tehát a román feudális hierarchia legalsó osztályát. A kutató szerint a romák rabszolgaságát a 16. századra kell tenni, „ebben a korban a rabszolga (rob) és a cigány szavak egymás szinonimái voltak”.

Egyes kutatók, például Viorel Achim, vitatják a roma rabszolgaság gazdasági magyarázatát. A cigányok Románia történetében című könyvében elismeri, hogy a román fejedelemségeket átszelő kereskedelmi útvonalak jelentősége, valamint az ehhez köthető felvirágzás a 14. század második felétől egy évszázadon át megcáfolhatatlan történelmi tény. Azzal is egyetért, hogy a földeken nagy szükség volt a munkaerőre. Ezt bizonyítják a rabszolgák ajándékozásáról és adásvételéről tanúskodó iratok. De úgy véli, hogy nem szabad eltúlozni a rabszolgák gazdasági szerepét a gazdaság egészén belül.

2. Hadifogság-elmélet

Az ezt valló kutatók szerint a romák a tatár seregekkel érkezhettek a román fejedelemségekbe, és már eleve rabszolgák voltak. A katonai vereség után a tatárok hátrahagyták roma rabszolgáikat. A romák új urai hadifoglyoknak tekintették szerzeményeiket. Ez a legelterjedtebb felfogás a román történetírásban, de igazolásához azt kellene felételezni, hogy a romák a Fekete-tenger északi vidékén keresztül érkeztek Romániába, holott valójában a Boszporuszon és a Balkánon keresztül vándoroltak odáig.

Ezzel szemben a Dunától délre portyázó román fejedelmek hoztak magukkal romákat, mint például a Drakula (Ördög) néven ismert Vlad vajda is 1445-ben. Nagy István moldvai fejedelem megtámadta Havasalföldet, és maga tizenhétezer romát hurcolt át Moldvába 1471-ben, hogy ott dolgoztassa őket.

A romák rabszolgasága szervesen illeszkedik a román fejedelemségek középkori osztályszerkezetébe. Ez a rabszolgaság hasonló a világon ismert többi rabszolgatartó rendszerhez, és nem is érdemes a jellegén vitázni.

A kivételes román példa külön fejezetet érdemel a romák és az államalkotó nemzetek kapcsolatának történetében. A török közigazgatás 16. századi bevezetése Moldvában és Havasalföldön (a relatív autonómia meghagyása mellett), majd a 18. századi közvetlen oszmán uralom sem sok változást hozott a roma rabszolgák életébe. A romákra hasonló törvények vonatkoztak Havasalföldön és Moldvában. A török uralomnak alávetett középkori román fejedelemségek a gazdasági nyomás hatására rabszolgává tették a romákat, akik ezáltal a gazdagság új hazai forrásává váltak. Ez a stratégia lehetővé tette a középkori román fejedelemségeknek, hogy ne roppanjanak össze az Oszmán Birodalom uralma alatt, hanem nemzeti egzisztenciát teremthessenek a birtokvagyon (föld) és a nemzetközi kereskedelem (a Magyarországba és Oroszországba irányuló élelmiszerexport) révén.

A romák (a jobbágyokkal együtt) mindkét esetben a gazdagság forrásai, vagyis az ingyen munkaerő, akik nem maguknak, hanem uraiknak halmozzák fel a török hódító által kifosztott ország gazdagságát.

Hogyan lett a romákból rabszolga (robi)?

Matei Cazacu történész elemzése szerint a romák rabszolgává válásának útjai a következők voltak:

– hadizsákmány;

– a fejedelem ajándékozása (számos ajándékozási okmány ismeretes, idézhetnénk példaképpen Alexandru Ioan Mavrocordat esetét, aki négy roma családot ajándékozott egy elszegényedett bojárnak);

– vásárlás: az árat a bíróság rögzítette az életkor és a szakképzettség arányában. A romákat általában csoportosan bocsátották áruba, ez lehetett egy család vagy nemzetség, és így egy házaspár egy gazdához került, de egyesével is eladogatták őket, ami családok szétszakításához vezetett;

– hozomány (Karagea törvénykönyvének I. fejezete, 1816);

– kolostorok és bojárok javára történő végrendelkezés;

– rabszolgával kötött házasság;

– büntetés megfizetése;

– adósság megfizetése;

– főben járó vétség megváltása: eszerint ha egy roma tíz lovat lopott, megmenekült az akasztástól, mert családjával együtt eladta magát a strehaiai kolostornak, amely harminc aranyat fizetett ezért a megye kapitányának;

– az éhség: 1718-ban egy ötfős, a bulgáriai Tarnovóból származó család telepedett le szabad romaként Havasalföldön egy olténiai kisnemesnél. Olténiából a romák átmennek Havasalföldre, ahol éhség pusztít, így kénytelenek visszatérni Olténiába és rabszolgaként eladni magukat annak a nemesnek, akinél már korábban éltek; az ár mindösszesen 65 tallér, melynek egy része élelemben fizetendő.

A roma rabszolgák (robi)

osztályozása

A román és más nemzetiségű kortársak a rabszolgatartó kor vége felé megfigyelték, hogy a roma lakosságon belül jelentős a differenciálódás. Ezek a különbségek a két román fejedelemségben a roma rabszolgákon belüli tagozódáshoz vezettek két kritérium szerint:

1. A gazdához való tartozás. Eszerint a roma rabszolgák között megkülönböztették:

– a Korona rabszolgáit

– a kolostorok rabszolgáit

– a bojárok rabszolgáit

A „Korona rabszolgáit” az írások még a következő neveken említik: „a Korona cigány rabszolgái”, „a fejedelem cigányai”; később „goszpod cigányok”, a XIX. században „állami cigányok”. Egyes időszakokban ők képezték a romák legnépesebb kategóriáját. A havasalföldi és moldvai fejedelmek a kolostorok és bojárok megajándékozására a romákat a fejedelmi alapból merítették. Úgy tűnik, hogy kezdetben a fejedelem volt elvileg a rabszolgák egyetlen birtokos gazdája. Rögzíteni kellett a kancellária könyveiben minden rabszolgaügyletet. A Korona rabszolgáinak számát növelte minden gazdátlan roma rabszolgasorba kényszerítése is. Az egyik országból a másikba átvándorló romák sok esetben váltak a Korona rabszolgájává. A fejedelem elleni összeesküvések leleplezésekor a konspiráló bojárok földje és roma rabszolgái a fejedelem tulajdonába kerültek. A korszak okiratai nem egy ilyen, roma rabszolgák elkobzását elrendelő végzésről tanúskodnak.

A legtöbb Korona rabszolgája szinte mindenütt az országban űzhette mesterségét, kivéve azokat, akik kötelesek voltak kifejezetten a fejedelmi udvarnak dolgozni. Ezeknek a rabszolgáknak el kellett végezniük minden tőlük megkövetelt munkát. Jelentős jövedelemforrás volt az általuk befizetett adó. Helyzetük általában kevésbé volt rossz, mint a kolostorok vagy a bojárok rabszolgáié. A kolostoroknak vagy a bojároknak ajándékozott Korona roma rabszolgái nem fogadták el egykönnyen új helyzetüket, és sok közülük megszökött új helyéről; ilyenkor újra csatlakoztak a Korona rabszolgáinak csoportjaihoz.

A Korona rabszolgái sok esetben menekültek át más országokba. A Korona rabszolgái gyakran keveredtek magánszemélyek rabszolgáival, főképp a gazdáik hozzájárulása nélkül kötött házasságok keretében. Ezek az esetek vitát szültek a Korona vezető tisztségviselői, a bojárok és a kolostorok között. Gyakran érvénytelenítették a házasságot, vagy kompenzációs cserére került sor. Az ilyen házasságokból született gyermekeket szokás volt megosztani a magángazda és a fejedelem között. Ha a Korona rabszolgái keveredtek a kolostorok és a bojárok rabszolgáival, a fejedelmi bíráknak parancsuk volt rá, hogy visszavigyék őket a Korona rabszolgáinak csoportjaiba.

Moldvában létezett egy, a Korona rabszolgáitól elkülönített kategória, amelyet a „fejedelemasszony rabszolgáinak” neveztek. Ezek a romák kifejezetten a fejedelem hitvesének tulajdonát képezték. Első ízben 1429-ben történik róluk említés, amikor Jó Sándor ajándékozott hitvesének, Marena fejedelemasszonynak bizonyos számú roma rabszolgát. A fejedelemasszonynak jogában állt szabadon eladni vagy elajándékozni őket. Ezeket a rabszolgákat külön kezelték, bár néha a Korona rabszolgái közé sorolták őket.

A kolostorok rabszolgái nagyrészt a fejedelem vagy a bojárok ajándékaként kerülnek új gazdáikhoz. A bojárok által ajándékozott rabszolgák száma időnként meghaladta a fejedelmiekét. Különféle források szerint a kolostorok végül igen nagy számú roma rabszolgával rendelkeztek. Például Öreg Mirceától háromszáz roma szállást (családot) kapott ajándékba Cozia. A kolostorok rabszolgáinak számát a házasságok is növelték, amennyiben a szabad népesség és a kolostorokban rabszolgaként élő férfiak és nők között köttettek. Az volt a szabály, hogy azok, akik rabszolgával házasodtak össze, maguk is rabszolgák lettek, ahogy leszármazottaik is.

A 17. és 18. században elég gyakori volt az olyan házasság, amelynek folytán szabadokból lettek rabszolgák. Számos írás ismeretes a kolostorok rabszolgáival kapcsolatban. Ezen dokumentumok között vannak ajándékozási okiratok és olyanok, amelyek megerősítik a fejedelem korábbi ajándékozását, bojárok ajándékozásairól szólók, statisztikák és listák. Némelyik okiratban sok részlettel együtt leírják a rabszolgákkal kapcsolatos adatokat is: származásukat, nevüket, gyermekeik nevét, mesterségüket és esetlegesen a velük kapcsolatos peres ügyeket. A rabszolgákat vagy mezei munkára fogták, vagy kézműveskedésre. Amikor nem kellett mezei munkát végezniük, fát vágattak és szállíttattak velük. A rabszolganők gyapjút fontak. A kolostorok roma rabszolgáit bérbe is adták különféle pénzösszegek fejében.

A kolostoroknak a kolostor környékén vagy épületében élő rabszolgáival fontosabb kézműves vagy cselédi munkákat is végeztettek. Ezeknek a rabszolgáknak a helyzete jobb volt, mint a faluban élőké (a mezei cigányoké), akiknek nehezebb munkát kellett végezniük.

A bojárokhoz a rabszolgák vagy a fejedelem ajándékaképpen kerültek, vagy örökségként, vásárlás útján, hozományként, hadi zsákmányként. Az ajándékozási okiratokból kitűnik, hogy a rabszolgák a fejedelem ajándékai, amit tulajdonosi charták is megerősítenek. A fejedelmek által ajándékozott rabszolgák leginkább egy-egy faluhoz kötődnek, ami arra utal, hogy a rabszolgák azon a birtokon laktak, amelyet a fejedelem a bojároknak ajándékozott. Ez utóbbiak rendelkezhettek az összes rabszolgával, valamint az összes földjeiken található ingó és ingatlan vagyonnal: eladhatták, elajándékozhatták, elcserélhették, zálogba adhatták, átörökíthették. A fejedelem elismerte az eladást és vásárlást, akárcsak a megosztást. A rabszolgák a bojárok számára olcsó munkaerőforrást jelentettek. Egy bojárbirtok gazdasági rendszerében fontos szerepet játszottak a rabszolgák, először mint cselédek és kézművesek, másodszor mint mezei munkások.

2. A második osztályozási kritérium a tevékenység szerinti.

A roma rabszolgák három fő feudális tevékenység szerinti osztályozása nemigen tükrözi a népcsoport mesterségi és kulturális sokszínűségét. A romák nem alkotnak homogén népességet. A középkori román államok roma népességének tagolódása nagyon változatos volt. Mivel az országban mindenfelé nagy számban és szétszórva éltek, a romák specializált csoportokat képeztek bizonyos mesterségek gyakorlóiként, különböző kulturális, néprajzi és néha még nyelvjárási vonásokkal is, ahogy ezt a havasalföldi és moldvai írások tanúsítják. Voltak letelepedett cigányok, akik gazdáik birtokán éltek, és vándorcigányok, akik járták az országot. Mind rabszolgák voltak.

A 19. század első felében Kogălniceanu Mihály négy osztályba sorolja a Korona rabszolgáit:

– Aurari, vagyis Aranymosók, akiknek egyedül volt megengedve az aranykeresés a folyókban és a hegyek sziklái között annak fejében, hogy a fejedelemasszonynak néhány font aranyat fizettek.

– Ursari, vagyis Medvetáncoltatók, akik városról városra vándoroltak egy medvével, amelyet megtanítottak közönség előtt táncolni, akik fizettek a mutatványért és különféle, a medvéhez fűződő népi orvoslási szolgáltatásokért (hátmasszázs, érintés, szőrmágia); a kormánynak évi adót fizettek.

– Lingurari, akik fakanalakat faragtak és más háztartási eszközöket, és ugyanazt az éves adót fizették a kormánynak.

– Lăieşi, vagyis azok, akik bandákban járnak: ezek főként kovácsok voltak, de lehettek kőművesek, fésűsök stb. A fejedelemségek egész területén vándorolhattak az államnak fizetett éves adó fejében. Kogălniceanu szerint ezek a „gazdátlanok”, akik csak „lopásból és fosztogatásból élnek”.

Egyik kategória sem élt stabilan egy helyen. Sátrakban laktak, és vándoroltak végig az országon, hogy megélhetést találjanak, és bizonyos mértékű függetlenséget élveztek. Az is előfordult, hogy a saját kontójukra dolgoztak. Rabszolgák lévén fizettek a fejedelemnek egy pénzösszeget, amely kategóriánként változott, de a kötelezettség szigorú volt, és néha erőszakos cselekedetekre is rákényszerültek, hogy megmeneküljenek az adó meg nem fizetésével járó büntetéstől. De voltak olyan Korona rabszolgái is, akik a városokban vagy a fejedelmi udvarban dolgoztak kézművesként vagy cselédként.

Kogălniceanu a magánszemélyek, tehát a kolostorok és a bojárok rabszolgáit két kategóriába sorolja:

– Lăieşi

– Vătraşi vagy otthonteremtők.

A magánszemélyek Lăieş-ai, akárcsak a Koronáéi szabadon vándorolhattak, azzal az egy kötelezettséggel, hogy gazdájuknak fizetnek egy pénzösszeget. De amikor a gazda megmunkált egy területet, őket dolgoztatta.

A Vătraş-ok szemben a Korona roma rabszolgáival stabil helyen laktak, és már Kogălniceanu korában is sokuk beolvadt a helyi lakosságba: „teljesen elfeledték a nyelvüket, elvesztették nomád testvéreik hagyományait és szokásait”. Munkájuk alapján a Vătraş-ok két kategóriába sorolhatók:

– Căsaşi avagy udvarosok,

– de ogor vagy mezeiek

Az udvari roma rabszolgák a bojár udvarában végeztek különböző munkálatokat. Kevésbé volt rossz a helyzetük, mint a többi romáé. A legtöbb roma udvari rabszolga lakáj vagy kézműves volt: kovács, patkolókovács, lakatos, kőműves, kocsis, üveges, bognár, téglavető, asztalos, takács, szabó, szűcs, cipész stb. Az asszonyok az úrnőnek segítettek, és szolgálóként, mosónőként vagy szakácsként dolgoztak. A gazdák a romák művészi hajlamait is kiaknázták, sokukat zenészként dolgoztatták.

A mezei roma rabszolgákat mezőgazdasági munkára fogták, kertészkedésre vagy fakitermelésre; ők voltak a legtöbben, és őket dolgoztatták a legkeményebben.

Ez az osztályozás nem teljes, mivel voltak olyan romák is, akik nem szerepelnek Kogălniceanu sémájában, viszont tudnak róluk a 18. századi és 19. század eleji szerzők vagy a későbbi roma néprajzi tanulmányok.

Túl ezeken a roma rabszolgákon létezett még Romániában kevés számú szabad zenész, másrészt az eszelősnek nevezett szökött rabszolgák csoportjai, akik vadon, a hegyekben éltek. Ők azok, akik a Büntető Törvénykönyv 1833-as, Chiseleu Pálhoz kötődő módosítása után a fogságba eséstől való féltükben gerillaként küzdöttek a hatalom ellen, egészen addig, míg fel nem számolták a rabszolgaságot. A mozgalom teljes leírása még várat magára. Ma Hancock szavai szerint úgy látjuk, hogy ezek az „eszelősök”, a fellázadt rabszolgák hősök voltak.

A következő számban folytatjuk!