Utolsó út Emlékezés

Oláh Jolán – a tudatállapotok szivárványának festője

November 2-án, hetvenhárom éves korában, hosszú betegség után meghalt Oláh Jolán festőművész, a magyarországi képzőművészet történetének egyik egyedülálló és lenyűgöző női művésze. Megismételhetetlen életmű maradt ránk, amelyet a festő emléke előtt tisztelegve most újra átgondolhatunk, bízva abban, hogy közelebb kerülünk a rengeteg munka terhe alatt megrokkant idős asszony életének, művészetének és zsenialitásának megértéséhez. Ilyenkor, amikor egy kedves ismerősünk eltávozik, szomorúan vesszük tudomásul, hogy nem lesz már alkalmunk személyesen mondani köszönetet azért, amit kaptunk, és fájdalmas a felismerés, hogy nem mondtuk el ott és akkor azt, amit lehetett volna. Utoljára 2003 őszén találkoztam vele. Már beteg volt, ágyban feküdt. Hárman utaztunk, nagy tervekkel. Mikor megérkeztünk, az ágya szélére ültetett minket, nőket, megfogta a kezem. Unglár Csaba képzőművész filmre vette a csendet. A tervezett riport, az előre megírt kérdéssor semmivé foszlott, meghitten, csöndben ültünk a kis lakás közepén. Egyetlen kép volt a falon, egy női portré. Azt gondoltuk, különös jelentősége van annak, hogy pont az az egy kép van ott. Azt feltételeztük, hogy új művészi korszakot látunk, amikor olajképek helyett ceruzarajzok vártak ránk. Csak néhány év elteltével értettük meg, hogy mennyire értékes az az egyszerű őszinteség, amit láttunk. Oláh Jolán mosolygott a kérdéseken. „A kép azért van ott, mert az maradt, a többit mind elvitték. Isten tudja, hova.” (Sajnálkozva mondta, hogy volt egy szökellő szarvas, amit nagyon szeretett.) Ceruzával pedig azért rajzol, mert ez olcsóbb, és egyszerűbb is, csak kiteríti a papírt az ágyra és térden állva színez. Bátortalanul rákérdeztünk az egyik rajz kompozíciójára, melyen kissé átlósan, a földből kifordulva, gyökerét vesztett, terebélyes életfa állt: hogy jutott eszébe pont ide rajzolni? „Mert ide való” – mondta.
Akkor még nem tudtam, hogy az a pár óra, amit Oláh Jolánnal tölthettem, olyan fontos tapasztalat, amit egy élet során csak néhányszor van lehetőségünk megélni. Köszönettel tartozom.

Sasfiók (olaj, farost), Romart Alapítvány

Oláh Jolán, noha alacsony és egész életében törékeny alkatú volt, bányában dolgozott, rakodómunkásként. A szénbányában azokat a területeket osztották rá, ahová a férfiak, a nagyobb termetűek nem fértek be. Akkor kezdett el rajzolni, amikor harmincéves korában, betegsége miatt leszázalékolták. Már gyermekkorában is vonzotta az alkotás, agyagszobrokat készített, de nem járhatott iskolába. Legidősebb lányként kilenc testvérét gondozta betegeskedő édesanyja helyett. Írni és olvasni felnőtt gyermekeitől és férjétől tanult.
1972-ben készült az első rajza, egy Máriakép, amiről később ezt mondta: „Ceruzával csináltam, aztán kifestettem. Nem tudnám megmondani, hány képet festettem, azt se tudom, hová kerültek. Azt hiszem, már mindent megfestettem. Lehet azért, hogy tudnék még valami újat, de ahhoz megint át kellene gondolni mindent...”1
Művészetének kezdetét meghatározta az a tény, hogy Salgótarjánban telepedett le. Ez a város a roma és a naiv művészet melegágya. A salgótarjáni pécskődombi szeméttelepről (cigánytelepről) indult Balázs János festői pályafutása. Balázs János és Oláh Jolán életútja nagyon hasonló. Balázs János is mindössze két osztályt végzett el, és tízéves korától kezdve egész életén át dolgozott, az erdőn tűzifát, gombát gyűjtött, vályogot vetett, szenet válogatott – alkalmi munkával egészítve ki a család szerény jövedelmét. A Pécskő utcai Cigánydombon álló kis kunyhója volt egész életében lakhelye, otthona, sőt zseniális művészete megszületésének helyszíne. Hatvanhárom évesen, 1968-ban kezdett rendszeresen alkotni, és nyolc éven át lá-
zas elszántsággal dolgozott. A Balázs-életmű népszerűsítésében nagy szerepet játszott a hatvanas évek végi bulvársajtó, kiváló sztori volt a szemétdombon élő „mesebeli szegénylegény” zsenialitásának felfedezése. Balázs János érdeme leginkább abban rejlik, hogy „csodával határos módon” elfogadták, elismerték. Sok roma ember elé állította az alkotás útján való önkifejezés, önmegvalósítás példáját; közönséget, rajongókat toborzott a roma kultúrának, így megkezdődhetett az a diskurzus, amely a roma alkotóművészet kortárs művészetben betöltött szerepéről, helyzetéről szól és tart a mai napig is. Azonban kevesen tudják, hogy már 1954-ben élt roma festőművész a salgótarjáni Pécskődombon. Sem a szakértőket, sem a médiát nem érdekelte, hogy Balázs János története nem kizárólagos, példátlan vagy egyedülálló. A média által úgy felkapott „zsenijelenséget” elhomályosította volna az a tény, hogy Balázs János előtt, házától pár méterre, hasonlóan kvalitásos alkotásokat létrehozó roma festőművész lakott. Balogh Balázs András a többségi társadalom kiközösítő művészeti közegének áldozata lett. Művészi pályájának és személyes tragédiájának mélypontján elégette az összes alkotást, amit addig ott, a Pécskődombon festett, és új korszakot nyitott festészetében. Egyetlen olajfestmény maradt fenn ebből az időszakból, amely túlélte a tüzet.2 Az új korszak új technikai megoldást és képi világot hozott magával. Ettől kezdve Balogh Balázs András csak éjszakát fest, apró festékpontokból állítja össze monumentális hatású, szimbolikus kompozícióit. Az új festői korszak kezdetén talált egymásra Oláh Jolán és Balogh Balázs András, és tulajdonképpen Balogh Balázs András festőművésznek köszönhetjük, hogy ellesve a vászon alapozásának, az olajfesték hígításának, a színek keverésének technikáját, Oláh Jolán maga is ecsetet fogott. Az életmű áttekintésekor látható a kezdeti bizonytalanság.
Az első időszakban a festőnő még ceruzával előrajzolta a kompozíció részleteit, az életmű vége felé azonban önfeledt, bátor és bravúros technikai kivitelezést láthatunk. Az utóbbi öt-hat évben már ki sem feszítette a vásznakat, hanem egyszerűen letérdelt és az ágyra terített vászonra húzta pasztózus olajfesték vonalait, mintha minden egyes alkotás egy Istenhez szóló könyörgés, vagy áldozat lett volna, a beteg művész életének „oltárárán”. Az alkotás módja is annyira sajátosan női: a lepedőre helyezett puha, feszítetlen, nedves vászon vált Oláh Jolán fájdalmainak, traumáinak gyógyírévé.

Anya és lánya (olaj, farost), Romart Alapítvány

A roma női alkotók művészetét meghatározzák a kétszeres kisebbségi lét (nők és cigányok) feszültségei, a kilátástalanság, az életük során megélt megaláztatások, a megélhetésért folytatott rengeteg munka és szenvedés.
Ma már bátran használhatjuk a nőművészet kifejezést azokra a művészekre, akiknek az alkotásait női identitásuk határozza meg. A cigány nőművészek többségi társaiknál is tudatosabbak nőiségükben, amely egy határozott, kérdések és identitásválság nélküli jellegzetesség. Nem azért, mert tudják, „hol a helyük” (a patriarchális cigány közösségekben ez direktebb módon jut kifejezésre, mint a többségi társadalomban), hanem azért, mert pontosan tudják, mik azok a területek, amik az önmegvalósítás és „boldogság” útján a segítségükre lehetnek. A roma női identitást meghatározza az anyai vagy nevelői (a gyermektelen asszonyok is bekapcsolódnak a nagycsaládok gyermekeinek nevelésébe, gondozásába) szerep, valamint az a fontos felelősség, hogy a tradíciók – a szokások, dalok, mesék – megőrzése és átadása az újabb generáció számára szintén a nők feladata. Két (elismert cigány) férfitól származó idézettel szemléltethetjük hatékonyan a roma női identitás kérdéskörét. Az első Péli Tamás tollából származik: „Amikor először kinyitottam a szemem, a nagyanyám nézett rám, aki olyan fekete volt, mint az üszök. Csodálatos száztizenkét kilós asszony volt, hatalmas barna keblekkel, fekete szemmel, olajbarna homlokkal. Az anyámnak a melle nem rózsás kis bimbók, hanem gyönyörű, Van Dyck barna nagy csecs. Ilyeneket láttam. (…) Mind, mind hatalmas óriások, tündérek és izgalmas lények voltak, akik körülvettek”.3
A másik egy hasonló roma értelmiségi példakép, Orsós László Jakab válasza arra a kérdésre, „hogyan jelentkezik a mindennapokban a cigánysága, és mennyiben cigány?”. „Nagyon. A legszemélyesebb relációk az életedben, ahogy az ember az anyját szereti, az viszontszereti, ugyanígy az apjával, testvérei-
vel, azok cigány szeretetek. Nem mintha ez különbözne a magyarok szeretetétől, de akit én anyámként szeretek, az egy hosszú fekete hajú és sötétbarna bőrű cigányasszony. Volt. Nem él már. Ennél cigányabb nem lehetek.”4
Mindketten a család és elsősorban az anyai, családi szeretet és gondoskodás, a közvetlen és folyamatos lelki és testi kapcsolat, az anya, a cigány nő, asszony családban betöltött összetartó és meghatározó szerepét emelik ki. A nők, az anyák megítélése, tekintélye a roma családban – főleg persze a tradicionális családban – történetileg és kulturálisan is magas szinten áll. S miközben az anyagi háttér megteremtése a férfiakra hárul, napjainkban a gyermekgondozáshoz kapcsolódó rendszeres és biztos állami támogatások fontos szerepet játszanak a szegényebb roma háztartások gazdálkodásában, ami tovább erősíti az anyaszerep presztízsét a családban.
A kortárs roma női művészet hihetetlenül expresszív, a traumák művészi feldolgozásának egyik jól látható csatornája. Ennek ellenére, reprezentációs tér hiányában, a nőkkel, a cigányokkal és a művészettel foglalkozó diskurzus is mellőzi őket.
Az Oláh Jolán életmű a magyarországi roma kultúra szerves része, elérhetőnek kellene lennie az érdeklődők, kutatók és az identitásukat most alakító roma fiatalok, gyerekek és pedagógusaik számára. Sajnálatos módon nemhogy monográfia, de katalógus sem készült eddig, amely az alkotásokat ismertette volna. Az életmű szilánkjaira szóródott szét, kutatásához legalább a Fővárosi Önkormányzat Cigány Ház-Romano Kher, a Romart Alapítvány, a Kecskeméti Naiv Múzeum és több magángyűjtő képanyagának ismerete szükséges. Oláh Jolán oeuvre-jének értelmezésére általában a naiv (roma) művészet kategóriáján keresztül kerül sor. Így szerepel a Bánszky Pál által írt A képzőművészet vadvirágai, 100 népművészeti és naiv alkotó című albumban is 5, és így jelent meg az autodidakta cigány képzőművészek tárlatain 1979-ben, 1989-ben és 2000-ben. Az első megközelítés, amely Oláh Jolán művészetét nem kizárólag a népi vagy naiv művészet keretein belül értelmezi, és kísérletet tesz az életmű beillesztésére a magyarországi kortárs művészetbe és művészettörténetbe, A második nem (Nőművészet Magyarországon 1960–2000) című kiállítás, mely 2000 szeptemberében az Ernst Múzeumban volt látható. 6
Oláh Jolán művészete a bizonyíték arra, hogy tévednek azok, akik a naiv művészetet érdekes, romantikus, de a „high art”-hoz képest valamiféle kezdetleges, csökkent értékű, alacsonyabb rendű művészetnek tartják. A művészeti érték nem az iskolai bizonyítványoktól, nem a stílustól függ elsőrendűen, hanem a benne rejlő és kisugárzó teremtőerőtől, alkotói üzenettől.
Az a nézet, miszerint a roma művészet barbár, primitív, egzo-
tikus és naiv, olyan álláspontot jelenít meg, amely nem vesz tudomást az elmúlt több mint negyven év kulturális, művészeti és teoretikus fejleményeiről. A kisebbségek kulturális gyakorlatainak értelmezését egy tudományelméleti fordulat segítette elő, melyre „kulturális fordulatként” hivatkozik a szakirodalom. A tudományos világban bekövetkezett szemléletváltás nem pusztán etnikai, hanem társadalmi, nemi és osztályspecifikus vonatkozásokat is hordoz. Ezen szemléletváltást kezdetben az akadémián kívüli értelmiségi körök kezdeményezték a nyugati társadalmakban, a polgárjogi, illetve diákmozgalmak társadalmi változásokat generáló hatására. Ez a változás Közép– és Kelet-Európa országaiban csak a kilencvenes évek elején kezdődött meg a kulturális fordulat elgondolásának bevezetésével folyóiratcikkek, könyvek formájában, és a kulturális demokrácia fogalma is csak ekkor kristályosodott ki a társadalmi nyilvánosság különféle fórumain zajló viták hevében. A civil társadalom megerősödött, és megjelent a civil politika, mely a kulturális demokrácia előfeltétele. A kortárs kultúrában és művészetben az elmúlt tíz évben zajló változások kaput nyitottak az eddig a periférián rekedt közösségek, így a cigányok tartalmai felé. Egyre több bizonyíték van arra, hogy a sajtószabadság és demokrácia hiányában a művészet válik a szegények és elnyomottak (a keleti diktatúrák, az arab nők, az afrikai börtönök) nyilvánossághoz, szabadsághoz vezető csatornájává. A roma kultúra jelenleg „trendi” jellegzetességeket hordoz a kortárs művészet számára, amely most éppen fogékony a kisebbségi és aktivista álláspontok közvetítésére: a hátrányos helyzetű közösségek produktumaira, a kívülállókra, a környezetvédelem aktivistáinak mondanivalójára és az eddig marginálisnak tekintett jelenségekre. Nagyon fontos, hogy a roma közösség kihasználja ezt az ideiglenesen nyitott kaput és kialakítsa a kultúrájával kapcsolatos nézeteket, elérje pozitív és korrekt megítélését, mert nem tudjuk, meddig tart ez az előnyös helyzet, és mikor keres a művészet új eszközöket innovativitása megőrzéséhez és újjászületéséhez.
Oláh Jolán nemzetközi sikere és hazai elismerése támogatókat és hírnevet szerzett a roma művészetnek. Ez azért jelentős, mert a roma kultúra sikerei sokkal nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint a szociális terület, így hatékonyabban járulnak hozzá a roma közösség önbizalmához, és elvezethetnek egy új cigány tudat(osság) 7 kialakulásához, amit akkor érünk el, amikor a sikeres, gazdag és képzett cigányok is büszkén vallanak származásukról, ahelyett, hogy az asszimilációt és kulturális örökségük feladását választanák.

Oláh Jolán műveinek emblematikus jelei az apró vályogházak, a facsemeték, a madarak és szarvasok a szuggesztív, sematikus, maszkszerű kifejezésbe fagyott arcok, valamint a kép aljában vagy egy felső sarokban összegubózva, szinte embrionális pozícióban ülő alakok. Több olyan alkotás is szerepel az életműben, amely tulajdonképpen ezeknek a szimbólumoknak a montázsa, képi vegyítése. Kétféle szimbólum létezik: a metafora és a kriptofora. 8 A metafora áttételes jelentést hordoz, a kriptofora titkos, tudattalan, a személy számára is rejtett jelentést. Azaz a képi részlet a közvetlen és az alkotó által megértett jelentéseken túl tartalmazhat mélyebb jelentéseket is, egész sor olyan implikációt, amelyek pillanatnyilag, vagy már hoszszabb idő óta kiestek a gondolkodó személy tudatából, vagy akár sohasem tudatosultak benne. Ezeknek a részleteknek a megértéséhez a Piaget-féle szimbólumképzés tanulmányozása szükséges, így dekódolhatók ezek a képrészletek. A ház, amely a legtöbb képen apró fehér házikó, amelyben békés fény ég és legtöbbször egyetlen egyosztású ablak nyílik rajta, az én szimbóluma. Ezek a házak emberléptékű, antropomorf, amit gyakran a mellé helyezett alak méretbeli hasonlóságával is hangsúlyoz a művész. Ha tehát a képen szereplő házak Oláh Jolánt jelenítik meg, elmondhatjuk, hogy a művész a pécskődombi cigánytelepről oly jól ismert vályogházak közül választott magának én-szimbólumot, amelyben hosszas szemlélés után felfedezünk némi szomorúságot, nyomasztó részleteket, mint például a kémény, az ajtó hiánya, vagy az ablakok függőleges osztása, a függöny hiánya. A fa minden növényi jelkép közül a legösszetettebb jelentésű egyetemes szimbólum. Az életműben szereplő faábrázolások külön tanulmányt érdemelnének. A különböző verziók az Élet és Halál, az örök fejlődés és növekedés, a folytonos megújulás, az idő (ciklikus és irreverzibilis) jelképei, az Isten növényi megtestesülése. A maszkszerűen megfestett, ijedt tekintetű, legtöbbször embrionális pozícióban ábrázolt alakok azt sugallják, hogy ezek a művek az emlékezés, a boldogság megidézésének segítségével tett kísérletek a trauma és a fájdalom feldolgozására.
Vannak olyan festmények az életműben, amelyeket szemlélve az az érzésünk, hogy már láttuk őket, mintha álmodnánk, vagy emlékeznénk mi is pontosan azokra a részletekre, amelyek a képen szerepelnek. A kék forrás vize mellett álló szarvas, a tűzmadár, aki fiókáit eteti, a papírhajót úsztató gyerekek olyan sémák, amiket Oláh Jolán tudattalanul varázsol elénk. Magyarázhatjuk ezt az archetípusokról szóló jungi elméletekkel, vagy Jakob Burckhardt megfogalmazásával: „Ezek az emberi elképzelés örökölt lehetőségei arról, ami ősidők óta mindig is volt. Ennek örökletes volta magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget, hogy bizonyos mondák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlődnek.” A jungi értelmezés szerint ezeken a képeken olyan fantáziák reprodukálódnak, amelyeknek az alapja többé nem a személyes emlékezés, hanem a tudattalan mélyebb rétegének a megnyilvánulása, annak a rétegnek, ahol az általános emberi, ősi képek szunnyadnak. Ezeket a képeket vagy motívumokat nevezi Jung archetípusoknak. 9 „Meg kell azonban különböztetnünk a személyes tudattalant és a személytelent, vagy személytelen tudattalant. Az utóbbit kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől és teljesen általános, tartalmát mindenhol megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így. A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő »árnyék« 10 figurájának felelnek meg.” Ezek alapján kijelenthetjük, hogy van magyarázat arra, miért érezzük úgy, hogy Oláh Jolán egyes képei végtelen nyugalmat árasztanak Így már értjük, hogyan lehetséges, hogy álmainkat látjuk viszont ezeken a festményeken. És fordítva is igaz a hipotézis: Oláh Jolán alkotásai hozzásegítenek bennünket a kollektív tudattalan, az emberiség archetípusainak megértéséhez, tanulmányozásához.
Freud megalkotta azt a hipotézist, hogy az álmok közvetlen vágyteljesülések, amelyekben a kívánt valóság leplezetlenül idéződik fel. 11 A festőnő művészetén keresztül megérinti a csodaszarvast, iszik az élet forrásának vizéből és a fészek mellől figyeli, ahogy a tűzmadár fiókáit eteti.
A táncosnő képek külön helyet foglalnak el a művész életművében. A témát újra és újra megfestette, rengeteg változatban látjuk az életműben. A tánchoz kapcsolódó zeneiség érdekes vonaljátékot, a formák ritmikus ismétlődését, a színek élénk lüktetését, és ezen keresztül a tánc hangulatát, néhol lendületét, néhol eleganciáját, olykor pedig légiességét adja vissza. Ezeknek a képeknek a művész bevallása szerint gyermekkori inspirációjuk van: „Kislánykoromban cirkuszos akartam lenni vagy balerina, de rajzolni is szerettem. Sokat játszottunk. Állandóan babáztam. Nagyon szerettem a babákat Varrtam nekik ruhákat. Saját hajamból levágtam és rávarrtam a baba fejére”.
Azokon a festményeken, amelyeken a sebesség, a dinamika ábrázolása volt a „művészi kihívás”, Oláh Jolán bizonyította, hogy bravúros és virtuóz, a naiv kategóriát meghazudtoló festői megoldásokra képes. A pszichológiai képszimbólumok között már említettük az embrionális pozícióban ülő, főként női alakokat. Több képen egészen nyomasztóan apró alakként jelenik meg az ülő figura. Talán a művészen elhatalmasodó betegség nyomta rá bélyegét az alkotásokra. Az életmű vége felé egyre inkább eluralkodik a képeken a félelem és a rettegés. A traumák, a fájdalmak napvilágra kerülnek, és mind a képek tematikáját, mind pedig stílusát tekintve elhatalmasodik a végtelen szomorúságot és félelmet sugárzó, nyomasztó hangulat. Az arcok mozdulatlanok, sematikus, maszkszerű kifejezésbe fagyva merednek ránk. Önkéntelenül is az alakok szemébe nézünk, mintha szuggerálnák a nézőt, a hatásuk alá kerülünk.
A figurális alkotások mellett ebben az időszakban megjelennek látszólag absztrakt kompozíciók az életműben. Ezek a végtelenül érdekes festmények, amelyek általában növényi részletek expresszív transzformációi, emberi belső szervek, burjánzó organikus formák analógiái, amelyet a női művészetet tárgyaló szakértők 12 gyakran a női művészet sajátosságának tekintenek.
Oláh Jolán jelentősége a magyarországi művészet története szempontjából méltatlanul alábecsült. A művészetírásból kimaradnak a kisebbségek. Talán egyszer ugyanúgy, mint az afro-amerikai művészettörténészek Amerikában, a roma közösség művészeti írói is újraírják majd a magyar művészettörténetet, összegyűjtik az emlékeket, megírják a művészek monográfiáit, és kiegészítik a magyarországi történetet azzal, ami most láthatatlan, elhallgatott és elfojtott. Akkor Oláh Jolán életművét az első magyarországi roma nőművésznek kijáró figyelem veszi majd körül. Olyan ünnepelt művész lesz, mint az első afro-amerikai nőművész, Sarah Mapps Douglas, aki egy jegyzetlap szélén ezt az üzenetet hagyta az utókorra: „Hölgyem, bár fiatal vagy és gyönyörű, ne feledkezz meg a rabszolgasorban élőkről, hogy jó szívvel emlékezzenek meg rólad” 13.

Junghaus Tímea

Jegyzetek
1    www.pepita.hu /romanokher/gyujtemenyek
2    Cím nélkül, a Fővárosi Önkormányzat Cigány Ház-Romano Kher képzőművészeti gyűjteményében.
3    Kovács József Hontalan: Színfolyók. Kiadta a Cigány Művelődési és Kulturális Egyesület, Pécs, 2000. 84.o.
4    Be lehet kerülni a Carnegie Hallba. Jónás Tamás beszélget Orsós László Jakabbal. Amaro Drom kulturális folyóirat. 2005/02)
5    Bánszky Pál: A képzőművészet vadvirágai, 100 népművészeti és naiv alkotó, Írisz Repro, Kecskemét, 1997. 32. o.
6    Kiállítás: Ernst Múzeum. A második nem. (Nőművészet Magyarországon 1960-2000) 2000. szeptember 21.-október 11. A kiállítás kurátora: Keserű Katalin.
7    Ezt a kifejezést a Chicano Studies („Chicano kultúra kutatás”) szakirodalom egyik legkiválóbb teoretikusa után vezetem be. A „New Mestica Tudatosság” Ansaldua írásaiban, az az állapot, amikor a lázadás, ellenállás és düh helyett büszkeség és béke jellemzi a chicano tudatot, ahová a többségi társadalom juttatja el elismerésével és tiszteletével.
8    Piaget, Piaget, Jean: Az álom és a tudattalan szimbólumképzés. In Szimbólumképzés a gyermekkorban. Delachaux et Niestlé, Neuchatel 1968, 1970. 312. o.
9    C.G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó. Budapest, 2000. 94.o.
10    Jung „árnyéknak” nevezi az egyéniség negatív részét, vagyis a rejtett előnytelen tulajdonságok, a hiányosan kifejlődött funkciók és a személyes tudattalan tartalmainak summáját. C. G. Jung. Ibid. 95.o.
11     Piaget, ibid 139.o.
12    Pl. Keserű Katalin: A második nem. (Nőművészet Magyarországon 1960–2000) 2000. szeptember 21.-október 11. Ernst Múzeum kiáll. kat.
13    „Lady, while you are young and beautiful forget not the slave so shall hearts ease ever attend you”. Lisa E. Farrington: Creating their own image, Oxford University Press 2005, Sarah Mapps Douglas 1836–37. 51.o.

Irodalom
BÁNSZKY Pál: Balázs János (1905–1977) naiv festő kiállítása. Kecskemét, 1977. (Magyar Naiv Művészek Múzeumának kiadványai 4.)
BÁNSZKY Pál: A naiv művészet Magyarországon. Képzőművészeti Kiadó: Budapest, 1984. 195 p. ill.
BÁNSZKY Pál: A képzőművészet vadvirágai. The Wild Flowers of Fine Arts. Szerzői kiadás: Kecskemét, 1997. 182 p. ill. (Balázs János, Horváth Vince, Oláh Jolán, Oláh Mara, Orsós Teréz, Szomora Kálmán, Tyukodi László élete, munkássága)
DARÓCZI Ágnes – KARSAI Zsigmond (szerk.): Autodidakta Cigány Képzőművészek Országos Kiállítása. Népművelési Intézet: Budapest, 1979. 16 p., ill. (katalógus)
DARÓCZI Ágnes – KERÉKGYÁRTÓ István (szerk.): Autodidakta Cigány Képzőművészek II. Országos Kiállítása. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1989. 55 p., ill. (katalógus)
DARÓCZI Ágnes – KALLA Éva – KERÉKGYÁRTÓ István (szerk.): Roma képzőművészek III. Országos Kiállítása. The 3rd national Exhibition of Roma Artists. 2000. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 2000. 64 p., ill. (katalógus)
KŐSZEGI Edit – Kőszegi Gyula – SZUHAY Péter: Cigány-kép – Roma-kép. Néprajzi Múzeum, 1999. (Videokazetta)
KŐSZEGI Edit – Kőszegi Gyula – SZUHAY Péter: Romák Közép– és Kelet-Európában. Néprajzi Múzeum, 1999. (Videokazetta)
MOLDOVÁN Domokos: Magyar naiv művészek nyomában. Dokumentumok. Gondolat Kiadó: Budapest, 1987. 310 p. ill. (Balázs János munkássága)
NAGY Mercedes (szerk.) – VAJDA Róbert (előszó): Balázs János (1905–1977) Képek egy magángyűjteményből. [Pictures from a Private Collection.] Budapest Galéria: Budapest, 2001. 44 p., ill. Magyar és angol ny.
A négy evangélium. Máté, Márk, Lukács, János. Református Kálvin Kiadó: Budapest, 2002. 161 p. Csányi János, Fenyvesi József, Kosztics László, Kun Pál, Oláh Jolán, Oláh Mara, Orsós Teréz és Ráczné Kalányos Gyöngyi illusztrációival.
SZUHAY Péter (szerk.): Cigány-kép – Roma-kép. Gypsy-Image – Roma-Image. A Néprajzi Múzeum „Romák Közép– és Kelet-Európában” című nemzetközi kiállításának képeskönyve. Illustrated book of the international exhibition „Roma in Central and Eastern Europe” organized by the Museum of Ethnography. Néprajzi Múzeum: Budapest, 1998. 103 p., ill. Magyar és angol nyelven. Balogh Balázs András, Balogh József, Gáspár Sándor, Kosztics László, Kun Pál, Labancné Milák Brigitta, Oláh Jolán, Orsós Teréz, Ráczné Kalányos Gyöngyi, Túró Zoltán, Váradi Gábor és Varga László illusztrációival.
ZSIGÓ Jenő (előszó): Válogatás a Roma Parlament Képtár gyűjteményéből. Magyarországi Roma Parlament: Budapest, é.n. [2000] 32 p., ill.