Seregszemle

Civilek kezdőknek és haladóknak

Vajon a kezdeti Sziget-érzésből (két-három színpad, családias hangulat) át lehet-e menteni valamit úgy, hogy a rendezvény még jobbá, színesebbé váljon, hogy valóban értékeket közvetítsen, miközben mindenki igyekszik részt követelni magának a „béke és tolerancia szigetéből”? A meghízott falusi búcsúra emlékeztető rendezvény legüdébb színfoltja a Civil Sziget – ahol immár hagyományosan az Amaro Drom is megmutatja magát. Talán még ez a rész emlékeztetett leginkább a hajdanvolt Diáksziget eredeti céljaira...

Egy nap kevés arra, hogy mindent láthassunk (hét nap is – kár, hogy osztódni nem vagyunk képesek), de azért egy napra is megéri. Első nap bíztam benne, hogy hét nap alatt, mint a mesében, megbirkózom a Szigettel, de nem így történt. Az utolsó nap kaptam a fejemhez, hogy talán a negyedét látogattam meg a civil szektornak, és pont azokról a koncertekről maradtam le, amelyeket nagyon vártam. Hiszen a fesztivál nemcsak koncertekből áll – még ha a közelben élőknek ennyi tűnik is fel (azt mondják, egyre hangosabb...) –, hanem a civil szervezetek, alapítványok kreatív, infódömpinges, beszélgetős, karaokés, meditálós, drogprevenciós (stb.) programjaiból is. Akik már évek óta jelen vannak, azt mondják, hogy az Amaro Drom-sátor az egyik legsikeresebb, hiszen azon kívül, hogy változatos, igényes koncertekkel lepjük meg a Civil Sziget közönségét, hozzánk beszélgetni, üveget festeni, ékszert készíteni, pihenni, filmet nézni és mulatni is betértek a Világzenei, Roma, WAN2 vagy a Jazz színpad között ingázók.

A szigetes napokat – eredeti terveimmel ellentétben – mégis „kint élve”, a sátrunkban vészeltem át. A késő esti programok, vendégek és agysejtpusztító örömórák után lehetetlennek tűnt hazajutni. A pár órás alvások hatását már harmadik nap éreztem.

Délelőtti kótyagos ébredéseim után úgy tűnt, mintha már hetek óta kint lennék, nem tudván, hányadikát írunk és milyen nap van. Egy-egy jó koncert után azonban visszanyertem az életerőmet a civilek közti ingázáshoz.

Így volt ez Jónás Rezső szerzői estje után is. Az erre az alkalomra összeállt csapat kiválóan szórakoztatott, szépen keverte a dzsesszt a rap és freestyle elemekkel. De felsorolhatnám a Roma Sátor (tavaly Rádió ©) és a Civil Színpad bármelyik koncertjét, a Kaly Jag, Romano Drom, a Rajkó Zenekar, Palya Bea, Besh o droM, Ando Drom, Parno Graszt és több lehengerlő külföldi csapat koncertjét is, akik feltüzelték a hangulatot, táncra perdítették a közönséget. A Roma Sátor, a Roma Pont sátor és az Amaro Drom-sátor környékén mindig történt valami. Spontán ritmuskoncertek alakultak ki sátrunkban és környékén, a karaoke nyelvtörő rromani szövegeinél kézről kézre vándorolt a mikrofon is. A koncerttel egybekötött cigánytánctanítás is megmozgatta az igazán nemzetközi publikumot, Balogh Zsolt és felesége, Zita által sokan sajátították el az alaplépéseket. Volt olyan nap, hogy háromszor kellett letöltenem az elkészült képeket. Az utolsó két nap borúsabb időjárása sok látogatót elriasztott, persze mi ebből mit sem vettünk észre, hiszen utolsó este 22 óra után is tesztet szerettek volna kitölteni a sátrunkban, vagy Amaro-logót vasaltatni a pólójukra.

Hogy sikeres volt-e az idei fesztivál, kiderül a látogatottsági adatokból és abból, hogy tesztjeink négy nap alatt elfogytak. Hogy jól éreztük-e magunkat? A válasz: igen.

„Magán házibuli”

Évekig kibírtam Sziget nélkül, tudni véltem, milyen lehet, bólogattam, amikor mesélték, milyen jó buli, mégsem vágytam kimenni (nem is lett volna rá pénzem). Bevallom, azért most sem csak dolgozni jártam a Szigetre. Néhány koncertre, táncos órára és a Lumináriumba kimenőt adtam magamnak.

Az utolsó napon hihetetlen tömeg árasztotta el a helyszíneket, a heti élményektől kimerülten utolsó körünket a sátrunk körül róttuk, és hajnalban már csak a sátor nyílásán át lestük a szakadó esőben is hömpölygő emberáradatot.

Idén a közel 300 pályázó közül 115 civil szervezet, minisztérium, szolgáltatóiroda és nonprofit egyesület jelenhetett meg a Civil Szigeten, amit már januárban elkezdtek szervezni. Persze mindenki nem élhet a Hajógyári-szigeten, így a részvételről évek óta komoly pályázat keretében döntenek a szervezők.

A Sziget Kft. egyik tulajdonosa, Müller Péter Sziámi szerint „a Sziget nem állami vagy pr-rendezvény, hanem magán házibuli”, amelynek három évre biztosított a megrendezés lehetősége. Így aztán nincs is azon mit csodálkozni, hogy az első nap Göncz Kingával – és a Rajkó Zenekarral – érkeztünk meg, majd később „odacsöppent” Teleki László és Kállai Katalin is…

A siker útjai kifürkészhetetlenek

Az állami sátrak programjai közt voltak érdekes beszélgetések a gyerekvédelem helyzetéről, a fiatalok esélyeiről az unióban, és még sorolhatnám. Kiemelném az Országgyűlési Biztosok Hivatalának kerekasztal-beszélgetését, amelynek témája az elismertség, sikeresség volt, roma fiatalként. A közönség szép számban volt kíváncsi a siker titkára, viszont azt csak nem késlekedtek megjegyezni, hogy „oké, vannak köztük rendes emberek is, na de a többség, azok csak verekedni meg ingyenélni tudnak”.

A beszélgetést Joka Daróczi János moderálta, a vendégek Borovszky Tímea jogász, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda munkatársa, Káli Horváth Kálmán, a Duna TV bemondója, Balogh Rodrigó színész és Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman volt. A résztvevők oldottan, érdekesen jutottak el a beszélgetés eszenciájához, miszerint a sikertelenség oka általában az önbecsülés hiánya, az, hogy nem hisszük el, hogy nekünk is sikerülhet (persze azért sokan gondoskodnak arról, hogy legyen elég buktató...). A szerencse azonban forgandó. Milyen világ az, ahol Balogh Rodrigónak (aki manapság inkább rendez), az volt a „szerencséje”, hogy szülei elég korán meghaltak, mert különben nem lett volna lehetősége tanulni. És vajon ezt az utat járná-e Kálmán, ha nem nevelő-intézetben nő fel? És feltette a kérdést Joka Daróczi János is: „Milyen társadalom az, ahol el lehet hitetni, hogy a másik rosszabb, nem is ember?” Ő negyven év alatt már türelmetlenné vált, s ez haragot, dühöt szülhet. A fiatal generáció ennél bizakodóbb, mert látják, hogy noha ez a kérdés eddig nem volt fontos, ma már téma. Ezért remélik, ha sikeresek és a lehető legjobban végzik munkájukat, akár a romák jogi védelmében, akár a színpadon „toleranciaszínház” formájában vagy a televízió képernyőjén, azzal példát tudnak mutatni.

A fesztivál közönsége általában nyitott ezekre a kérdésekre, de ez is csak egy „város a városban”. Így előfordulhat, hogy ha egy sátorról, aminek megtetszett a programja, történetesen kiderül, hogy roma sátor, inkább odébbáll az „úri közönség”. És persze a kapuknál dolgozó vagy jegyet ellenőrző fiatalok is meg tudnak lepődni napi- és hetijegyes cigányok láttán, és érzéseiket nem is rejtik véka alá. Mi sem lepődünk meg ezen az olykor brutális, hátsó pados, különosztályos, alaptalan gyanúsítgatásokban telt hétköznapok után. Hiszen azért vagyunk jelen, hogy megmutassuk: az éremnek van másik oldala is. Hogy utat törjünk magunknak, megszabadulva a „kárhozatra ítéltetésből”.

Élő könyv, élhető élet

A vendég szabad, mint a madár, csipeget ezt-azt, ahogy a kedve tartja, színházból, könyvből, koncertből, kortárs táncból.

A civilek egyik legérdekesebb színfoltja az Élő Könyvtár volt, ahol roma „könyvek” is köl-csönözhetőek voltak. A „mű” alatt egy hús-vér roma embert kell érteni, aki egy órán keresztül áll az „olvasó” rendelkezésére, és válaszol a kérdéseire. És az sem baj, ha amit szeretnénk „nincs bent”, mert széles a választék: volt feminista, volt drogos, kiugrott náci, leszbikus, egykori bankrabló, volt államtitkár, informatikus, pap. A cél világos: az átlag szigetlakót szembesíteni az előítéleteivel, és befogadóvá tenni a különféle kisebbségi ember irányában úgy, hogy elbeszélgethet vele. A kezdeményezés célja a különböző csoportok közti párbeszéd megteremtése volt, az, hogy felhívják a figyelmet az előítéletekre, melyek rendszerint diszkriminációhoz vezetnek az egyénekkel és egyes társadalmi csoportokkal szemben. Az Élő Könyvtár ötlete Dániából származik: 2000-ben, a dániai Roskilde Fesztiválon lehetett ezzel először találkozni, 2001-ben pedig a Szigeten is elindult a „kölcsönzés”.

A „könyv”, akit egy órára kikölcsönöztem, Orsós Sándor volt (fenti képünkön). Őt jó angoltudása miatt külföldiek is „olvasgattak”. Egyébként hennázni jött ki a Szigetre, de szívesen vállalta a feladatot, mert véleménye szerint „halmozottan fontos”, hogy mi, romák is kint legyünk, lássanak minket, hiszen így kötetlenebbül fel merik tenni kérdéseiket. „Könyvem” találkozott olyan japán fiúval, aki azt kérdezte tőle, hogy van-e útlevele, hogy az olyan-e, mint a többieké, aztán ausztriai párral, akik nem értették, hogy a kórházban, ahol dolgoznak, a cigány beteghez miért jönnek olyan sokan látogatóba, és honnan van olyan sok pénzük (és fekete Mercedesük). Persze ennél „elgondolkodtatóbb” kérdésekkel is szembesült, például: szekereken élünk-e, vándorlunk-e még mindig? Akadt olyan igazságügyi orvos szakértő, aki még soha nem beszélgetett cigány emberrel, és olyan vendég is, akinek már kialakult előítéletei voltak velünk szemben, úgymint: „nem tudják magukat kifejezni, rosszarcúak és rosszat akarnak, és genetikailag kódolt, hogy stimulálják magukat”. De legtöbbször azért ültek le mellé, hogy elmondják sérelmeiket, s talán hogy egy kis elégtételt vegyenek. De hiszen ez minden kommunikáció alapja: embernek, államnak túl kell lépnie az ejtett sérelmeken, mert ha nem teszi, elvágja az utat a változás előtt.

Egy beszélgetés pozitív folyamatokat indíthat el a sztereotípiák eloszlatása terén. Naponta legalább hetven ember tudta „szélesebbre nyitni” a látószögét az önkéntes könyvek által, akik mindannyian élvezték, hogy olvasottak, és nem érezték fárasztónak a hét napig tartó kérdésáradatot.

Szociomozi

A Hotel Mentál sátorban az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Szolgálat mutatkozott be, mégpedig a digitális kultúra eszköztárával, dokumentumfilmekkel operált. A Fekete Doboz Alapítvány Roma Médiaiskolájában készült szociomozit „vitte színre” a Szigeten. A vetítések a nagyszínpad csöndje után kezdődtek, így itt végre egy kis nyugalmat leltem.

A szervezők három filmet hívtak segítségül, melyek témái voltak: a szegregáció a Zsani című film kapcsán, a transzvesztita, transz-szexuális „nők” élete a Mint a méhecskékben, valamint bepillanthattunk a Kaffka leánynevelő intézet éltébe is. „A dokumentumfilm kivételes, semmivel sem pótolható eszköz egy jelenség megragadásához, mert úgy képes ábrázolni, hogy közben megmutatja az általános emberit. Hűen és őszintén képes érzékeltetni a kilátástalanságot, az ideiglenes, látszatmegoldásokkal teli, csapdaszerű sorsokat” – mondta el Baranyi Mária családvédelmi szakértő, a Zsani című film rendezője.

Tízezer arc

„Nincs vesztegetni való idő: ki vállalja a felelősséget azokért a férfiakért, nőkért és gyermekekért, akik az eljövendő hónapokban, években fegyveres erőszak következtében fognak meghalni? A fegyverkereskedelem ellenőrizhetet-lenné vált. Most kell cselekedni!” – buzdítottak az Amnesty International Magyarország munkatársai, akik az illegális fegyverkereskedelem elleni kampányukhoz, a Control Armshoz, valamint ennek részeként a Millió Arc Petícióhoz gyűjtöttek a fesztiválon arcképet.

A Sziget területén fényképezőgépekkel „kommandózó”, ötven – horvát, török, francia svájci, német és persze magyar – önkéntes aktivista körülbelül tízezer-ötszáz fotóra tett szert az egy hét folyamán; számos magyar és külföldi együttes zenészei is csatlakoztak a kampányhoz. A petíciót várhatóan jövőre adják át az ENSZ Biztonsági Tanácsának, melynek öt tagja felelős a fegyverkereskedelem 88 százalékáért. A sátrukban kiállított temérdek fotó között több cigány nő képével is találkoztam, akiket a volt Jugoszlávia területén erőszakoltak vagy vertek meg. Persze a fegyverek nélküli elnyomás és megaláztatás hazánkban sem ismeretlen…

A drogok és a sziget

A Sziget jó terep a prevencióra is. Ám a szépen hangzó, de semmitmondó jelszavakkal, mint a „legális tudatmódosítás”, nehéz megfogni a fiatalokat. Egyre súlyosabb probléma hazánkban a kábítószer-fogyasztás növekedése, mégsem kap megfelelő hangsúlyt. A szervezők idei kiemelt célja volt a drogprevenció és ártalomcsökkentés. A módszerek azonban szerintem nem voltak célravezetőek.

A Civil Faluban – a Civil Sziget drogprevenciós szekciójában – egymás hegyén-hátán, éjjel-nappal (persze nem mind a 13–15 szervezet) várták azokat, akik meg akarták ismerni a drogok nélküli adrenalinturbózás technikáit, vagy csak egy kis nyugalomra vágytak a „lelki betérő” sátraiban. A fiatalok drogveszélyeztetettség-mérő tesztet, drogtotót tölthettek ki, sakkozhattak pingpongozhattak az Éjféli Sportbajnokságon. Ha betértek egyáltalán.

Arról persze nem szólt a fáma, hogy mi van azokkal, akik már kialakult függőségben szenvednek, és szabadidejükben nem a fesztiválon szórakoznak, hanem megbújnak a csatornákban, a panelrengetegben vagy inkább csak önmagukban. Azt hiányoltam a tesztekből és a beszélgetésekből, hogy a legális drogokról szinte szó sem esett, pedig hazánkban rengeteg ember a cigaretta, az alkohol és a gyógyszerek rabja.

Vizi Balázs szerint, aki a Civil Sziget egyik szervezője, a prevencióval foglalkozó szervezeteknek mindenképpen kint van a helyük, hisz a fesztivállátogatók azok, akik életkoruknál fogva leginkább szóba jöhetnek, ha megelőzésről van szó. Balázs véleménye: nem szabad hagyni, hogy a Civil Falu kommercilazilálódjon, fontos, hogy jó programok legyenek, ezért sem pártolják az internetes, szórólapos, asztal mögé beülős próbálkozásokat.

Ha a Civil Falu nem is feltétlenül, az Amaro Drom-sátor bizton állíthatom, hogy idén ezt jól megvalósította: programjainknak részesei voltak a látogatók, és egy (ro)más szigetet ismerhettek meg általunk.

Hamar elfogy a zsebpénz

A fesztivál kapcsán sok ember első asszociációja a pénz. A portánál gondoskodnak is róla, hogy többet költsünk, mint terveztük. Elkoboznak mindent, amit lehet, hogy a Tescónak és a vállalkozóknak megérje a részvétel. Idén, mivel átalakult a fesztivál szponzori háttere, italt egyáltalán nem, ételt pedig kereskedelmi mennyiségben nem lehetett bevinni. A 45 különböző ételt árusító hely közül kettőnél sokaknak összefutott a nyál a szájában a sok finom kolbász, csülök, sült és grill finomság láttán. A konyha tulajdonosa Kővári Imre, a péceli cigány kisebbségi önkormányzat elnöke, aki a települési önkormányzat képviselője is. Egyéni vállalkozása ‘90 óta működik, egy húsboltot és egy éttermet üzemeltet. „Harmadik éve kint vagyunk a szigeten, kitaposott az utunk, de minden nap három-négy ellenőr jelenik meg büntetni. Egyre szegényebbek az emberek, a külföldiekből élünk. Az a baj, hogy soha nem dobom ki a maradékot; ilyenkor hamar elfogy a zsebpénz, éhesek a gyerekek, én meg odaadom nekik.”

A szegénység szigetei a Szigeten

A Magyar Szegénységellenes Hálózat idén első alkalommal vett részt Civil Sziget városrészének rendezvényein, ahol a hálózat tagszervezetei és vendégei a fesztivál teljes időtartama alatt, mindennap más-más témára épülő programokkal, beszélgetésekkel és játékokkal várták az érdeklődőket. A programokon a civil szervezetek képviselői mellett vendégek voltak kutatók, szociális munkások, szociálpolitikusok és a Szegénységben Élők Negyedik Európai Találkozójának résztvevői is, akik személyes élettörténetüket és a konferencián szerzett tapasz-talataikat hozták el a beszélgetésekre.

Kép és szöveg: Horváth Marianna