Útjelző Hírháttér

Magyar Agora vagy agónia?

Laboratóriumi mellébeszél(get)és

Magyarországon egyedülálló kísérletben próbált az ELTE Kisebbségszociológia Tanszéke társadalmi vitát kezdeményezni a cigányokról szakértőkkel és több száz résztvevővel. Az eredmény – a tudományos vizsgálaton túl – annyi, hogy bár beszélni hajlandóak vagyunk a cigányságról, érdemi lépések nem várhatók sem az állam, sem a társadalom részéről. A romák megítélésén nem változtat az együtt gondolkodás, és a megismerés sem. Ezek után

egy kérdés maradt: akkor mi lesz a cigányokkal?

Az ezerfős országos mintán készített júniusi felmérés után egy szűkebb, kétszáz fős reprezentatív mintát választottak ki a szervezők; az embereket ellátták kiegyensúlyozott információs anyaggal és felkérték őket a nyilvános vitán való részvételre. Az esemény végén újra kitöltették a júniusi kérdőívet, hogy lemérjék az esetleges változást. Dr. Székelyi Máriától, a project vezetőjétől megtudtam, hogy „a módszer nem törekszik közös döntés kialakítására. A résztvevők a hétvége során tizenhat csoportban vitatják meg a kérdéseket és három plenáris ülésen vesznek részt. Ezen a hétvégén ők lesznek azok, akik megszemélyesítik a magyar társadalmat. Foglalkoznak a szegénység, a diszkrimináció, a szegregáció és integráció dilemmáival, és a kamerák előtt találkoznak azokkal a politikusokkal és szakemberekkel, akik vagy döntési helyzetben vannak, vagy tudásukkal és nézeteikkel formálhatják a politikusok döntéseit.” Az ELTE Kisebbségszociológia Tanszékének projektje – Magyarországon először – a deliberatív közvélemény-kutatás módszerét ülteti át a gyakorlatba, amelynek lényege a gondolkodtatással egybekötött közvélemény-kutatás. Az Egyesült Államokban kifejlesztett, majd az elmúlt évtizedben világszerte nagy hatással alkalmazott technika a nyilvános konzultáció új modelljét valósítja meg. A deliberatív demokráciaelméletekben a nyilvános vitában résztvevő állampolgárok egyenlők, és a vita során önmagukról alkotott felfogásuk és nézeteik is formálódnak. A nyilvános vitában az állampolgárok nem pusztán kinyilvánítják már meglévő véleményüket, hanem mérlegelés és fontolgatás során alakítják ki álláspontjukat.

A szakértelem és a „köznép”

A háromnapos rendezvényt Magyar Bálint oktatási miniszter nyitotta meg. Beszédében kiemelte a romákkal kapcsolatos előítéletek kezelésének és a vélemények ütköztetésének fontosságát. Szerinte nem igazi társadalmi vita az, amikor „valaki a saját társaságában és a vele egyetértőkkel vitatja meg az ország dolgai, mert ők természetszerűen egyet fognak vele érteni”. Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter hozzátette: nyíltan és őszintén kell a romák problémáit kezelni, mert csak a nyitottság és a problémák egyenes megvitatása vezethet a megoldáshoz.

Az érdemi munka szombat reggel kezdődött el, amikor a résztvevők véletlenszerűen összeállított csoportokban megkezdték az irányított megbeszéléseket. Minden csoport választott magának szóvivőt, aki a plenáris ülésen a meghívott szakértőknek feltette a csoport által megfogalmazott kérdéseket.

Az első téma a szegénység, illetve a cigány szegénység közti öszszefüggések vizsgálata volt. Ezekre a beszélget

u233ésekre még nem engedték be a sajtó képviselőit – feltehetően azért, hogy az ország minden tájáról érkezett résztvevők hozzászokjanak a nyilvános beszédhez és csoporttá kovácsolódjanak. A plenáris ülésen már nyoma sem volt a feszültségnek, és a szóvivők egymás után tették fel a kérdéseiket a szakértőknek. Bár konkrétan rákérdeztek olyan problémákra, mint a mély szegénységből való kitörési lehetőségek, az állam szerepe, illetve lehetőségei a helyzet megoldására, a meghívott szakértők teljesen elbeszéltek a kérdések és egymás mellett. A legjellemzőbb példa, hogy Kolosi Tamás szociológus, Teleki László romaügyi államtitkár és Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke között abban támadt vita, hány cigány él ma Magyarországon. A válaszok is érthetetlenek voltak az átlagember számára, lényegében csak egymás közt beszélgettek. A kérdésre, hogy mi a különbség a szegénység és a cigány szegénység között, a szakértők hosszú elmélkedés után „a roma szegénység = szegénység + diszkrimináció” képlettel vá7laszoltak. Nem sikerült megvalósítani a párbeszédet sem, talán azért, mert a szakértők inkább foglalkoztak egymás meggyőzésével, kampányolással és presztízsharcokkal, mint a kérdések megválaszolásával. A kezdeti szervezési nehézségek mellett hamar kiderült a rendszer gyengesége: a válaszokat nem volt lehetőség elfogadni vagy elvetni. A résztvevők a gyakran elégtelen válaszokat nem tudták értékelni, így kiszorultak a vitából.

Az őszinte érdeklődés és nyitottság hiánya

A másik nagy gond – ami mindenki számára nyilvánvalóvá vált – az őszinteség hiánya, bár erről nem a rendszer vagy a szervezők tehettek, hanem a résztvevők. A kérdések csak a gyakran felvetett problémákra szorítkoztak, sokszor a közhelyek szintjén. Valós problémák és konfliktusok megvitatására nem kerülhetett sor, mert a legtöbben a feltételezett elvárásoknak próbáltak megfelelni. Bár ilyen társadalmi elvárás nem volt érezhető, mégis mindenki szerepet játszott a többiek és saját maga előtt. Kevesen voltak elég bátrak ahhoz, hogy a romákkal kapcsolatos valódi, személyes problémáikat felvessék, akár a csoportokban, akár a plenáris üléseken. Sokszor érezhető volt a szépítés és az elkerülés stratégiája, nemcsak a résztvevők, de a szakértők részéről is. Az egész megbeszélést belengte a rasszizmustól való erőszakos elhatárolódás, amelyet nem a személyes meggyőződés, inkább az elítéléstől való félelem okozott. Ez a fogalmazásokban volt tetten érhető. Az ebédlőben fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol a „cigány” szó helyett inkább a „romát” használták, azt is fojtott hangon, egymáshoz közelebb hajolva, sokatmondó tekintetváltások mellett. (Ki nem tudja, hogy a rejtett rasszizmus egyik legbiztosabb jele!?) És több ilyen esetet is idézhetnénk. Üdítő kivétel volt az egyik munkacsoport kérdése, miszerint „mit kíván tenni az állam a romák szexuális felvilágosítása érdekében, hiszen köztudott, hogy mennyi terhesség van a romák között”. Bár kevés rasszistább megnyilvánulást hallottam, mégis ez volt az egyik legőszintébb kérdés az egész hétvégén. A szakértők válaszaikban a legteljesebb mértékben elítélték, majd elmondták, hogy a születésszabályozás és a szexuális felvilágosítás két külön kérdés, amit nem szerencsés összemosni az etnikai sajátosságokkal és a sztereotípiákkal.

A kérdéseket hallva az embernek olyan érzése volt, hogy összejött több mint kétszáz ember, akik elmondták saját téves és előítéletes nézeteiket, sztereotípiáikat a romákról, hogy aztán ezeket semmitmondó kérdésekbe foglalva a köz elé terjesszék. Gyorsan hozzáteszem: elzárkózva a vélemény alakításának a lehetőségétől is. Ezen a ponton jutottak eszembe az amerikai szakértő, James Fishkin szavai, melyeket a megnyitón hallottam: „Arra kérek mindenkit, hogy nézzenek körül. Itt ül a teljes Magyarország, amelyet most önök képviselnek.” Igaza volt a professzornak, ez a valódi Magyarország? Elzárkózó, sztereotípiákkal terhelt, álságosan rejtőzködő rasszista?

A megbeszélések azonban ennek ellenére folytatódtak, és előkerültek olyan témák, mint a diszkrimináció a mindennapi élet színterein, a szegregáció és az előítéletesség. Ezek megvitatására már beengedték a sajtót is a zárt csoportokba. Talán a legérdekesebb – és legszívszorítóbb – pillanatok részesei lehettünk. A véletlenszerű összeállítás miatt kialakultak roma, nem roma és vegyes csoportok. Az egyik ilyen vegyes csoportban volt egy határozottan rasszista, kirekesztő lány. A résztvevők egymás után mesélték el élményeiket, amikor őket vagy ismerősüket ért hátrányos megkülönböztetés, itthon vagy külföldön. Erre a lányra a legmegindítóbb és legfelháborítóbb esetek sem voltak semmilyen hatással, mindenre volt egy ellenkező előjelű, negatív példája. Beszédében tökéletesen előjöttek a sztereotípiák és a látens rasszizmus. Mindenért a romákat okolta, lényegtelen volt számára minden ok és magyarázat. Bár nem mondott nyíltan előítéletes dolgot, ha lehetett, a felelősöket a romák között kereste, míg az „áldozatok” mindig a „magyarok” voltak. Baranyi Mária, az egyik résztvevő szerint: „érdekes volt a csoportban ülve arra gondolnom, hogy a csoport tagjai végül is Magyarországot képezik le kicsiben. Voltak a csoportban fiatalok, középkorúak, idősebbek, férfiak és nők, romák és nem romák, iskolázottak és kevésbé képzettek. Számomra érdekesek voltak a beszélgetések, amelyek egy-egy társadalmi jelenség köré csoportosultak. Beszélgettek szegénységről, roma szegénységről, romákat ért valós és valósnak vélt hátrányos megkülönböztetésekről. Azt figyeltem meg, hogy általában mennyire nem tudnak rólunk, romákról semmit a »gádzsók«, és hogy mégis nagyon tudják a »frankót«, hogy mi miért vagyunk »olyanok« és mi lenne a jó nekünk… Olyan is volt, aki még soha életében nem beszélt romával, mert ahol ő lakik, ott a romák a város szélén élnek, és azt hallotta róluk, hogy nagyon veszélyesek. Sőt még az is tudja, hogy a gyerekeikkel nem törődnek, részegen fetrengenek egész nap és az asszonyt halálra verik. Érdekes volt látni még azt is, hogy mennyire nem tudtak egyesek mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a csoportban tanult, diplomás cigányok is vannak. Volt egy hölgy, aki a szünetekben percenként biztosított arról, hogy neki egyébként semmi baja a romákkal, csak dolgozhatnának, meg tanulhatnának, és egyébként vannak roma ismerősei, akik rendesek, sőt tiszták is, de azt nem szeretné, ha a barátai tudnák, hogy hol is van ő most. A harmadik nap számomra már hozott egy kis reményt. Romák és nem romák tudtak egymással beszélgetni, kicsit bele tudtak helyezkedni a másik gondolat- és érzelemvilágába. Érezhetően omlottak a falak. Az egyik nőnek a csoportban például sikerült egy kicsit átérezni azt, hogy milyen érzés lehet, ha nem engedik be egy presszóba, mert mindössze annyi a bűne, hogy nincs szép ruhája és roma. Ehhez csak arra volt szüksége, hogy felidézze szabadkai élményét, amikor őt nem szolgálták ki azért, mert magyar. A csoport legfiatalabb tagja fogalmazta meg azt, hogy minél több ilyen fórumra lenne szükség, ahol testközelből találkozhat és beszélgethet romákkal.”

A média jelen nem léte

Nem mondhatnám, hogy a helyszínen érezhető lett volna az a bizonyos médiaérdeklődés, amire mindenki számított – figyelembe véve a program kísérleti jellegét és a téma fontosságát. A programnak fontos eleme lett volna a médiában való megjelenés és a folyamatos tájékoztatás, ami a Magyar Televízió, a Magyar Rádió és más médiumok dolga lett volna. Sajnos azonban a többségi média – MTV – a tőle megszokott unalommal és a téma iránti fogékonyság nélkül „lenyomta” a feladatot. Igaz volt ez a helyszínen tapasztalható „felsőbbrendűek vagyunk és nem részesei ennek a közös gondolkodásnak” viselkedésre is. A televíziós közvetítésből az érdeklődők sem tudtak meg semmit, legfeljebb hogy Babos Gyula cigány. Az esti összefoglaló beszélgetések – Baló György minden igyekezete ellenére – csak annyit üzentek, hogy híján vagyunk felelős és képernyőre alkalmas roma beszélgető partnereknek. (Vasárnap este ugyan próbáltak „menteni” Borovszky Tímeával, ő viszont egészen konkrétan lerántotta a leplet az eredményekről, amelyek véleménye szerint semmilyen viszonyban sincsenek a mindennapi valósággal.) Nehezen értem meg, hogy milyen módon lehet egy társadalomról és a problémáiról úgy beszélni, hogy abból kihagyjuk az alanyokat. Meggyőződésem, hogy a meghívott és megszólaltatott vendégek – tisztelet a kivételnek – még soha nem láttak élő romát, csak az íróasztal mellől következtetnek a laboratóriumi és matematikai elméleteiket felhasználva.

Az „eredmény”

A kutatás eredményéről eltérő vélemények születtek már a program elején is. A második, kontroll kérdőívet a résztvevők vasárnap töltötték ki – bár nem teljes számban –, és az elemzések azt mutatták, hogy a legtöbb kérdésben nem történt érdemi, értékelhető változás. Bár a kérdőívek elemzése és az összefoglaló tanulmány még nem készült el, a televízióban vasárnap este már szerepeltek grafikonok, amelyek nagyon _33érdekes és egyben elszomorító eredményt mutattak. Az elemzők szerint a résztvevők attitűdje – hozzáállása – nem változott jelentősen a cigánysággal szemben. Amennyire mégis, az egyértelműen cigányellenességet mutatott. Bár az eredmények még nincsenek meg, a sebtiben összerakott elemzés engem mindenesetre meggyőzött arról, amit a hétvégén is éreztem: a többség elutasító a cigányokkal szemben, és ez nem változik akkor sem, ha személyesen találkozik az illető cigányokkal. És attól sem, ha korrekt tájékoztatást kap a romák problémáiról, hiszen ezek nagy részéért a romákat teszi felelőssé. Ez a hétvége csak erősítette a többség azon hitét, hogy a romák megérdemlik a sorsukat, és ha ezen változtatni akarnak, akkor azt tegyék meg saját erejükből, de ne az én környezetemben, családomban, barátomként.

Nem hiszem, hogy ezt az eredményt várták volna a szervezők, de ha már ez jött ki, akkor ezt szociológusként nem ártana elemezni. Bár lehet, hogy ezt az érzéketlenséget és elutasítást már inkább pszichológusnak vagy pszichiáternek kellene kezelni. Az államot és a kormányzatot már nem is említem…

Kép és szöveg: László Zoltán

r